#VILÁGOM

Igen, ez a könyv a pináról szól. És kötelezővé kéne tenni.

2017. január 24., kedd 19:58

Vajon miért szerepel az irodalomban olyan keveset a pina? Igen, így kimondva: pina, mert nem akarok mellébeszélni, és nincs rá jobb kifejezés. A punci és verziói ovisak, vagina meg csak a női hüvelyt jelöli, pedig a nők elsődleges nemi szerve nemcsak a hüvelyből áll, hanem az egész nagyajkak-kisajak-csikló-hüvely terület varázslatos rendszeréből. A férfiak nemi szerve millió szalonképes megnevezést kapott, és sokkal szabadabban és könnyedebben írnak róla, még akár a női írók is. Ha azonban megfigyelik, a női nemi szervet még a legerotikusabb irodalomban is szemérmesen körbeírják: "forró öl", "combok közé csúsztatott kéz" – ezer és ezer eufemisztikus módja van annak, hogy az ember kikerülje a szót, miközben egy péniszről, egy farokról trágár vagy nem trágár, de az utolsó erecskéig anatómiailag részletes leírásokat olvashatunk. Mintha az egyik sokkal obszcénabb lenne, mint a másik.

De miért?

És miért van az, hogy amikor ezen gondolkodva egy szerencsés véletlen a kezembe sodorta Diane Ducret A tiltott rés című könyvét, akkor az az érzésem támadt, hogy a női nemi szerv és elnevezésének kultúrtörténete gyakorlatilag annak a harcnak a bemutatása, amit a férfiak évszázadokon át a nők ellen, a nőktől való félelmükben folytattak? Hogy ez a könyv tulajdonképpen nem más, mint annak a részletes, és időnként elborzasztó leírása, miért volt és van szükség a feminizmusra?

746283F.gif

Margaret Atwood híres mondása: “Men are afraid that women will laugh at them. Women are afraid that men will kill them”, azaz "A férfiak attól félnek, hogy a nők kinevetik őket. A nők attól félnek, hogy a férfiak megölik őket" – nagyjából kifejezi a két nem ellentmondásos viszonyát. A férfiak fizikailag erősebbek. Mégis függenek a nőktől és vágynak rájuk. Ez, vagyis a nők felettük gyakorolt hatalma megrémíti őket. Erre nagyon sokszor személyes agresszióval válaszolnak, de a nők elleni elemi agresszió társadalmunkba, kultúránkba is beleivódott, és mindössze alig száz éve kezdődött el az a változás, ami rehabilitálja és egyenlővé teszi a nőket, megszabadítva őket attól a bélyegtől, hogy azért mert nő vagyok

  • bűnös lennék,
  • butább lennék,
  • leigázható és irányítható vagyok,
  • és gyakorlatilag nincsenek jogaim,

ami évezredeken keresztül alapjaiban határozta meg a kultúránkat és gondolkodásmódunkat.

Ducret könyve hátborzongató közelségbe hozza a nőgyűlölet és elnyomás olyan maradékait, amik megdöbbentően közel vannak az én (szerencsére) legalább törvényeiben, értelmiségi gondolkodásában (úgy-ahogy) emancipált, felszabadult koromhoz, ahol nem érek kevesebbet annál, akinek farka van, csak azért, mert nekem meg pinám van. És ez nagyon jó érzés, amihez annyira hozzászoktam, és olyan természetesnek és alapvetőnek tekintem (mondjuk annak is kell lennie), hogy felkavaró érzés annak a történetéről olvasni, hogy csak pár évtizeddel arrébb tévedve is, ez mennyire nem volt egyértelmű.

