A sorozatgyártás reneszánszának köszönhetően ma már A-kategóriás sztárokkal lehet teletömni egy miniszériát: az HBO legújabb sorozatának főszereplői Nicole Kidman, Reese Witherspoon és Shailene Woodley, de fontos mellékszerepekben is olyan arcok tűnnek fel, mint Alexander Skarsgard, Laura Dern, vagy éppen Zoe Kravitz. A színészgárda tehát adott, de a magas szintű rendezés, a gyönyörű operatőri munka, és nem utolsósorban: az összetett és izgalmas történet is kell ahhoz, hogy a Hatalmas kis hazugságok már most az év egyik legjobb sorozata legyen. A történet ugyanis a kertvárosi, gazdag anyukák mindennapjairól szól. Lehet erről még újabb bőrt lehúzni a Született feleségek után? A Hatalmas kis hazugságoknak sikerül bemutatnia, mi lapul a tökéletesnek álcázott életek mélyén, mi rejlik a maszkok alatt. Persze hallottunk már ilyenről is – mégis, mitől válik ez a sorozat, és épp ez a sorozat ilyen különlegessé?
Van rejtély
A sorozat egy ügyesen elhelyezett rejtéllyel indul: valakit brutálisan meggyilkoltak a montereyi iskola támogatói bálján. A rendőrök elkezdik a kihallgatást, látunk néhány mellékszereplőt (akiket később majd azonosítani is tudunk, bár ez annyira nem fontos): ők próbálják felvázolni az érintett családok közti bizarr és sokszínű kapcsolati hálót. Az az évad végéig nem derül ki, hogy ki a gyilkos, és szokatlan módon az sem, hogy ki az áldozat. Azt viszont nagyon hamar megértjük, hogy a széles mosolyok és illemtudó beszélgetések mögött olyan feszültségek húzódnak, hogy mind a két szerepre akad egy pár jelöltünk. Gyilkosság a paradicsomban: ez egy régóta remekül működő recept, a szerkezet pedig nagyon ügyesen, főleg az első néhány részben fokozottan felhasználja a krimiszál erősségeit – amíg lassan el nem feledkezünk róla.
Van a három grácia
A történet három különböző helyzetben és státuszban lévő családanya körül bonyolódik. Madeline, akit Reese Witherspoon alakít láthatóan nagy élvezettel, kb. olyan, mint a színésznő eddigi alakításainak kissé gonosz, kissé eltúlzott anya-karikatúrája: aprócska, szőke htb, affektálva beszél, alfanősténynek hiszi magát, mindenbe beleüti az orrát, mindent meg akar szervezni, tökéletes anya, aki tökéletes családot szeretne, miközben tízcentis tűsarkakon billegteti a luxusruhás fenekét. Nem is véletlen, hogy az első jelenetben, amikor megismerjük, megbicsaklik a lába az egyik cipőjében: autójából kiszállva Jane (Shailene Woodley) siet a segítségére. A fiatal, gondterhelt anyuka, aki éppen most költözik Monterey-be, nem is sejtve, hogy az idilli tengerparti kisváros kész viperafészek. Madeline-nak azonnal szimpatikus lesz Jane, de igazából akkor veszi védelmébe, amikor az első tanítási nap végén az egyik kislány megvádolja Jane fiát, Ziggyt, hogy bántotta. Ziggy szerint nem történt ilyesmi. A kislány anyukája, Renata (a remek Laura Dern alakításában) azonnal keresztes háborút indít Ziggy ellen, míg Jane a fia ártatlanságát, és az ártatlanság vélelméhez való jogát hangoztatja. Nehéz egy helyzet, és természetesen vérmérsékletétől, szimpátiájától, vagy éppen ellenszenvétől függően az osztályban lévő, egymást jól ismerő szülők mind valakinek a pártjára állnak. Jane szövetségese lesz a most éppen ikrekkel otthon lévő, de szakmája szerint ügyvéd foglalkozású Celeste is, akit Nicole Kidman játszik: rég láttuk ilyen ragyogó, pontosan megformált, sokrétű, izgalmas szerepben.
Mindenkit meg lehet érteni, minden probléma húsba vágó
A hangvétel egészen személyes, talán még szappanoperásnak is nevezhetnénk olyan szempontból, hogy milyen sokat beszélgetnek egymással, egymásról a szereplők: a konfliktusok az emberek közti viszonyok mélyén lapulnak, a váratlan, néhol pedig nagyon is kiszámítható események csak azt hozzák a felszínre, ami már addig is jelen volt, csak nem volt kimondva. A történet lassan bontakozik ki, és elég időnk van arra, hogy mindenkihez közel, néha már kellemetlenül is közel kerüljünk. Így aztán a karaktereik is sablonokból élő, lélegző, ismerős figurákká válnak: és nem csak a három főszereplő, hanem a mellékszereplők is, akikre szokatlanul sok időt fordít a széria. Remekelnek a színészek: egy-egy elhallgatással, arcrezdüléssel, félrepillantással, vagy felvont szemöldökkel regényeket tudunk megr óluk. Megértjük és átérezzük a motivációikat (az összes szemben álló félét): amikor az egyik rész legnagyobb kérdése az lesz, vajon ki megy el egy szülinapi zsúrra, és ki az éppen abban az időpontban szervezett Disney on ice előadásra, zsigerileg átérezzük, miért olyan életbevágóan fontos, feszült, gyilkos konfliktus ez.
