#VILÁGOM

"Ági, neked nem szabadna dolgoznod, te díva vagy!"

2017. január 28., szombat 13:04 |

Bárdos Deák Ági az 1980-ban induló legendás Kontroll Csoport énekeseként vált ismertté és lett az underground kultúra fekete démonja és femme fatale-ja, aki a zenekar rövid, hároméves pályafutása után alapította meg a (kisebb nagyobb megszakításokkal) a mai napig működő Ági és a Fiúk zenekarát. A küzdelmes és/de nagyon izgalmas és fordulatos életet élő énekesnő bevallottan küzdött alkoholproblémákkal és magánéleti gondokkal egyaránt, de képes volt a saját erejéből felállni belőle. A kétezres évek után nemcsak a zenei világban, hanem az irodalmi életben is feltűnt: először programszervezőként, majd maga is sikeresen írni kezdett.

Bárdos Deák Ági döbbenetesen örökifjú: tavaly ünnepelte hatvanadik születésnapját, aminek alkalmából zenész-rajongói nagy koncerttel köszöntötték, de ő is összeállt régi és mostani zenekari tagjaival egy-egy koncert erejéig. Ebbe a megünnepelt hatvan évbe belefértek a nyolcvanas és kilencvenes évek legnagyobb hatású alternatív zenekarai a Kontroll Csoporttól a Sziámiig, és az azóta is működő Ági és Fiúkig. Az év végi budapesti koncertek nagy sikere után az Ági és a Fiúk legközelebb Győrben zenél majd február negyedikén, márciusban pedig a Gödörben lépnek fel.

Tavaly novemberben indult az Ági 60. születésnapi koncertsorozatod, ahol a jelenlegi zenekaroddal, az Ági és Fiúkkal a pályafutásod korábbi zenekarainak dalaiból is válogattál, több régi zenésztársaddal is kiegészülve. Miközben a dalaiddal-szövegeiddel meghatározó énekese voltál generációknak, sokak ízlését az öltözködéseddel is formáltad.

Ezen az Ági 60 ajándékkoncerten, ahol nagyon sokan felléptek, színészek és zenésztársak, na, ott Leskovits Gábor, a Pál Utcai Fiúk énekese bemondta a tutit a színpadról: hogy olyan büszke, mert élete nagy vágya volt egy Kontroll számot elénekelni azóta, hogy látott engem meztelenül a színpadon, egy szál... hálóban. Brutális volt a hatás, ott ült apám, anyám, a lányom, az egész családom, és persze röhögtünk, de azért felkiabáltam, hogy nem háló volt az, csak átlátszó necc! Mire Gábor elkezdett velem a színpadról vitatkozni, hogy nem is igaz, teljesen háló volt. Úgy látszik, annak idején annyira extrém volt, hogy hol fűzőben, hol neccben, hol üvegnejlonban, hol valami átlátszóban énekeltem, hogy ez maradt meg. Olyat is hallottam már, hogy félmeztelenül léptem fel, pedig az tényleg nem én voltam. Nem mintha annyira prűd lennék, hogy ne tetszene, ha más meztelenkedik, de én sosem voltam ennyire vagány.

De nem úgy kezdted a pályafutásod, hogy akkor te most alterdíva leszel.

Én szinte még gyerekként, kamaszként, a Kontrollt megelőzően egy megfelelés-kényszeres közegből csöppentem az avantgárd-színpadra, ahol rögtön megéreztem, hogy itt az lehetek, akiről addig nem is tudtam, hogy vagyok. Egy teljesen konvencionális világból kerültem egy nagyon radikálisba.

Gondolj bele: addig egy voltam a sok kordbársony répanadrágos huszonéves lány közül, akik ezrével futkostak a hetvenes évek végi butik-érában Budapesten. De a Kontrollal megnyílt az az ízlésbeli dimenzió számomra is, amit – akkor, idehaza – többek közt Király Tamás lőtt be a szubkultúrában. Ő egyszer azt mondta, hogy amikor először látott az Ikaruszban a színpadon, ahol a fekete harisnyás lábamra – de csak az egyikre! – rátekertem egy aranyszalagot, hogy ez a gesztus volt a belépőjegyem hozzá. Ezt évtizedek múlva mesélte, de én visszamenőleg is büszke voltam rá, hogy észrevette a saját magam kitalálására irányuló szárnypróbálgatásaimat.

