Zanza!

A Stylist Kristen Stewart one-man-show-ja: Olivier Assayas filmje egy lányról szól, akinek az a munkája, hogy luxusbutikukban shoppingolgasson Párizsban, miközben szellemeket idézget. És persze nem kapott volna díjat Cannes-ban, ha csak ennyiről szólna.

Az elmúlt évek filmtermésében talán A stylist áll a legközelebb a one-man-show műfajához: bár vannak mellékszereplők a filmben, A Stylist kizárólag Stewart jutalomjátéka. A történet a főhős, Maureen alakjára koncentrál és egy ultra-posztmodern kísértethistória keretében az ő összetett és feloldhatatlan magányát mutatja be, ami sokkal rémisztőbb, mint bármilyen kopogószellem. A film igen megosztó: nem véletlen, hogy cannes-i vetítésén voltak, akik kifütyülték, miközben Assayas elhozta érte a legjobb rendező díját. Stewart ragyogó tehetségű színésznő, de az a fajta alkotó, aki minden szerepben magát alakítja a vásznon – ezt viszont utánozhatatlanul teszi. Aki tehát elképzelni se tudja, hogy élvezzen egy olyan filmet, amiben Kristen Stewart a maga Kristen Stewartos arckifejezésével, többnyire szótlanul látható a vásznon, az inkább be se üljön A stylistra, nem fog tetszeni neki. Aki viszont szereti Stewartot és a lassú folyású, mégis varázslatosan kiszámíthatatlan filmeket, valószínűleg legalább annyira fogja szeretni Oliver Assayas rendező és Stewart legújabb kollaborációját, mint én.

Assayas úgy tűnik, szereti Stewartot az asszisztens szerepében látni: míg előző filmjükben, a Sils Maria felhőiben a Juliette Binoche alakította idősödő sztár mellett még csak mellékszerepben tündökölt, A stylistban már főnöke alakja az, ami szinte teljesen háttérbe szorul mellette. Akárcsak a Sils Mariában, Stewart itt is egy sztárnak dolgozik: Maureen Cartwrightot, egy Párizsban élő huszonhét éves lányt alakítja, akinek az a feladata, hogy főnökének, a folyton paparazzók fényképezőgépének kereszttüzében élő énekesnőnek, Kyrának vásároljon. Maureen munkája abból áll, hogy ide-oda mászkáljon a Párizsban a robogójával, designerboltból designerboltba rohangáljon egyre növekvő mennyiségű papírzacskótömeggel, hogy a legminőségibb, leggyönyörűbb darabokat szerezze be (vegye meg vagy kölcsönözze ki) Kyra számára. Ezek a darabok egyszerre fejezik ki a gazdagságot és a művészi szépséget: kéznyújtásnyira vannak és csábítóak, mégis elérhetetlenek Maureen számára, hiszen munkája egyik alapvető szabálya, hogy még csak fel sem próbálhatja őket. Ez azonban úgy tűnik, nem igazán zavarja a Kristen Stewartosan egyszerű, mégis cool stílusú Maureent, az viszont hamar kiderül, mennyire érdekli a művészet: saját magányát fejezi ki és erősíti meg, hogy szüntelenül a szépség előszobájában és szolgálatában áll anélkül, hogy birtokolhatná, vagy igazán megérinthetné.

A film maga egy bizarr és kísérteties jelenettel indul: Maureen egy elhagyott házban végez valami furcsa szeánszot, miközben nem veszi észre a nappali sarkában feltűnő, fenyegető jelenést. Ez a transzcendentális jelenet egy darabig megmagyarázatlanul marad a filmben, majd kiderül: Maureen hónapokkal azelőtt veszítette el ikerbátyját, Lewist, vele próbál kommunikálni, azért jár az elhagyott házba, ahol legutóbb testvére élt. Lewis és Maureen ugyanabban a a születési szívelégtelenségben szenvednek, és ez mindkettőjüket már korán közelebb hozta a a halál gondolatához: megfogadták, hogy amelyikük előbb hal meg, az üzenetet hagy a másiknak. Maureen erre az üzenetre vár az egyértelműen kísértetjárta házban, de egyik kapott jel sem annyira részletes vagy kétségbevonhatatlan, mint remélte: nem foghatóak fel biztosan a testvérétől kapott üzenetnek.

868249 0
Fotó: cirkofilm

Maureen Skype-on tartja a kapcsolatot barátjával, Garyvel, aki Ománban dolgozik. Vele beszéli meg, mennyire nem szereti a munkáját, mert csak elveszi az időt a hobbiájtól. Ennek a hobbinak pedig a művészet tűnik: órákat tölt el rajzolással. De valamiért egyik irányban sem tűnik túlságosan ambiciózusnak: sem a munkáját nem hagyja ott, sem a művészetében nem teljesedik ki.

Maureen mindenféle szempontból elborzasztóan magányos, miközben a kommunikáció lehetőségét keresi: érdekes párhuzamként jelenik meg a bizarr és felfoghatatlan transzcendens utáni vágyakozással a digitális világ jelenléte. Maureen folyton valamiféle digitális kísértetvilágot hoz létre maga körül az eszközeivel: míg a valódi világhoz nem túl sok kapcsolódási pontja van, Skype-on, Messengeren, Facebookon, a digitális rajztábláján, iPadjén keresztül egy megfoghatatlan, ködös valóságban élhet, ahol, bár ugyanolyan magányos, de úgy tűnik, jobban otthon érzi magát.

Ebbe a szomorú és magányos világba tör be egy zaklató, aki úgy tűnik, megszállottjává vált a lánynak: követi őt és üzeneteket küldözget neki, amikre Maureen válaszol is. Ez a zaklatás egyszerre fenyegető és erotikus, és Maureen lassan enged zaklatójának, aki arra csábítja: szegje meg a ruhák felvételére vonatkozó tiltást. Furcsa módon azonban ez az aktus szintén nem a kapzsiság gesztusának tűnik, inkább egyfajta rituálénak: amikor Maureen mintegy Kyra bőrébe bújva elvesz tőle valamit magának (Mit? A testét? A lelkét? Megszünteti a köztük lévő távolságot?)

946417 0
Fotó: cirkofilm

A Stylist nagyon furcsa, nagyon finom film, ami megmagyarázhatatlanul erőteljesen szól egy olyasfajta magányról, amit valamennyien ismerünk. Bár Maureen látszólag gyászol, úgy érezzük, a magánya egy olyasfajta tulajdonsága, ami mindig is vele lehetett, és csak részben köszönhető a történteknek. Maureen magánya ott kezdődött, amilyen személyiség, és az elidegenedett világ lehetőségei dagasztották olyan mértékűvé, ami már élhetetlen számára. Az introvertált magánya, a művész magánya, a városlakó magánya, a távkapcsolatban élő magánya, a gyászoló magánya, a digitális bennszülött magánya: nem veszi észre, hogy ez a magány mennyire halálos (sokkal inkább, mint a remek szimbólumként bármikor a valódi halálát okozható szívelégtelenség), csak akkor, amikor már nem nagyon tud visszafordulni. A Stylist valóban remek, hideglelős, kiszámíthatatlan mozi, és bár nem olyan jó, mint a Sils Maria felhői voltak, Stewart briliáns alakítása a bőrünk alá kúszik, és még napokig kísérti a nézőt.

Blogmustra