„Három krumpli, központi fűtés, palacsinta, pongyola" – brillírozott szerény magyar szókincsével Charlotte Mendelson angol írónő, aki múlt hétvégén járt először Magyarországon, bár bevallása szerint már rég itt volt az ideje, hogy megejtse ezt a vizitet. A cseh és magyar felmenőkkel büszkélkedő írónő Man Booker-díjra jelölt negyedik regénye, az egy második generációs bevándorló kamaszlány beilleszkedésének nehézségeiről szóló Almost English tavaly jelent meg nálunk Törtmagyar címmel. A szerzővel a mű születéséről, homályos családi múltakról, az alkotás folyamatáról és a magyar nyelv szépségeiről beszélgettünk.
Fiktív történetek, amik a valóságban gyökereznek
Charlotte Mendelson 1972-ben született Nyugat-Londonban, majd kétéves korában szüleivel és húgával Oxfordba költöztek, ahol később régi és modern történelmet tanult. 22 évesen döntötte el – ekkor már szerkesztőként dolgozott egy kiadónál –, hogy író szeretne lenni. Első novellája (Blood Sugar) 1999-ben jelent meg, azóta négy regényt írt: Love of Idleness, Daughters of Jerusalem, When We Were Bad, Almost English (Törtmagyar); amelyekért több díjban és elismerésben részesült. Regényeiben visszatérő téma a diszfunkcionális családok élete, az izoláció, a rejtegetett érzelmek, az ébredező szexualitás és a különböző társadalmi rétegek komikus etikettje; szereplői pedig olyan különc közösségekhez tartoznak, mint az oxfordi akadémikusok, a londoni zsidók, leszbikusok vagy a magyar bevándorlók.
A Törtmagyar ott kezdődik, ahol a hazájukat elhagyók történetei általában véget érnek: hogyan találhat magára egy másik kultúrában, egy idegen országban egy helyét kereső, második generációs kamaszlány? A tizenhat éves Marina Farkas egy apró nyugat-londoni lakásban él érzelmileg labilis anyjával, apai nagyanyjával, Rózsival és annak két testvérével. Ők hajdanán valahonnan a határon túli magyar területekről menekültek Angliába a maguk házi használatú magyar nyelvével meg szokásaival. Marina így igazi kívülálló, ám családja roppant anyagi áldozatok árán beíratja egy előkelő bentlakásos középiskolába, ahonnan egyenes út vezethet a cambridge-i orvosi karra.
Marina az idegen környezetben hibát hibára halmoz, képtelen beilleszkedni az évszázados múltú brit közegbe.Társtalannak és hontalannak érzi magát, de esze ágában sincs felfedni kínjait a családja előtt, inkább próbál megfelelni az elvárásoknak, legalábbis egy ideig. Ezzel párhuzamosan anyja a saját démonjaival viaskodik, mert nem tudja megemészteni, hogy férje 13 évvel ezelőtt szó nélkül elhagyta a családot. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően minden a feje tetejére áll, ám erről az anyuka senkinek nem beszél. De nemcsak Laura rejteget sorsdöntő titkokat. A három idős hölgy múltja is homályos, hiszen nem szívesen beszélnek róla, csak elsírják magukat, amikor kérdezősködnek a családról. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor az új iskolában Marina megismerkedik Guy Vineyvel, egy népszerű televíziós történész fiával...
Pontosan mi ihlette a Törtmagyar című regényed?
Az alapötletet anyai nagyszüleim hiánya adta, akik az Osztrák-Magyar Monarchia kárpát-ukrajnai alattvalói voltak. Ukrajna területén születtek, oroszul tanultak olvasni-számolni, maguk között magyarul beszéltek és csakis magyar fogásokat készítettek, de cseheknek tartották magukat. 1939-ben, még éppen időben hagyták el Prágát... Úgy nőttem fel, hogy csak apró, zavaros részleteket tudtam arról, honnan származnak, vagy hogy mi az a nyelv, amin egymással beszélnek. Megörököltem a legtöbb szótárukat, és ezekből kellett rájönnöm, hogy azt a néhány szót, amiről azt gondoltam, ismerem, nagyon is másképp írják, mint ahogy azt elképzeltem. Csak amikor nekiálltam ennek a regénynek, akkor fedeztem fel, milyen keveset tudok Magyarország és a Kárpátok történelméről. Nagyon szövevényes és számomra is homályos a felmenőim sorsa, hiszen a háborúkat megélt szülők vagy nagyszülők nem szeretik felemlegetni a múltbeli traumákat. Így amikor kérdezősködni kezdesz, csak elsírják magukat. Szóval hiába akarsz tudni annyi mindent, nem mindig sikerül felfedni a teljes igazságot, hiszen nem akarod felbolygatni a lelki világukat. Másrészt azóta sem ettem olyan finom ételeket, hogy a nagymamám tíz éve elhunyt, így ez a könyv részben ürügy volt arra, hogy az ő receptjeit és régi magyar szakácskönyveket lapozgathassak. Ebben a történetben egy kicsit felidézhettem azokat a pillanatokat, amiket gyerekként átéltem: amikor jókat mulattam a nagyiék akcentusán, és amikor – az angolok számára – olyan bizarr ételeket ettünk, mint a csirkepaprikás vagy a mákos és diós bejgli. Meg a medvetalp! Még a neve is zseniális!