Vele aztán dolgoztál is, és az ő divatbemutatói is meglehetősen provokatívak voltak.

Kétszer volt szerencsém fellépni Tamás show-jain. Nem volt mindig könnyű viselet az ő „ruhája”, nagy feladat elé tudta állítani az embert, engem mindenképp. Legodaadóbb alkotótársainak egyike abban a korszakban Kelényi Krisztián Tódor volt, aki élő állatokat is szerzett egy-egy show-ra, például óriáskígyóval a nyakában lépett fel. Én ilyesmire nem vállalkoztam volna, én igazából csak magamat tudom alakítani. Nem véletlenül dolgozott Tamás profi modellekkel, abban az értelemben profikkal, akik jól érezték magukat abban a „bőrben”, amit Tamás rájuk álmodott, akik totálisan alárendelődtek Tamás víziójának. Egészen elképesztő volt, ahogy ezek a fiatal, extravagáns lányok-fiúk felbukkantak Tamás mellett, holdudvart vonva köré. Ha az ember felment a lakására, legtöbbször (ha nem épp buli volt) azt látta, hogy fiúk-lányok napi 24 órában készítik kézzel a cuccokat, például hatalmas műszempillákat vagdosnak fekete szívószálból, ilyesmik. Én nem voltam modellként használható, szerencsére az alkatom sem volt eléggé extravagáns, meg nekem a testemmel kapcsolatban amúgy is, mindig is voltak aggályaim.

...ami igazán nem jött le a Kontroll idején a színpadról. Ha csak Lecsó előbb idézett visszaemlékezésére is hivatkozom, te egy famme fatale, de legalábbis egy díva voltál és maradtál sokak számára.

Az, hogy sajátos hangulatú cuccokban nyomtam a 80-as évek hazai rockszínpadán, meghökkentően szabadon – egyesek szerint szabadosan –, az egy dolog. Szerintem csak nagyon személyesen öltözködtem, még ha a harisnyatartó, a fűző egy tradicionális díva képet is bevonzott. De hamar leesett, hogy a szövegeim, a dalaink hangulata ezzel a klasszikus, teljesen konformista nőideállal ötvözve provokatívan hatnak. Persze, akik az első sorban álltak színpad előtt, ahol nem volt színpadi árok, tehát akár a bokámat is megfoghatták volna, azok lehet, hogy csak a bugyiig láttak, amiben végződött a két lábam, amik innentől fogva legendásak lettek.

Ami viszont szerintem is tényleg sokkoló lehetett, az az a bizonyos gesztus volt, hogy a női testet provokációra használtam, ami akkor politikai gesztus is volt egyben. Mert akkor Magyarországon a punk-énekesség mindenképp politikai gesztus volt. 

...és szexszimbólummá is tett.

De én nem konvencionális értelemben voltam szexszimbólum. Állítólag az voltam, de valójában inkább csak abban az amúgy álszentül prűd világban lettem azzá. Nemcsak a férfiak, a nők is rajongtak értem, vagyis azért a függetlenségért, amit megtestesíthettem számukra. A vágyaikat sugároztam, amit valójában ők vetítettek belém. Olyan voltam, amilyen sok lány szeretett volna lenni, de nem is tudott róla, hogy milyen az, csak amikor én a színpadra pattantam.

Az évtizedek alatt egyébként az lett a nagyon banális tapasztalatom – de ezt csak lábjegyzetben mondom –, hogy a színpadon minél kevesebb ruha van rajtad, annál kevésbé szívatod magad. Ott ugrálsz-táncolsz-akrobatikázol majd másfél órán keresztül, mindenképp ömlik rólad a víz előbb-utóbb. Egyszer Király Tamás meglepett egy fellépőruhával, ami valami építkezési molinó-szerű műanyagból készült, direkt nekem, egy olyan tipikusan Király Tamás féle "szobor-ruha" volt. Épp 1999 Szilveszterére készültünk, a Balettintézet aljában volt egy ezredvégi-ezredeleji Ági és Fiúk koncert. Szégyenszemre kimenekültem a lehetőségből, miután felpróbáltam a földig érő, nagyestélyiszerű cuccot. Megmondtam, hogy lehetetlen, hogy én ebben az abroncsban, ebben a hőgenerátorban lépjek át a harmadik évezredbe. 