És igen, mindössze pár évtizedről beszélünk

Példának említi a könyv azt a pápai beszédet, ami 1956. január 8-án először mondta ki, hogy a nőknek joguk van minél fájdalommentesebben szülni. Óriási felháborodást okozott ezzel XII. Piusz. Komolyan, azt akarja mondani, hogy a nőknek többé nem kell vezekelniük azért, amit a keresztény tanok szerint a Paradicsomban követtek el? Tényleg? Őrület! Blaszfémia! Hova jutottunk így a 20. század közepén! És ha ön most azt hiszi, hogy ez csak egy túltolt vicc, és csak a bigott keresztényekre vonatkozik, akkor tudjon róla, hogy nem: konkrétan csak Piusz szavai után vették át például Franciaországban azt a szovjet orvosok által kifejlesztett meditációs-pszichológiai technikát, ami az anyát tudatosan készítette fel a szülésre, és ekkor indult el az az irányított állami program is, ami állami pénzeket különített el arra, hogy a nők szülését fájdalommentesebbé tegyék. Helló modernitás, helló keresztény kultúrkör, helló fejlett Nyugat.

És akkor még mindig csak a szülésről beszélünk, az abortusztörvények körüli hercehurca egy másik rettenetesen szívfájdító és megrázó történet, ami úgy fest, soha sem ér véget. Mert valahogy belénk égett, hogy egy nő sem a méhével, sem a nemi szervével nem rendelkezhet, sok helyen még mindig, ha nem is törvények, de szinte kiirthatatlan szabályok vonatkoznak arra, hogy ki érhet hozzá, hogyan, mikor és mire kell használni, hogy egy nőnek nem saját joga eldönteni, szaporodni akar-e vagy sem, milyen szexualitást szeretne, kivel és hogyan és hányszor. Egy nő pinája erkölcsileg, morálisan, etikailag megítélhető, meg lehet szólni, szidni lehet, elvárásokat lehet felé támasztani, ki lehet röhögni, meg lehet támadni, le lehet igázni, tönkre lehet tenni, sőt, adott esetben, ha egy férfi úgy gondolja, tulajdonosának beleegyezése nélkül "meg lehet ragadni", sőt, akár még meg is lehet csonkítani és elvenni a nőtől, különösebb következmények nélkül, mondjuk lúggal. És ez már (és még mindig) a jelen, ami csak még rosszabb volt  az évszázadok, sőt évezredek történelme folyamán.

Ducret könyve egyébként, bár súlyos problémákat vet fel, egészen könnyed anekdotákkal indít. Szerinte két dologtól féltek mindig is a férfiak:

  • hogy a nő szexualitása szabad, tehát nem biztos, hogy kinek a gyermekét szüli meg – netán nem is akar gyermeket szülni;
  • hogy a nő képes a szexuális örömre a férfi, legyünk nyersek: a férfi által belé helyezett hímvessző nélkül is, tehát ha épp olyanja van, akár nincs is szüksége a férfira – sőt egyáltalán, az hogy, képes szexuális örömérzetre, önmagában páni félelemre ad okot.

Ezek a félelmek pedig, azzal párosulva, hogy a társadalmat főként férfiak rendezték be, olyan törvényeket, szokásokat, tabukat és normákat hoztak létre, amik időnként hajmeresztőek.

Ducret szerint a női nemi szervtől való félelem különböző népek mondáiban, meséiben egyaránt tetten érhető például a több kultúrában is visszatérő Vagina Dentata, azaz fogakkal rendelkező vagina képében, amit a hős férfi természetesen úgy tud megszelídíteni, ha egy bottal, vagy kővel kitöri a fogait. Ezután a félelmetes szörny tulajdonosa, a nő engedelmes feleséggé válik. De a női nemi szerv és szaporítórendszer évszázadokon keresztül fejtörést okozott a tudósoknak is: a menstruáció például megfejthetetlen talány volt, amit a nők tisztátalanságával magyaráztak, legyen szó akár keresztény, akár nem keresztény kultúrkörről; és csak nagyon sokára jöttek rá a kényelmetlen vérzés és a petefészkek közti összefüggésre.

Döbbenetes olvasni  például, milyen sikeressé vált a XIX. század második felében az az olasz sebész, aki forradalmi gyógymódot kínált a nőknek a menstruációkor fellépő kellemetlen melankóliára (a hormonok által kiváltott hangulatingadozásra): eltávolította a petefészküket. És néhány hónap múlva, persze az, aki a költséges műtét után felépült (a jó doktor csekélynek mondható 30%-os halálozási rátával dolgozott), varázslatos módon nem szenvedett többé a menstruáció panaszaitól. Jó, nem? Mondjuk termékeny se volt, ezt úgy hívják, hogy műtéti úton előidézett mesterséges klimax.

shutterstock 476929729

De a legnagyobb félelem és misztikum, a legtöbb rejtély és talány a női orgazmust övezte, ami egyszerre volt tabu, rettegett, szörnyűséges titok, valami, aminek nem is lenne szabad léteznie, és ami mégis létezik.

Érdekes megnézni, hogyan maradt konzisztens alapvetés, hogy a nők ösztönvezérelt lények, akik buja és bűnös vágyaik kiélése érdekében nem hallgatnak a józan észre, ezért kell tehát törvényi keretek közé szorítani őket, alaposan megbüntetve, ha illetlen időben elveszítik a szüzességüket, teherbe esnek, magzatot hajtatnak el, félrelépnek, egyszóval ha bármi olyasmit tesznek, ami a közvélekedéssel ellentétesen nyilvánítja ki a saját testükhöz való tulajdonjogukat. Egy illedelmes keresztény lánynak vagy nőnek nem volt joga sem a testéhez, sem a vágyaihoz, sőt a történelem bizonyos időszakaiban konkrétan semmihez sem. A napóleoni Franciaországban például az apa gyámsága alól került a férje gyámsága alá, ami nemcsak hajmeresztő és döbbenetes, hanem egyenesen letaglózó. Utazni sem utazhatott, leveleibe gyámja belenézhetett, nem lehetett saját vagyona, stb.

A nők bujaságával és fehérmájúságával párhuzamosan azonban a nők orgazmus és kielégítettség iránti igénye azonban egyszerűen nem létezik. Nem érdekes, nem számít, a nők kielégületlensége mindössze hisztériának számított Arisztotelésztől egészen a huszadik század hajnaláig, így aztán az is teljesen mindegy volt, hogy a nő hogyan érzi magát a szexuális aktus közben, hiszen annak a célja a gyereknemzés. Egyébként lehet, hogy a férfi is szörnyen érzi magát a frigid, szexualitásra nem tanított nejével, az viszont a kultúránk elnézett része volt évszázadokon keresztül, ha a férfi félrelép és követi a vágyait. A nő azonban nem. Eleve: ne is legyen neki olyan, mert ha van, akkor megítélendő és buja.

Ennek igen szórakoztató példája a Medici Katalin korabeli Pierre Ronsard, a reneszánsz egyik legelismertebb költőjének esete, aki hiába udvarolt  az egyik megözvegyült udvarhölgynek, a szépasszony nem adja be a derekát… amikor azonban átkutatták a szobáját, négy darab igen míves, fából készült döröckölőt találnak egy ládában (és igen, ez az, amire gondolnak – amúgy imádnivaló szó ez a döröckölő!).

A hoppon maradt költő minden férfiúi felháborodását rímekbe önti, érezhető kárörömmel véve tudomásul, hogy bizony az önkielégítők minden testi-lelki nyavalyája utol fogja érni a nem őt, hanem a döröckölőket választó hölgyet.

“Szerelem, nem is a csökönöyös gőgje sért,

nem is a kőszíve zsenge Lukréciámnak,

Nem is, hogy elepeszt, kínnal nyögnöm igám hagy.

Kezét panaszolom és benne eszközét.

Otromba buzogány, melyen keskeny a vég,

S ő szűzen tékozol rá teljes éjszakákat:

Tessék, a szerelem ellen e csel beválhat,

Tessék, ha gyötri vágy, becsapni nyúl ezért.

De van még ráadás, a szájszagú lehellet,

A sűrű csatakos nyoszolya, s mindemellett

beesett karikás szem, sápadt, dúlt vonás,

Tanúság, hogy hamis gyönyörnek hódol éjjel.”

De mi kell a nőnek?

Ebben a témában eleve elég nagy összevisszaság volt: Ronsard számára elég plasztikus volt a férfiúi büszkeségét helyettesítő fa-dildó (ráadásul rögtön négy is – ahh, szegény férfiúi önérzet!); de a klitorisz szerepe, fontossága, a női orgazmus összetettsége évszázadokon keresztül, gyakorlatilag egész a huszadik század közepéig mellőzött téma volt. Mert a férfiak nem foglalkoztak vele, és mert megtehették, hogy ne foglalkozzanak vele – és ez sokszor kegyetlen és könyörtelen következményekkel járt.

Kezdjük ott, hogy nagyon sokáig szexuális aktusnak csak a konkrét hüvelybe hatolás számított, ami egyszerre vicces, de tragikus is. Bár a női nem szakavatott és lelkes ismerője, egy XVI. századi orvos már akkor felhívta a figyelmet a csikló fontosságára, és arra, hogy ez a szerv felelős a nők örömérzetéért, következtetései nem sokat érdekeltek. A klitoriszt évszázadokon keresztül inkább ocsmány, csúnya kinövésként, egyenesen pattanásként jellemezték, undorítónak tartották, hogy merevedésre képes, mint a férfiak szent nemi szerve – mely önmagában birtokolta ekkoriban a merevedés attribútumát –, és azzal riogatták a lányokat, hogy ha magukhoz nyúlnak, vagy túl hevesek, kívánósak, önkielégítenek, akkor a klitoriszuk „megnő”, csúnya lesz, és a férjük nem fog vágyni rájuk. El lehet képzelni, mekkora esélye volt a lányoknak, hogy ilyen rémmesék mellett, ráadásul a szexuális oktatás és intelligencia elemi alapjai nélkül valaha is egészséges viszonyba kerüljenek a testükkel és a saját szexualitásukkal.

Női körülmetélés Európában, a XX. században? Igen, létezett.

De ami engem leginkább megrázott, hogy bár sokat olvashatunk arról, hogy mindenféle távoli és egzotikus, közép-afrikai meg keleti országokban, sivatagi törzseknél milyen barbár módszerrel, a csikló kimetszésével (aka női körülmetélés) teszik alkalmatlanná a kislányokat arra, hogy felnőtt nőként élvezhessék a szexuális együttlétet, azt azonban – velem együtt – kevesen tudják, hogy a klitorisz műtéti eltávolításának milyen nagy hagyománya volt a művelt Európában is. És nem, nem a középkorban: még a XIX században is, egészen a XX. század elejéig végeztek ilyen műtéteket, sőt Amerikában még a negyvenes években is távolítottak el műtéti úton klitoriszt. És hogy miért? Hát főként azért, hogy megakadályozzák a hisztériával együtt járó túlzott maszturbációt. Vagy hogy megelőzzék azt a hajadon lányoknál. Vagy csak simán esztétikai okokból.

Férfiak nemzedékei nőttek fel abban a tökéletes meggyőződésben, hogy ha a nőt nem tudják kielégíteni, az az ő hibája – nem is a kielégületlenség, hanem az azzal járó "elmebaj", a hiszti –, és erre a legjobb megoldás, ha lecsippentjük a csiklóját, utána sokkal nyugisabb lesz. Mondjuk ezt el is tudom képzelni.

Egészen felzaklatott, amikor arról olvastam, hogy milyen egyszerű volt ez akkor is, ha a feleség ellenkezett: be lehetett vinni például egy elmegyógyintézetbe, és odahívatni a hozzáértő sebészt, hiszen  a hisztériára hajlamos és önkielégítést végző nő egyszerűen csak elmebeteg. A klitorisz eltávolítása egyébként Freud szerint is remek ötlet volt, hiszen szerinte a klitorális orgazmus (azért hálistennek ő legalább már addig eljutott, hogy van ilyen) egyszerűen alsóbb rendű, mint a vaginális (=a nőnek szüksége van péniszre, különben nem egészséges nő és kész), és ahhoz, hogy egy nő valóban felnőjön és kiteljesedjen, le kell mondania a klitorális orgazmusról, mint egy rossz szokásról, és átszoknia az utóbbira. Ebben a klitorisz kimetszése sokat segít. Ebben is van logika – azok a nők, akiknek kivágták a klitoriszát, tényleg egész biztosan leszoktak a klitorális orgazmusról. És ne feledkezzünk meg arról, hogy mindeközben már bőven a huszadik században járunk.

“Belinben Marie (a Freuddal együtt dolgozó Marie Bonaparte – a szerk.) egy német fiatalasszonyról hall, akit “mániás maszturbáció” ürügyén egy lipcsei pszichiátriai intézetben kezelnek, miután a legkülönfélébb sebészeti beavatkozásokkal próbálkoztak már. (...) A páciens harminchat éves, szőke, gyönyörű, megjelenése elegáns. “A férjével történő szexuális aktus közben ez a nő mindig teljesen frigid maradt, lévén kifejezetten klitorális típus” – rögzíti Marie a tényeket. (...) A feljegyzésekből kiderül, hogy a férj teljesen ügyetlen és előjáték nélkül kezd a közösülésbe. Az orvos szerint ez mindenesetre nincs összefüggésben a feleség gyakori önkielégítésével …”

Tehát, miután a valószínűleg teljesen egészséges fiatal nőt a férje nem tudta kielégíteni, először a csiklóját vágatta ki, majd bezáratta egy pszichiátriai intézetbe. És ennek nincs száz éve! Nem véletlen, hogy a társadalmunk tele van otrombán, önző módon és sokszor szinte teljesen vakul patriarchális és nőgyűlölő automatizmusokkal.

Hiszen alig telt el egy kis idő mindezek óta

Persze meg kell jegyeznem, hogy Ducret könyve nem csak a komor dolgokról szól. Rengeteg vicces és kedves történetet tartalmaz, hiszen az ember csak ember marad, és a szexualitás örömtelisége és játékossága is képes magának utat találni a legsanyarúbb körülmények között is. Az az elképzelés például, hogy szexuális aktus csak behatoláskor jön létre, lehetővé tették, hogy a csikló masszírozását egyfajta gyógymódként alkalmazzák a hozzáértő orvosok, vagyonokat keresve ezzel: ez vezetett később a vibrátor feltaláláshoz is, hiszen a jó doktoroknak megviselte a kezeit a rengeteg munka…

De olvastam azokról a férfiakról is, akik a korukat megelőzve kutatták a nők anatómiai felépítését, próbálták megismerni szexualitásuk titkait: a klitorisz funkcióját kutató sebészorvos Renaldo Colombotól Grafenbergen, a híres szexuálterapután át (akinek nevét a máig vitatott és misztikus G-pont őrzi!), a fogamzásgátlót feltaláló dr. Pincusig; és szerepel a felsorolásban a közel ekkora jelentőségű munkát végző Richard Burton is, aki a szexuális szempontból még mindig kábé a középkorra emlékeztető XIX. század végén angolra fordította az erotikus irodalom olyan örök és (különösen a nők ismeretlen testiségéről) sokat tanító klasszikusait, mint a Káma Szútra vagy az Ezeregyéjszaka meséi.

shutterstock 396605287

Számos olyan férfi és nő volt, akik azért dolgoztak, hogy a férfiakat és nőket egyenlővé tegyék, hogy a női szexualitás ne egy elfojtott, elnyomott, megalázott, ismeretlen és félelmetes dolog legyen, és hogy a nőknek a testükhöz, az élvezetükhöz, a termékenységükhöz, meg úgy egyáltalán: az életükhöz is szabad joguk legyen.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy a világ egy csapásra jobbá válik: a nők nemi szerve még mindig az agresszió tárgya, legyen szó egy “mindennapos” erőszakról vagy kéjgyilkosságról, vagy olyan megrázó esetről, mint ami 1993 -ban történt, amikor a szerb katonáknak módszeresen és parancsra kellett több ezer horvát és szerb muzulmán nőt megerőszakolniuk, hiszen hogyan lehetne egy népcsoportot jobban megalázni és betörni, mint az asszonyaik pináján keresztül. Nem ez volt az első ilyen akció a történelem háborúi során, és nem is az utolsó: kiirthatatlannak tűnő, klasszikus gondolat ez … és a túlélői és elkövetői és bőven közöttünk járnak még.

Ducret alapos kutatómunkával megírt, történelmileg hiteles, mégis könnyedén olvasható könyve hatásos és felkavaró, aminek az elolvasása után egyrészt nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki ne örülne, hogy a mi kedves, a pinának majd minden szabadságjogot megadó 21. századunkban él, másrészt nem hiszem, hogy lenne olyan értő olvasója, aki ne úgy tenné le a könyvet, hogy "úristen, úgy érzem ma mindennél jobban feminista vagyok".

Jó, de miért épp pina? Nem lehetne mondjuk punci?

Írónő vagyok, éppen a negyedik regényemen dolgozom, és meglepően sokat szenvedtem egy bensőséges jelenet leírásánál. Fontos volt, hogy részletesen leírjam, mi történik: de nem akartam se mellébeszélni, se eltávolítani az olvasót. Meglepő volt, hogy milyen könnyedén haladok a férfi hőst ábrázoló mondatokkal, és mintha falakba ütköznék, amikor a nőről beszélek. És az alapvető gondom a megfelelő kifejezések hiánya volt: konkrét akartam lenni, és akkor jöttem rá, hogy addig én is hányszor mellébeszéltem a leírt szövegben, egyszerűen a kifejezések hiánya miatt. Nedves öl, széttárt combok – de hol egy konkrét "pina"?

Azt mondja, a pina obszcén szó? Igen, annak tartjuk. De nincs jobb alternatíva. Punci, puni, nuni? Komolyan vehetetlenek, már aközben felröhögtem, hogy ide leírtam. Női nemi szerv? Rendben, ez már legalább körülírja a dolgot, de nem egy könnyedén használható kifejezés: kilóg a beszélt nyelvből épp úgy, mint egy szövegből, nem lehet bensőségesen, bizalmasan, őszintén, vagy éppen erotikusan használni. Hasonló attribútumokkal rendelkező kifejezésre lenne szükség, mint mondjuk a pénisz – de nincs.

Erre lehet, hogy ön azonnal rávágja a latin, orvosi elnevezést: vagina – és ez rögtön meg is mutatja a nyelvbe is mélyen beleágyazódott különbséget. Nem, a vagina nem fejezi ki a női nemi szerv egészét. A vagina a hüvelyt jelenti, a női nemi szerv egy bizonyos részét, nem a teljes egészet, nem elég komplex. Értik, mi a probléma? Az az igazán érzékeny terület, ahol a nők többsége amúgy egyébként élvez, és ahol egy szexuális aktus jó része zajlik, egyszerűen kimarad a használt nyelvből.

A fordító által is előszeretettel emlegetett vulva pont azért olyan semleges, mert egyáltalán nem tudott meghonosodni a használt nyelvben (ön mondta ki valaha, életében akár egyszer is ezt a szót?), így aztán szintén csak modoros finomkodásnak hat. És bár ez legalább a női nemi szerv külső részét jelöli (kisajkak, nagyajkak, hüvelybemenet, csikló) – de ezzel ismét megosztja a nemi szervet, mintha egy két részre szakadt, polgárháborús ország felei, és nem egy működő egész lennének. Bárhogy kerestem, nincs megfelelő, nem orvosi, egyetlen szóból álló kifejezés a női nemi szervre.

Ez pedig kifejezi nemcsak a nyelv, hanem a mi, nők saját kapcsolatát is vele: ha nincs rá szó, nem kell róla beszélni. De ha nincs rá szó, nem is tudunk róla beszélni. Akkor pedig hogyan mondom el, hogyan fejezem ki, hogyan ismerem meg, hogyan alakítok ki viszonyt vele? Talán akkor maradjunk a pinánál, és kezdjük el rehabilitálni.

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

MAI MANÓ 6 híres első kép a természettudomány világából

A tornádóról egészen odáig a legtöbben azt hitték, csak valami babonás mendemonda, ami nem is létezik. Híres első képek.

SCHRÖDINGER Közeli vagy távoli jövő a fejátültetés?

A sajtóban néha elő-előbukkan egy hangzatos főcím, néha olyan is, amely 2017 végére már komplett fejátültetést is sugall. Mennyi igazság lehet ezekben? Hol tart a tudomány jelenleg?

HEALTH A legjobb módszer, ha leszoknál a dohányzásra

A leszokás sikerrátája "natúrban" csak 5-7 százalék. Ha viszont felkészülten állsz neki, ezt 50-70 százalékra növelheted. Leszokás lépésről, lépésre.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta