A Ghost in the Shell (GITS), azaz a Páncélba zárt szellem mozifilm az azonos című, 1989-ben indult mangasorozatból forgatott 1995-ös animefilm remake-je: az azonos cím azonos brandet takar (vagy legalábbis kísérel meg felépíteni), használja az anime szereplőit, az atmoszférát, a hangulatot, és igyekszik reflektálni a problémákra is. A mozifilm nem az eredeti anime történetét meséli el ugyanúgy, hanem új forgatókönyvvel dolgozik - bár vannak olyan képek, beállítások, amik egy az egyben a zseniális rajzfilmből dolgoznak.
Sajnos a film minősége az elképesztő látvány és a szinte költőien szép kamerakezelés, valamint az életemben látott talán legpofásabb CGI ellenére is hullámzó, de inkább a közepes felé tendál, bár még mindezzel együtt is az egyik legjobb manga-adaptációnak mondanám, ami eddig készült.Mégis úgy érzem, hogy még azoknak a nézőknek sem fog igazán katartikus élményt okozni, akik nem ismerik az eredetit (míg a rajzfilm nem véletlenül vált klasszikussá): a lenyűgöző látványvilág sajnos nem elég ahhoz, hogy a képek belénk lúgozódjanak, főleg nem azokkal a didaktikus, önismétlő dialógusokkal, amiket a forgatókönyv előszeretettel használ. A film megnézése közben viszont az kezdett el igazán foglalkoztatni: vajon mennyire vagyunk még távol a GITS világképétől és problémáitól?
A csillogó városok már megvannak
Bár hajmeresztően, már-már fantasztikusan újszerűnek tűnnek a GITS városképei, érdemes a felszín mögé nézni egy kicsit. A rendező ugyanis megkapó elegyét hozta létre a CGI-nek és a valóságnak, és a GITS legtöbb jelenete valódi városban forgott: méghozzá nem máshol, mint az új-zélandi Wellingtonban. A CGI-vel megbolondított városkép a hatalmas hologramreklámokkal borzongatóan távolinak tűnik, egészen addig, amíg végig nem gondoljuk, miben különbözik mindez például egy hongkongi vagy tajvani városképtől. Az utcán grasszáló prostituáltak feje fölött nincs hologram-árcédula, és egyelőre még a reklámok sem ilyen szofisztikáltak: de mondjuk egy szöuli látkép az emeletnyi magas led-reklámokkal, felhőkarcolókkal, a minimalista-urbanista úthálózattal, a folyton cikázó autókkal és a színes, csillogó fényekkel, megfelelően fotózva vagy filmezve már a GITS disztópiájába illő. De mivel a történet elméletileg 2025-ben, vagy annak környékén játszódik, nem is véletlen, hogy a látvány ennyire közel van a valósághoz.
Implantok?
A GITS világában az emberek számára már teljesen természetes, hogy különböző implantátumokkal turbózzák fel saját magukat: robotikusra cserélik a szemüket, vagy éppen a májukat, hogy többet ihassanak. Ez azért tőlünk még arrébb van: bár az implantátumok egyre korszerűbbek és okosabbak, még nem váltották ki az eredeti szerveket. Még csak kísérleti fázisban vannak az olyan fejlesztések, mint például az exoskeletonok, amik egyfajta vasemberszerű páncélként segítenék az embereket a nehéz tárgyak cipelésében; vagy akár csak a teljes vakságot gyógyítani tudó műszemek. Ne feledkezzünk meg viszont arról, hogy léteznek már olyan robotikus karimplantátumok, amiket az idegvégződésekhez kötve, „gondolattal” lehet irányítani, vagy hogy képesek vagyunk már 3D-nyomtatóval működőképes szervimplantátumot nyomtatni. Ez utóbbi például annyira abszurd lett volna akár csak egy évtizeddel ezelőtt is, hogy talán bele sem fért volna egy filmbe, mint ötlet. Vesét? Nyomtatni? Nee, ez még sci-finek is túl sok...!
Turbózunk mi is, csak éppen máshogy
Másfelől viszont ne feledkezzünk meg arról, hogy mi viszont már valamennyien egy-egy miniszámítógéppel a farzsebünkben rohangálunk a világban. Különösen szórakoztatónak találtam, hogy a GITS annyira az eredeti mangához ragaszkodott, hogy nem emelte át a filmbe az okostelefonokat; azt a technológiai fejlődést, amit egy sci-fiíró sem mert megálmodni még a kilencvenes évek környékén. Akkoriban a számítógépek furcsa, nagy szerkezetek voltak, és annak ellenére, hogy látszott, ebben van a jövő, azt valószínűleg senki nem képzelte volna, hogy ez a technológia ilyen könnyedén elérhető lesz mindenki számára.