Az a Tütü Tangóban lehetett, ahol akkoriban dolgoztál, nem?

Igen, a fenti traktusban, a Hajós utcáról nyíló Tütü Tangó kávéházban egy darabig pultoskodtam, aztán irodalmi és zenei szervező lettem. Addig próbáltam csak a zenélésből „megélni”, és ez egy darabig ment is, mivel elég igénytelenek voltunk az anyagiakat illetően.

A zenészek általában nem a kényelemre, komfortra vágynak, úgyhogy nem is csodálkoztunk, ha kikapcsolták az áramot. Próbáltunk, koncerteztünk, buliztunk, lógtunk egymás lakásaiban, csavarogtunk az utcákon, jó volt, szabadság volt, függetlenség volt. Kevéssel beértük ezen felül. De lassan minden megváltozott, talán épp a rendszerváltás után, hirtelen leesett, hogy már nagyon nem bírom az iramot. Nem tudom fizetni a számlákat, kapitalizmus lett, kilakoltatások, félelmetes lett minden, még ha meg is volt a helyzet eufóriája, a szabadságé.

1999-ben a haverjaim nyitottak egy helyet, azt a bizonyos Tütü Tangót, és akkor már úgy voltam, hogy bárminek megyek oda szívesen, takarítani is, amit egyébként ismerősöknél már régebben is csináltam. De pultosnak hívtak, én meg örültem nagyon, bár napi tizenórás meló volt, nehéz fizikai munka, én meg már negyven elmúltam. A tulajok is zenészek voltak, az egyikük épp az a lány, aki anno a Fekete Lyukban, a Sziámi vokalistájaként tényleg ledobta a színpadon magáról a trikóját. Mennyire vagány lesz, gondoltuk, hogy jönnek majd az emberek a Kontroll Csoport énekesnőjének csodájára járni, hogy nézzék, ahogy csapolom a sört, mérem a piát! És ez be is jött, például Térey Jánost egy darabig nem lehetett levakarni a pultról, ott könnyezett, hogy „Ági, neked nem szabadna dolgoznod, te díva vagy!” Én meg mondtam, hogy "aha, és akkor miből éljek?"

Várj, most nagyon előreszaladtunk, az előbb még ott tartottunk, hogy Kontroll Csoporttal állsz a színpadon. Miért lett ennek vége?

'83-ban feloszlott a Kontroll, miután megszületett a gyerekünk Müller Péterrel. Közrejátszott sok minden persze ebben, főleg a zenészek ambíciói, hiszen három új zenekar is alakult a régi Kontroll tagokból: a Kampec Dolores, a Balkan FuTourist és a Keleti Fény.

És az is benne lehetett a feloszlásotokban, hogy egészen '91-ig nem lehetett lemezetek?

Ki tudja. Egyszer lett volna rá lehetőség, '82-ben, de ki akartak vetetni egy sort egy számból, mi pedig visszautasítottuk. Aztán'91-ben, a rendszerváltás utáni eufóriában, a Nap Nap Fesztiválra össze lett kurjantva a Kontroll Csoport, Mesterházy Ernő (a 80-as évek végének meghatározó kulturális menedzsere - a szerk.), akkor még csak Bahia bolthálózat tulajdonosként menedzselte az élő lemezfelvételt. Ez volt az első Kontroll-lemez, tíz évvel a zenekar megalakulása után, amikor megjelenhettünk már minden cenzúra nélkül, ezzel indult a legendás Bahia Kiadó is. De a dalok addig is terjedtek, kazettákon másolták őket az egész országban.

Aztán 1985-ben létrehoztuk a gyerekem apjával, meg Kiss Lacival és Magyar Petivel, az épp szünetelő Európa Kiadó két tagjával a Sziámi-Sziámi zenekart. Majd amikor Müller Péterrel elváltunk, ez is megszűnt, és 86-ban jött az Ági és Fiúk, aminek már lehetett egy kislemeze is (szerintem egyébként Másik János miatt, akit felkértünk művészeti vezetőnek). Ő együtt dolgozott előzőleg Spenóttal, vagyis Tóth Zolival az Európa Kiadóban, és nagyon bírták egymást. Spenót volt akkor az Ági és Fiúk zeneszerzője, Döncivel (Dénes József zenész, gitáros, zeneszerző, az EK mellett játszott a Balatonban, a Neuroticban és a Vidámparkban is - a szerk.) együtt, aki az újra induló Európa Kiadó mellett szerelemből csinálta az Ági és Fiúkat is. Mindig a gitarista zeneszerzők korszakolták a zenekaraimat, azok a „fiúk” akik egyben a szerelmeim, élettársaim voltak.