Melyik étel lett a kedvenced?
Hú, talán a töltött káposzta. Jó nehéz fogás és elkészíteni sem gyerekjáték. De a töltött paprikát, a körözöttet meg a palacsintát is nagyon szeretem. Amikor abba a szörnyű bentlakásos iskolába jártam, a nagymamám hetente küldött nekem egy hatalmas üveg almakompótot. A többiek nem értették, mi az, de én imádtam, és a mai napig rendszeresen készítek kompótokat. Alig várom, hogy felfedezzem Budapesten a hagyományos magyar éttermeket!
A kedves gyerekkori emlékek alapján lehetséges, hogy Marina a fiatal Charlotte Mendelson?
Neeem, semmi közöm Marinához! Akkor már inkább az anyjához, Laurához hasonlítanám magam, mert én is folyton azon pörgök, hogy elég jó anya vagyok-e. A ötletelésnél az idős bevándorlók mellett szinte adott volt egy kamaszlány figurája, aki szeretne beolvadni az angolok közé, és ezért bentlakásos iskolába megy. Arra szerettem volna leginkább fókuszálni, hogy mekkora a távolság aközött, hogy Marina hogyan éli a mindennapjait és mit szeretne elérni; illetve aközött, hogy milyen jövőt szán neki a családja. Lehet, hogy akadnak a gyerekkoromból átvett elemek; például az, hogy Marina meggondolja magát a tanulmányi céljait illetően, hasonlíthat az életemből arra a mozzanatra, amikor utólag rájöttem, nem történelmet, hanem angol irodalmat kellett volna tanulnom. De ebben nincs semmilyen szándékosság vagy tudatosság. (Megjegyzem, azóta is kiválóan le tudom képezni ókori athéni csaták manővereit, de mégis, kinek és mi a fenéért van erre szüksége?!)
Akkor a szereplők egytől egyig a fantáziád szüleményei?
Így van. Sokkal izgalmasabb kitalálni a karaktereket, mert akkor biztosan úgy táncolnak, ahogy te fütyülsz. Persze csak az észszerűség határain belül – még egy komikus regényben is. Ha realista stílusban írsz, akkor csak egy bizonyos mértékben használhatod a túlzást mint írói eszközt. Én inkább a való életből vett helyszíneket és körülményeket szeretem a történeteimben viszont látni és láttatni. A második regényem egy Oxfordban élő zsidó családról szól, a harmadik könyvem fő helyszíne pedig Észak-London, ahol most lakom. Szóval a valóságos helyszínekkel azt a fajta világot igyekszem megidézni, ahol ezek a kis közösségek a mindennapjaikat élik.
„Szerencsétlen Marina! Hála az égnek, hogy már nem vagyok tinédzser! Szegény Laura! Tényleg ennyire gáz az anyaság? Mintha a szerző élvezné, hogy a főhősök szenvednek!" – e zeket gondoltam olvasás közben.
Hát ez az! Ez a könyv a felnőttlét ünneplése és a kamaszkor szörnyűségeinek bemutatása a főszereplő szemszögéből. Imádom megalázó helyzetbe hozni a szereplőimet, mert fiatalon én is gyakran elszégyelltem magam vagy kerültem kínos helyzetbe. És azt is tudom, milyen érzés különcnek lenni. Egyszerűen szeretek olyan emberekről írni, akik nyomás alatt vannak – akár külső elvárások, akár belső elégedetlenség miatt. Márpedig egy család folyamatosan nyomás alatt áll és nagy eséllyel valamilyen szempontból diszfunkcionális. Ráadásul a családodat nem választhatod meg, viszont az, akivé válsz az évek alatt, nagymértékben függ a közvetlen környezetedtől. Azoktól, akikkel együtt élsz.