Lehet, hogy nem új szemmel vagy agymemóriával turbózzuk fel magunkat, de ott van a kezünkben egy eszköz, amivel folyamatosan kapcsolatban állunk az emberiség többi tagjával, kommunikálunk velük, az összeszinkronizálható appok, kütyük és eszközök segítségével pedig egészen döbbenetes módon képesek vagyunk megkönnyíteni az életünket az otthonunktól kezdve a sporton, munkán, szórakozáson keresztül akár a tömegközlekedésig vagy kutyasétáltatásig mindenben. És akkor még nem is beszéltem arról, mennyi olyan hasznos app, program és kütyü született már, ami eddig elképzelhetetlen módon könnyítette meg az akár testi vagy lelki fogyatékkal élők, akár a tartósan betegek életét. Lehet, hogy ezeket nem lehet olyan menőn filmezni mint a steampunkos-dizájnos kiegészítőket a GITS-ben, de ez valószínűleg amiatt is van, mert ezeket egyszerűen már – ismerjük. Ha Masamune Shirow-nak, a GITS alkotójának a kezébe nyomtunk volna pár mai fotót pl. metrókocsikban üldögélő, saját virtuális világukba mélyedő emberekről, valószínűleg egészen odáig lett volna az élvezettől.
Mesterséges intelligencia és robotok
Az okostelefonok és internet világában remélem, mindenki tisztában van vele, hogy a mesterséges intelligencia valószínűleg inkább a Her világában látott vízióra hasonlít majd – vagy hasonlít már most is. Én, ha nagyon unatkozom és nincs jobb dolgom, simán elszórakozgatok Sirivel, de ott van Cortana, vagy gondolhatunk az Amazon új fejlesztésére, az Echora is. Ezek a rendszerek folyamatosan figyelnek és tanulmányoznak minket, hogy minél jobban ki tudják szolgálni az életünket, és minél kényelmesebbé tegyék azt. Egyelőre ugyan még az átlagember számára meglehetősen sokba kerül egy minden jóval felszerelt okosotthon, ahol szépen eldumálgathatna a tévével, a hűtővel, a hideg-meleg csappal és a reluxával, de annyira már nem lehetetlen vágykép. Ami még mindig igazán útját állja annak, hogy ez a technológia a fejlett világon mindenhol általánosan használt legyen, leginkább a nyelv: ezekkel az intelligenciákkal egyelőre még csak a legnagyobb nyelveken, főként persze angolul lehet értekezni.
A filmmel ellentétben azonban az AI nem nagyon kap emberi testet. Ennek több oka is van: egyrészt, mert felesleges (a filmekben is azért mozognak androidok, mert baromi jól néznek ki); másrészt pedig amiatt, mert valójában egy kicsit idegenkedünk az androidoktól – ezért is csinálunk róluk ijesztő, vagy filozófiai kérdéseket boncolgató filmeket. Ha Sirinek nincs emberi arca, nem nagyon foglalkoztat, vajon van-e saját öntudata és lelke, miben különbözik tőlem, mivé tesz engem, ha a céljaimra használom, és nem vagyok-e szörnyeteg, hogy röhögök rajta, ha hülyeséget válaszol.
A GITS kicsit régimódi
A Páncélba zárt szellem világában az egyik legnagyobb veszélyt az jelenti, ha az implantátumokon keresztül valaki bejut az emberek szervezetébe, és átveszi az irányítást az elméjük, és így a testük felett is. Mondom, még teljesen laikus szemmel nézve is szórakoztató, hogy a 2017-es GITS a manga kilencvenes évekbeli világának törvényei szerint egyszerűen kihagyja az internet és wireless kapcsolatok nyújtotta lehetőségeket (megjegyzés: ez persze nézőként-fogyasztóként-rajongóként abszolút nem zavar, csak a gondolatkísérlet részeként figyeltem fel rá). Itt a hackernek fizikailag is áldozata közelébe kell férkőznie, és hálózat az valóban vezetékekkel összekötött gépeket vagy éppen agyakat jelent. (Persze ha lenne wireless, valószínűleg sokkal hamarabb befejeződne a film, vagy éppen sosem érne véget, mert nem úgy, és nem olyan nyomokat hagyna a támadó.)
A hackelés a GITS törvényei szerint bár plasztikusabb, de sokkal elmaradottabb, mint amilyen a valóságban, a mi 2017-ünkben, ahol a big data az új arany, ahol bitcoinnal kereskedhetünk, ahol vagyonokat lehet teremteni a semmiből és emberi indentitásokat ellopni több tízezer kilométerrel arrébb.
Meghackelt agyak
A valódi 2017-ben az információval sokkal tökéletesebben és finomabban hackelnek meg minket, mint ahogy azt a GITS világában teszik. Sőt, a különféle közösségi média platformok használatával és adataink átengedésével mi magunk tesszük a virtuális környezetünket egy olyan fészekké, ami csak a nekünk tetsző információkat engedi át, és ahol csak olyan hírek és igazságok jutnak el hozzánk, amik összeegyeztethetőek a világképünkkel. Innentől kezdve egy jó adathalász cég és egy megfelelően okos és gátlástalan propaganda már elég is ahhoz, hogy pontosan úgy cselekedjünk, ahogy programozva vagyunk – gondoljunk csak az elmúlt egy-két évre, a hazugsággyáros propagandaoldalakra, és a Trump választása körüli botrányokra.
Jó lenne azt hinni, hogy az agy meghackelése csak úgy nézhet ki, mint a GITS-ben, ahol szegény delikvensnek fennakad a tekintete, hörögni és rángatózni kezd. Úgy legalább utalna valami jel arra, ha baj van.