A Spenót-korszaknak, amiben főleg funkykat játszottunk, akkor lett vége, amikor '90-ben Zolival kiköltöztünk Pilisszentlászlóra hármasban a lányommal. Rögtön azután, hogy még Pesten megbizonyosodtunk a tévéből Ceausescu haláláról, vagyis arról, hogy tényleg minden más lesz, kezdjünk mi is új életet. Nagyszerű lehetett volna, de akkor én még ittam és szó szerint szétvertem ezt a készülő családi idillt.

Az alkohol lerombolt mindent, ami épült, azt mondta, hogy gyenge és rossz vagyok, nélküle meg főleg. „Ó, Mr. Alkohol”, hogy gyerekkorom egyik klasszikusát idézzem. Zoli elmenekült a romok közül, nem tudott rajtam segíteni ő sem. Mint minden társam, ő is nagyszerű ember volt, csak egy függőségi probléma kibekkeléséhez, felszámolásához kevésnek bizonyult – ahogy a többiek is.

És hogyan lett végül az alternatív dívából (lett alkoholista pultosból) józan életű irodalmár?

Úgy, hogy egyszer csak lesöpörtem egy raktárkészletnyi fogyóeszközt a pultról egy karmozdulattal, és csak a közös szubkultúrának köszönhettem, hogy kirúgás helyett felfelé buktattak. A főnököm - aki anno maga is punkzenész volt, a Teknős Bikában játszott - belátta, hogy mindenki így jár jobban. Ő ajánlotta, hogy kezdjek irodalmi esteket szervezni.

Nekem aztán dicsérhetik, főleg akik nem éltek benne, hogy mekkora nagy kulturális pezsgés volt annak idején, a diktatúrában! Hát, ja. Csak ki kellett bírni. És ezt az én generációm legjobbjai, hogy Ginsberg szavaival éljek, a piálással tudták megvalósítani – mármint azok, akik nem léptek le Magyarországról. Most divat lett a legvidámabb barakkságot hangsúlyozni, mintha akkoriban egy ravaszul gondoskodó kultúrpolitika tette volna élhetővé azt a szórakoztató földalatti életet. Hiába mondják, mert ez csak merő cinizmus, hogy "na, de megszületett a Kontroll Csoport, a Bizottság, a Trabant, a VHK, teher alatt nő a pálma!" Hazugság, önáltatás! Az a teher nálam akkorra, az ezredfordulóra futotta ki magát, mikor összetörtem egy kocsmapultot. És volt, aki halálba piálta magát, Hajnóczy Pétertől Petriig sorolhatnám.

Te abbahagytad.

Igen, túléltem, abbahagytam, még mielőtt belehaltam volna, de nagyon nehéz idők voltak. Örülök, hogy nem kellett hozzá megtérnem, nem kellett hozzá hosszútávú terápia, és főleg gyógyszerek nem kellettek. A hívők azt mondták, isteni kegyelem, abban volt részem. De én nem vagyok vallásos, úgyhogy maradok a szerencsénél.

Nekem sosem volt olyan az életemben, hogy viselkedni kelljen. Ez az egyik szerencsém - és hogy sosem volt, semmi betegségem. Az a nagy titka, hogy olyan nagy stressz sosem ért. A függetlenség ára mindaz, ami nincs, de a nincsek között a betegségek is ott vannak.

08-bardos deak agi-161208-A40A7715

Azóta írással is foglalkozol az irodalmi szervezésen túl. Az egyik hozta a másikat?

Mondhatjuk. De az újságírás, vagyis az én specialitásom, az interjúzás megelőzte mindkettőt. Volt egy nagy kanyar, de utóbb, úgy tűnik, sorsszerű volt, hogy 19 évesen a gimi után a Lapkiadó Vállalathoz kerültem, Siklósi Norbert vett fel személyesen. Protekcióm is volt – amivel viszont nem éltem. Úgy értem, fél év után otthagytam a New York palotát, a Hungária Kávéház épületében a sajtódokumentációt, ahol melóztam, meg az újságíró sulit is. Alulról kezdhettem volna, hogy megvalósítsam anyám álmát, aki a Pajtás Újságnál kezdett, de a születésemmel járó mindenfélék áthúzták a számításait az újságíró karriert illetően. Én voltam azok egyike, akik az épület legaljában cetlikre gépelték az újságcikkek tartalmait zanzásítva, hogy visszakereshetők legyenek, mikor jött a nagy újságíró a negyedikről, és matatott a kis kartonok között.

Dacára a lehetőségnek, amit az a kapcsolati rendszer kínált, amibe „beleszülettem”, abban a pillanatban kiszálltam, mikor beleszerettem életem első pasijába, Kistamás Laciba (a KCs későbbi alapító tagja, zenész, zeneszerző - a szerk.). Ő egy valódi hippi volt a szememben, egy tök más világból, Párizsból jött, ahol a kiküldetésben lévő szüleivel élt előzőleg néhány évig, és ott volt épp – bár kiskamaszként, de mégis – '68-ban, ami mély nyomokat hagyott benne. Wéber Péter amatőr színjátszó csoportjában ismerkedtünk meg Óbudán, a művházban, és abban a pillanatban otthagytam a Lapkiadó Vállalatot. Tudtam, hogy minden amit a vállalat nyújthat, újságíróiskolástul, angol nyelvtanfolyamostul, kapcsolati tőkéstül mit sem ér, ha a szerelmemmel nem találkozhatok akkor, amikor én akarok, csak mert nyolc óra munka a penzumom. Nem beszélve arról a traumáról, ami akkor ért, mikor rájöttem, hogy télen nem látom a napot, ami reggel még fel se jött, és mire végeztem a melóval, már eltűnt. Na, ez 19 évesen kiütötte nálam a biztosítékot, hogy ilyen lesz a nagybetűs Élet.

Olyan voltam, amilyen, mikor rám sütötték a bélyeget, ahogy egy egész szubkultúrára, amiben végül is magamra találtam. Deviánsnak bélyegeztek bennünket az érzékenységünk miatt, ami nem tűrte a kompromisszumokat, meg azért, mert másfajta értékek dominálták a mindennapjainkat, mint a többségét. Én mindenesetre egy hihetetlen izgalmas és nyitott intellektuális közegbe kerültem, amikor otthagytam a polgári pályát. Baromira megérte.

Nem féltél a bizonytalantól?

Néha nem tudtam, mi lesz másnap, de ez a bizonytalanság végül is megszokható volt, és – a változatosságért cserébe – elviselhető. Sok mindent csináltam, csinálhattam: mélyinterjúkat, alternatív színházat, zenekart. Pultos is lehettem meg újságkihordó. De havat is lapátoltam, és nagyon büszke voltam rá, hogy bírtam szuflával.

Továbbanulni nem akartál?

Úgy gondoltuk, és nem voltam ezzel egyedül akkoriban, hogy a romlott rendszernek nem leszünk részesei, nem leszünk "another brick in the wall", nem hagyjuk magunkat uniformizálni. Ez volt az a korszak, mikor ezen az alapon, ahogy a Pink Floyd is megénekelte, elutasítottuk a társadalomba szerveződés legfőbb intézményét, az oktatást. Attól még rengeteget tanultunk, tudtuk, kikre és mikre érdemes odafigyelni, de alapvetően mindenre nyitottak voltunk. Arra is, vagy főleg arra, amit a korabeli politika nem akart megmutatni.

Például?

Engem például nagyon izgatott az anti-pszichiátria korabeli „mozgalma”, Thomas Szasz (magyar származású amerikai pszichiáter, társadalomkutató, egyetemi tanár - a szerk.) dolgait olvastam (már ami megjelent idehaza magyarul). Meg a deviancia elméletek is izgattak, nem az itteni, átpolitizáltak, hanem a nyugat-Európában, Amerikában kibontakozó történetek.