Olvasóként ezért is volt olyan könnyű beleképzelnem magam Farkasék világába. Keserédes a felismerés, hogy valamilyen szinten mindannyian a múlt árnyékában élünk.
Minden családnak megvan a maga mély és masszív története, ahogy Farkaséknak is. És persze van, hogy hiába igyekszel annyira, nem vagy képes felfedni a múlt rejtelmeit, csak találgatsz, sötétben tapogatózol. Az anya, Laura élete romokban hever, mióta a férje elhagyta; anyósával és annak két testvérével él egy két és fél szobás lakásban, a kanapén alszik, nincs egy rendes munkája, ráadásul értelmetlen viszonyt folytat a házas főnökével. Rendszeresen megfordul a fejében az öngyilkosság gondolata, annyira elveszettnek érzi magát, de hiába menekülne, nincs hova mennie. És miközben saját kínjaival van elfoglalva, nem esik le neki, hogy lánya élete is szép lassan félresiklik. Marina is próbál menekülni, kitörni az otthon kényelméből, ahol mindent megkap, de nincs meg a privát szférája, nincs elég tere, nem tud lélegezni. Meg akarja tapasztalni, hogy mit tartogat számára a tágabb világ és meggyőzi magát, hogy egy posh angol bentlakásos iskola majd rendbe teszi az életét. Ott kezdődnek számára a bonyodalmak, hogy miközben bele van habarodva egy srácba, belemegy egy álkapcsolatba egy nála fiatalabb és számára érdektelen fiúval, csak hogy beilleszkedjen a közösségbe.
A Törtmagyar után írtál egy non-fiction könyvet is a kertészkedésről. Lehet tudni, hogy most éppen min dolgozol?
Van egy kis kertem Londonban, amit imádok szépítgetni, annyira, hogy meg is ihletett a növénygondozás. Jelenleg az ötödik regényemen dolgozom, aminek a középpontjában szintén családi titkok állnak. Nyugi, nem magyarok szerepelnek benne! Az írás számomra a "merésről" szól. Arról, hogy merjek még közelebbi kapcsolatba kerülni egy engem érdeklő vagy érintő témával. A Törtmagyar azért volt nagy merészség, mert izgultam, hogy vajon mit fognak szólni a magyar kuzinok. A Daughters of Jerusalem pedig azért volt kemény dió, mert egy zsidó családról szól, és arra is számíthattam volna, hogy pont ezért gyűlölni fogják a regényt. Vagy a szerzőt, a zsidó családból származó ateista nőt.
Aki még leszbikus is.
És feminista.
Gyakran találkozol olyan címkékkel, hogy „Charlotte Mendelson, a londoni zsidó családból származó leszbikus írónő”?
Szerencsére eddig nem nagyon volt rá példa. Nem bírom, amikor így kategorizálják az embereket, annyira deduktív! Igen, ez mind az én részem, és nagyon szívesen beszélek nyíltan személyes dolgokról is, de miért kellene mindig ezekből a tulajdonságokból kiindulni? Szerencsére jóval összetettebb vagyok, mint aminek ez a néhány szó leír. Senki nem mondja Julian Barnesról, hogy „az a magas, heteroszexuális brit férfi író". Ha mégis kapok ilyen megkülönböztető neveket, hát úgy kell nekem, majd lepereg rólam.
Az élettársad is íróként, illetve újságíróként tevékenykedik. Meg szoktátok osztani egymással az alkotással kapcsolatos dilemmáitokat?
Régen folyton kibeszéltük, ha elakadtunk az írásban, tanácsot adtunk egymásnak és szerkesztgettük a másik munkáját, de ma már igyekszünk jobban elhatárolódni és nem belebonyolódni szakmai csevegésekbe. Egyébként sem szeretek túl sok mindent feltárni arról, amin dolgozom, mivel sokszor nagyon nehéz megfogalmazni és kifejteni egy-egy koncepciót.
Miként befolyásolja a kapcsolatotokat az, hogy ugyanazon a területen dolgoztok?
Joannával mindig, mindenben számíthatunk egymásra. Ő érettebb nálam, és a tíz év korkülönbségnek köszönhetően mindig tanulhatunk valami újat a másiktól. Nagyon mély beszélgetéseket szoktunk folytatni, amikből néha túl komplikált dolgok is kisülnek. Azzal szoktunk viccelődni, hogy egyikünknek ügyvédnek kellett volna mennie, mert akkor anyagilag is jobb helyzetben lennénk és nem filozofálgatnánk folyton jobbra-balra. Szerintem ez az egyik oka annak, hogy nem sok író alkot egy párt, ellenben sok írónak van ügyvéd házastársa.
Hogyan dolgozol? Van valami napi rutinod, amitől hatékony vagy?
Nincs. Húsz évig voltam szerkesztő egy kiadónál, így sokáig csak esténként és hétvégén jutott időm az írásra. Persze az, hogy most már teljes munkaidős író vagyok, nem jelenti, hogy egész nap csak az írás köt le. Tanítok is, családozom is, amikor pedig a kreatív munkára kerül a sor, akkor irány a könyvtár. Otthon ugyanis valami mindig elvonja a figyelmem: hol a macskához beszélek, hol kávét gyártok, hol a kertben gyönyörködöm. A könyvtárban mindenki végzi a dolgát, így ebben a miliőben sokkal könnyebb a plafonbámulás helyett szorgosan dolgozni.
Számodra mitől jó egy regény?
Szerkesztőként több száz, talán több mint ezer nem elég jó könyvet olvastam, és szerintem a legnagyobb hiba, amit egy író elkövethet, az az, hogy azt gondolja, ha az iskolában a fogalmazásai meg esszéi példásak voltak, vagy ha le tud írni egy szép mondatot, akkor képese egy regény megírására is. Ám ez súlyos téveszme. Egy szép mondatot leírni könnyű, ha sok könyvet olvasol és intelligens vagy, de egy regénynek ennél jó pár fokkal összetettebb műfaj, mind történet, a cselekmény, mind a karakterek jellemfejlődésének bemutatása szempontjából. Afféle hazárdjátékosnak kell lenned és olyan dolgokról írnod, amik számítanak, sőt nagyon fontosak a főszereplők számára. Meg tudom-e szerezni a pénzt, hogy megmentsem a bátyám életét? Rátalálok-e valamilyen formában a boldogságra? Megrögzötten akarniuk kell elérni a céljukat. Ez az, ami nálam mozgatórugója az eseményeknek. Természetesen fontos, hogy a mondataim szépen megformáltak és igényesek legyenek, de a legjobb érzés egy író számára, amikor olyan bókokat kap az olvasóktól, hogy „nem hagyott aludni a könyv, nem tudtam letenni, tudni akartam, mi fog történni a következő oldalakon!"
Első novelládat 22 éves korodban adták ki, addig történelmet tanultál. Hirtelen eldöntötted, hogy inkább író szeretnél lenni?
Nem arról van szó, hogy egyszer csak eldöntöttem, hogy író szeretnék lenni, inkább arról, hogy megbántam, hogy nem lettem az már a kezdetektől. Rájöttem, hogy gyűlölöm a történelmet, a fikciót viszont mindig is imádtam. Így aztán fogtam magam és elkezdtem azon dolgozni, hogy meg is valósítsam az álmom. Szerintem sok nő úgy áll ehhez hozzá, hogy „ugyan már, ki vagyok én, hogy azt gondoljam, elismert író lehet belőlem?!" Én is azt gondoltam, hogy eleve Keatsnek vagy Dahlnak kell lennem ahhoz, hogy írjak, holott egyszerűen csak keményen kell dolgozni, az ihlet pedig csak egy kifogás. Úgy fogtam fel, mint egy irodai melót; ott kell ülnöd a gépnél és alkotnod. Addig, amíg elégedett nem leszel a munkáddal. Soha nem írtam volna le egyetlen szót sem, ha úgy állok hozzá, hogy várakozom, amíg jön az ihlet. A fejem meg már akkor is tele volt sztorikkal, amik kikívánkoztak belőlem.
Mit mondanál akkori író énednek?
Hmm, talán azt, hogy „ne totojázz!" meg azt, hogy "ne aggódj!" Persze mondani könnyű!
Mi a legnehezebb része az alkotási folyamatnak?
Az egész úgy, ahogy van. Szerintem addig nem lehetsz jó író, amíg nem vagy valamilyen szinten neurotikus jellem. Neurotikusként viszont szörnyű írónak lenni, mert folyton azt hajtogatod magadban, hogy „ez jó így?", „nem kellene átírnom/leegyszerűsítenem/kihagynom/hozzátennem?".
Nagyon sokszor vagyok döntésképtelen, ráadásul amikor egy kitalált történetet írsz, mégis mi alapján mérlegelsz? Ez a karakter hatvan éves legyen vagy csak negyven? Melyik opció miért jobb? És persze nem látod előre, hogy melyik választás fog beválni. Talán ez a legnehezebb része az egész folyamatnak. Egy „normális” foglalkozás azt jelenti, hogy csinálod a munkád a megszokott stratégiák alapján, amikor viszont alkotsz, írsz, akkor sokszor azon kapod magad, hogy órákig ülsz egyetlen oldal fölött azt hajtogatva, hogy „nem, nem, ez így nem jó, béna vagyok!".
Hiszel az úgynevezett „írói válságban”?
Hiszek benne, és úgy gondolom, hogy bizonyos mértékben minden egyes nap érint engem a jelenség, hiszen folyamatosan küzdök az írással. De ezt természetes velejáróként fogom fel. Nem meglepő módon amikor éppen rossz napom van vagy egy nehezebb időszakon megyek keresztül, az a munkámon is érződik. Sokszor az aktuális hangulatomon múlik, hogy mit hozok ki egy-egy történetrészletből. Viszont a szó szoros értelemben vett írói válságot, azt, hogy pánikolok, mert totál üres a fejem és nem tudom mit vagy miről írjak, még nem tapasztaltam. Remélem, soha nem is fogom.
El szoktad olvasni a kritikákat?
Elég sajátos módon: kinyitom, beleolvasok, becsukom, félreteszem – és többé nem foglalkozom vele. Legalábbis ma már ez a jellemző. Mivel nagyon érzékeny lélek vagyok, igyekszem kizárni a feedbackeket a mindennapjaimból. Biztosan fogok még kapni hideget és meleget is, és nem állítom, hogy nem fog megérinteni. Szerintem hazudik az az alkotó, aki azt mondja, hogy teljesen figyelmen kívül tudja hagyni a lehúzó kritikákat.
Részletek a Törtmagyarból
„Hallja, ahogy az öreglányok lefekvéshez készülődnek; hangosan beszélnek magyarul, mintha azt gondolnák, ha nem érti, mit mondanak, fel sem ébredhet rá. Mióta elment Combe-ba, már nem hoznak neki ennivalót az ágyba ilyenkor, reszelt almát vagy gerezdekre szedett narancsot. Egészen elképesztőnek tűnik, hogy alig egy évvel ezelőtt még itt feküdt az ágyában kényelmesen eszegetve, és leveleket írt a barátnőinek, mint valami orosz emigráns, aki várja, mikor lövik agyon."
„A magyar vásár olyan, mintha az embert szerető szívű kannibálok fogyasztanák el. Laura akármerre fordul, öregasszonyok kérdéseibe fut bele: és nincs több gyerek? – aztán sajnálkozva ingatják a fejüket, vagy megszorítják a karját, megpaskolják a hátsóját. Hodzs vadzs?...”
„Általában a „drá-gám!” fordulattal szólítják meg egymást... Táskáikban mákos sütemények, olyan hosszúak, mint az ember alkarja... És milyen nyelven beszélnek? Nincsenek ismerős szavai, az „r”-ek nem pörögnek, még a hangok is szokatlanok – vagy egy teljesen megfejthetetlen nyelv az (olyan szavak, mint megmásíthatatlan vagy örökkévalóság), vagy valami tört angol, telis-teli daktilusokkal, amiktől havas-fenyős-sötét hangulat ül még az ismerős szavakra is (Pí-kadili, mó-sogép, Veszt-minszterkúrt).”
„Hamarosan nem számít majd, hogy nem jó sem akadályfutásban, sem festésben, sem éneklésben, de rá se hederít senki, milyen szégyenlős a zuhanyzóban, mert Combe-ban majd kivirul, önmaga lehet. És még amikor azon a szörnyűséges, legelső napon integetve elbúcsúzott a családjától, s nézte, ahogy kalapjuk távolodik a kocsifelhajtóval együtt, miközben úgy érezte, belehal a kínba és a félelembe – még akkor sem értette, mennyivel rosszabb lehet még.”
„Ha az ember nem jön össze valakivel tizenhét éves korára, akkor egészen biztosan egyedül fog megdögleni. Ez is a mértéke valaminek, mint mondjuk a vitálkapacitás. Itt, Combe-ban mindenki már évek óta csinálja; tehát Marina is úgy tett, mintha ő is csinálná.”
„Drága Uram, gondolja, kérlek, add, hogy megfelejek. Hogy ne tűnjön fel, milyen ostoba vagyok.”