Nicole Kidman visszatér
A sorozat története több témát is körbejár: nemi szerepek, családon belüli viszonyok, de egy téma körül csúcsosodik ki igazán, ez pedig nem más, mint az erőszak. Szerepel a gyerekek néha (úgy érezzük) kissé el is túlzott bullyingsztorijában, Jane múltjában, de nagyon hangsúlyos szál Celeste házasságában is. Nicole Kidman tökéletes volt az idősödő, de még mindig ragyogó, halálos szépségű, intelligens ügyvédnő szerepében, akiért megszállottan rajong jóval fiatalabb férje, Perry. Perry és Celeste Monterey álompárjának tűnik, ez azonban csak a máz: a heves szenvedély alatt bizony ugyanolyan heves családon belüli erőszak is rejlik. A szituáció ráadásul egyáltalán nem egyszerű: Celeste szenved az erőszaktól, de nagyon szereti a férjét, és érezhetően függ a kettőjük közti néha igen kielégítő szenvedélytől és szexualitástól.
Erőszak az arcunkba
A Hatalmas kis hazugságok azt a lépést tette meg, amit a Lány a vonaton nem mert: annyira közel megy a családon belüli erőszakhoz, amennyire csak tud. A részek alatt egyre több és több részletet tudunk meg Perry és Celeste házasságáról: míg az első részben csak pár baljós jel utal arra, hogy feszültség van kettőjük között, és akár még valóban beleférhetne a dolog egy szenvedélyesebb kapcsolatba, vagy egy elbaltázott napba, epizódról epizódra több tárul fel előttünk a rejteni kívánt titokból, míg a végén teljes brutalitásában látjuk az őrjöngő férjet. Ráadásul, ahogy a valóságban is, a fizikai bántalmazás zsarolással, manipulációval, mocskos kis játszmákkal jár együtt: Skarsgaard pedig egyszerűen fantasztikus, elérte nálam, hogy már attól összeugorjon a gyomrom, ha meglátom a sziluettjét. A szériát (az írót) külön dicséret illeti azért, mert fehér, gazdag, értelmiségi családba helyezte ezt a szituációt: a családon belüli erőszakhoz gyakran társítunk előtítéleteket (etnikumokra, iskolázatlanokra, szegényebbekre jellemzőbb, stb.) pedig statisztikailag bármelyik társadalmi rétegben előfordulnak.
Girl power
A sorozat egyik legnagyobb erénye a sok közül az, hogy megmutatja, milyen együttérzők és szolidárisak tudnak lenni a nők egymással. A női barátságról sokan mondják hogy nem létezik, ami egyike a legszexistább előítéleteknek: persze, a nők csak versengeni tudnak egymással, főleg a férfiak kegyeiért, ugyebár. Pedig amellett, hogy a nők remekül tudnak rivalizálni és nyírni egymást (ahogy egyébként a férfiak is), hatalmas nagy női barátsgáok jönnek létre, néha a semmiből. Jane anélkül csapódik a Madeline-Celeste kettőshöz, hogy bármelyikükből féltékenységet váltana ki a felbukkanása, és a hármasuk megingathatatlan, erős szövetséggé fejlődik, ahol mindenkinek vannak sebei, és mindegyik támogatja a másikat. Különösen az utolsó részben voltak torokszorító pillanatai ennek a barátságnak, ahol a legnagyobb katarzist okozó jeleneteket ezek a valóban A-kategóriás színésznők szavak nélkül játszották el olyan ragyogóan, hogy az (szerény véleményem szerint) ér egy-két Emmy-díjat.
Sajnos vége. Ennyi volt?
A Hatalmas kis hazugságok zárt végű miniszéria. Egyrészt ekkora neveket nehéz lehet összeszervezni hosszú távon egy sorozatba, másrészt pedig az alapanyag is véges: a sorozatot Liane Moriarty bestsellere alapján forgatták. Reese Witherspoon egyike volt azoknak az alkotóknak, akik fontosnak érezték, hogy a remek alapanyagból sorozat készülhessen, és aki executive producerként segített a széria megvalósulásában. Ez a lezártság feszesebbé tette a sztorit: elmondhatjuk, hogy nem csak az év, hanem kb. a sorozatgyártás egyik legszínvonalasabb darabja készült el, valami, amire azt mondjuk, hogy ezért már megérte az egész sorozatreneszánsz. A dráma a tetőfokra hágott, és olyan tökéletes lezárást kapott, aminél nem maradnak nyitott kérdések: bár Reese Witherspoon egy interjúban célzott rá, hogy ha az írónő folytatná a történetet, valamennyien benne lennének egy folytatásban. Mi így is, úgy is elégedettek és hálásak vagyunk, hogy belenézhettünk Monterey sötét titkaiba.