Aktív részesei voltunk az ellenkultúrának, performanszokat néztünk vagy csináltunk, happeningeken vettünk részt. Próbáltunk nem adni lehetőséget arra, hogy kicenzúrázzanak, ha az volt is az ára ami: hogy valójában földalatti életet éltünk. Rengeteget jártunk moziba, állítom, a Kontroll Csoport létrejöttének is a Stalker volt az egyik inspirálója: Kistamás Lacival néztük meg 78-ban a Művészben, és totál kibuktunk, mikor kijöttünk, totális eufóriát éltünk át. Mindent megváltoztatott az a film, vagyis minden átrendeződött bennünk. 2002-ben gondoltam először arra, hogy megírom „A világ legkegyetlenebb önéletrajza” című regényemet.

Ami egyelőre még várat magára. De az utóbbi tíz éved mindenesetre jól alakult, ha nem is a regény, de kisebb írásaid megjelentek, és újságíróként is dolgozol folyamatosan.

A kétezres évek eleje óta készítek közéleti személyekkel, írókkal, civil aktivistákkal interjúkat a Magyar Narancsnak, de előzőleg már dolgoztam a Wanted (később Wan2) zenei magazinnak is, ott elsősorban zenészinterjúkat csináltam: többek közt Pajzs Mikivel, Kiss Erzsivel, Kiss Tibivel... Andrassew Ivánnak köszönhetően a Népszavában belekóstolhattam a tárcaírás örömeibe és gyötrelmeibe is, miután túljutottam valahogy azon a mélyponton, ahová 2002-re lecsúsztam, elsősorban lelkileg.

Az írás, az íráson keresztül az írókkal való találkozás, ennek a közösségnek, közegnek az életkedve, ereje húzott ki a csávából, a személyiségem legmélyebb bugyraiból, ahol addigra, úgy tűnt, csak az alkohol és a zenélés, a zenekar volt az utolsó szalmaszál... De nyilván kellett a rendszerváltás is ahhoz, hogy átrendeződhessenek bennem a dolgok, hogy felfogjam azt a sok gyötrődést úgy, mint az Utat, ami a magam, a sorsom megértése felé vitt. Kellett pár év, mire mindenki elhitte, hogy nem iszom, a gyerekemtől, a családomtól kezdve, a koncertszervezőkig. A kilencvenes évek végére már nem merték sehova hívni az Ági és Fiúkat, mert addigra már törtünk-zúztunk. Vagyis én ezt csináltam a színpadon részegen.

04-bardos deak agi-161208-A40A7691
Fotó: Szécsi István / Dívány

Pedig '91-ben egyszer már összeszedted magad, ha az a bizonyos Nap Nap fesztiválos fellépés létrejöhetett. Mi történt ezután?

Igen, az is kellett hozzá, annak a sikere, hogy utána újra előbújjak, hogy még élek és énekelek. Az Ági és Fiúknak ebben az időben akár lehetett is volna egy felfelé ívelő korszaka, lett egy menedzserünk, aki hitt bennünk – de aztán újra szétütöttem magam. Ebben a korszakban – és azóta is, a 2002-es, és most már véglegesnek látszó lábra állásom óta – Antal Szilveszter lett a zeneszerzőtársam, akivel szintén évekig együtt is éltem. Lett is két lemezünk a '90-es évek elején, 2005-ben pedig egy retrospektív jellegű albumot adtunk ki.

2002-után viszont egy minden tekintetben szabadabb időszak következett számodra. Mert ekkorra sikerült végre az ivást is tényleg abbahagynod.

Bár rajtaütésszerűen történt a dolog, de azért így utólag nézve már voltak előzményei. Sok dolog kezdődött el a rendszerváltás után, sok hely nyílott, sok lemezkiadó indult, a cenzúra eltűnt. Szinte felfoghatatlan volt. Eljött a pillanat, mikor az addig ellenzékben levők, a kis sarkokból, pincemélyről üvöltéshez szokottak számára az lett a nagy kérdés, hogy meg tudják, akarják-e állni a helyüket a piaci viszonyok közt is. Bejöttek a nagy kiadók – és velük a nagy dilemmák is. Mi a kicsi hazai Bahia Kiadóhoz igazoltunk le, akik a korabeli alternatívokat sorra kiadták.

Számomra az igazi váltást és egyben életformaváltást az jelentette, amikor elkezdtem olyan területen dolgozni, ahol kipróbálhattam magam más műfajban is. A kulturális programok szervezőjeként kerültem az irodalom közelébe úgy, ahogy addig, olvasóként még nem. Nagyon jólesett, hogy a Kontroll iránti odaadásuk hozadékaként az írók maguk közé fogadtak. Ez a bizalom hozta meg aztán a Szépírók Társaságának tagjai közé felvételemet is. "Látatlanba letették értem a kauciót", így is mondhatnám, így szabadultam ki a függőség börtönéből. Hiszen addig csak szövegíróként írtam, interjúztam... De a bizalmuknak köszönhetem, hogy az írótársadalom és kultúra nagy arcaival beszélgethettem. Jancsó, Esterházy, vagy Heller Ágnes is leültek velem beszélgetni. 

És ezek a beszélgetések is segítettek abban, hogy irodalmárként is befogadtak maguk közé, nem?

Igaz, épp Spiró mondta nemrégiben egy könyvtári sorozatban, afféle író-olvasó találkozón, hogy a beszélgetés képességét, a megfogalmazás képességét, a véleményformálás képességét mennyire fontos volna fejleszteni. A beszélgetés képessége is valahol az előszobája az írásnak, ahogy az olvasás is. A kortárs kultúra nagy arcaival beszélgethettem nyilvánosság előtt, és persze a kortárs írók is jöttek sorba - mármint én mentem hozzájuk, és ők örültek nekem.

Közben a Tütü Tangó Kávéház után a Trafóban bukkantál fel.

Igen, miután a Tütü Tangósokat áthívta Szabó Gyuri, a Trafó akkori igazgatója a Trafó aljában levő klub üzemeltetésére, én is ott folytattam az irodalmi-közéleti cuccaimat. De ott csináltuk meg a SongWriters klubot Müller Sziámi Péterrel és Gasner Jánossal, aki sajnos már nincs köztünk testben. Ez a kezdeményezésünk adta egyébként az ötletet a Rájátszás irodalmi-zenei sorozat létrehozásához, úgyhogy tényleg hoztunk valami innovációt a kortárs irodalmi életbe.

Az volt a szerencsém, hogy tulajdonképpen egy ilyen kulturális inkubátor-közegben volt lehetőségem szervezőnek lenni. Olyasfajta kultúraszervező vagyok, akiknek ha adnak egy kis lehetőséget, még ha alig is tudnak fizetni, csinálom, mert megéri. Ebben a közegben, ami kilencven után jött, arra jöhettem rá, hogy képes vagyok olyan munkát végezni, amit élvezek is, miközben bíznak bennem, és érvényes. Kicsit rájönni arra, hogy nem vagyok rossz. 

És épp ez a kulturális inkubátor-közeg adta meg azt a biztonságot, amiben annyira fellélegezhettem, hogy egy szerencsés pillanatban megszabadulhattam végre az alkoholfüggőségemtől is. Mindenkinek van még egy dobása – ez az én életemben bebizonyosodott. Mint ahogyan az is, hogy akiben bíznak, az nagyobb eséllyel hiszi el, hogy jó valamire.

Azt mondtad, rá kellett jönnöd, hogy nem vagy rossz. Szóval, amit már 1981-ben is énekeltél, hogy „Nekem akkor vagy a legjobb/ha már mindenkinek rossz vagy”, az ennyire rólad szólt?

Igen, ez volt a Kontroll Csoport egyik nagy slágerének, a Nem én vagyok című dalnak az emblematikus sora, amit én írtam. A rendszerváltás előtt abból éltem, hogy rossz vagyok. Azt mondják, hogy bátrak voltunk, hogy ki mertünk állni a színpadra az ilyen dumákkal, meg a még a ilyenebbekkel. Nem tudom, ha az a sok ember nem állt volna bátran a színpad és random megjelenő, mögöttük felsorakozó rendőrök közt, mivé lett volna a bátorságunk a színpadon. A közönségünkből rendszeresen lekapcsoltak embereket, igazoltatták őket, olykor bezsuppoltak közülük nem egyet. Ha valakik bátrak voltak, hát ők voltak azok.

Meg a művház vezetők, népművelők, akik bevállalták az olyan projekteket, mint volt a Ganzban Erdély Miklós és Maurer Dóra Indigó Csoportja például, vagy a Bercsényiben a Vető-Zuzu kiállítások, meg Hajas Tibor performanszai, vagy a számtalan kis művház országszerte, Várpalotától Inotáig, ahol felléptették a Bizottságot, az Európa Kiadót, az ETA zenekart, a VHK-t, a CPG-t, az Aurórát és még sorolhatnám. Ezeknek az embereknek a morális tartása, elszántsága volt a korszak a radikális ízlésváltásának a záloga.

Mostanában a koncertjeid és irodalmi eseményeid mellett gyakran feltűnsz civil eseményeken, demonstrációkon is. Nem félsz, hogy ebben az újra mélyen átpolitizált társadalmi és kulturális közegben a közönségednek elege lehet a politizáló hozzáállásból?

Hiszek a politikai változás lehetőségében, és szükségesnek tartom a civilek szerveződését, de azt is tudom, mert megtapasztaltam zenészként is, hogy egy-egy művészeti gesztussal, a kulturális jelenléttel tényleges változást lehet elérni mind az ízlésben, mint a morális tartásban. 2008-ban Tiszakécskén, ahová a Szépírók Társasága és egy helyben élő író, Böszörményi Gyula olvasókörének közös eseményén léphettem fel Forgács Zsuzsa Bruria antológiájának egyik szerzőjeként, ott – mondhatni az isten háta mögött – jöttem rá, annyi évtized után ismét, hogy mekkora lehetőség van a kezünkben az élmények gerjesztőiként nekünk, íróknak, zenészeknek, művészeknek.

A mi hármasunk, Forgács Zsuzsáé, Karafiáth Orsié meg az enyém igazán nem számít trendinek, könnyen fogyaszthatónak, és mégis, megtelt a helyi könyvtár, és a főleg nőkből álló közönség –közhelyesen szólva – itta a szavainkat. Odavoltak a felolvasottakért, pedig kemény dolgokról volt szó, álszentség nélkül: abortuszról, anya-lány konfliktusos kapcsolatokról, egyszóval nem elsősorban az élet napsütötte oldaláról írtunk, felvállalva a magunk esendőségét, a mások kiszolgáltatottságával való szolidaritást. Lehetett volna a mottónk az is akár, hogy az élet nem lányregény. Mindenesetre az este végére euforikussá vált a hangulat, és tényleg úgy éreztük, hogy valami felé nyitottunk, együtt.

Ez azért is fontos, mert ugyanezek a nők – ahogy közülük egy, egyébként örvendezve mesélte – átéltek előzőleg egy gárdavonulást. Ott vonult fel először a Magyar Gárda, Tiszakécskén. Akkor gondoltam rá először, hogy még több ilyen est kell, hogy ne csak a gárda vonuljon, ne csak ők mondják meg a tutit, hogy beszélgessünk is az emberekkel. Hogy ne csak osszuk az észt, de hallgassuk is meg őket. Hogy ne csak a politikai észjáráson keresztül képzeljük el a lehetőségeinket, a változásokat a változtatást illetően.

02-bardos deak agi-161208-A40A7681

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

JÓ FÉNYEKET Szelfi tippek kezdőknek és függőknek

Fejlődni mindig lehet, és garantálom, hogy az itt felsorolt tippek közül még a Kardashian lányok sem ismerik mindegyiket! Sosem értetted, másnak hogy lesznek mindig tökéletesek a képei? Hát így

ÚTIKALAUZ ANATÓMIÁBA Miért olyan makacs az ekcéma?

A világ egyik legelterjedtebb bőrbetegsége, gyakran hosszú hónapokig vagy évekig is eltarthat, ameddig javulni kezd az állapot. Sőt, gyakran a terápia ellenére hullámzó ritmusban, újra és újra visszatérnek a tünetek. Min múlik a tartós gyógyulás?

LELKI ZÓNA A szépség mellékhatásai

Ami szép, az jó is! Ez az összefüggés automatikus működésbe lép, ha más emberekről mondunk ítéltet – akkor is, ha racionális énünk nem ért egyet vele. A kedvező fizikai megjelenés átterjed az egyén megítélésének más dimenzióira is.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta