„Mindaz, amit csinálok, csak egy szentesi srác önkifejezési mániája”

Zanza!

„Horváth János, színész, humorista, íróféle” – így szokott bemutatkozni, majd hozzáteszi, civilben kutyaszánhajtó, észak-amerikai indián kultúrával foglalkozó "hobbista" és harcművész. Élt Alaszkában, elmélkedett zen kolostorokban, megmászta a Fudzsit, mostanában pedig egy indiánregényen dolgozik. A Seiken dojóban találkoztam vele először, körülbelül fél éve, ahol japán kardvívást és Hiko-ryu taijutsut oktat. Kemény, de szórakoztató edzések ezek, mert a poénokkal azért ilyenkor sem szokott fukarkodni.

DSC5644
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Az Európa Kempingben és a Vattatyúkban Vízi szakaszvezetőt alakítja, a Nyócker Vizy zászlósa az ő hangján szólal meg, de a már 25 éves Roncsfilmből is sokan ismerhetik. Manapság leginkább rosszfiúk bőrébe bújik, miközben a színpadon egyedül vagy gyerekkori barátjával, Badár Sándorral karöltve komédiázik, akivel egy – végül négyrészessé kerekedett - trilógiát is írtak világjáró kalandjaikról élvezhető stand-up comedy stílusban. Nemrég leültünk egy kicsit beszélgetni, úgy mindenről. Ebből lett egy majd' négyórás interjú.

Első közös könyveteket, a Jappánt olvasva az volt a benyomásom, hogy már huszonévesen is elég spontán fickók voltatok Badárral. Mit is kerestetek Japánban?

Többek között az Ichi-go ichi-e, vagyis az itt és most, a jelenben levés titkát. 1980-ban kezdtünk el karatézni Szentesen és nagy rajongói lettünk a japán kultúrának. Akkoriban a komám (Badár Sándor – a szerk.) vasutasként dolgozott és mivel ingyen vonatozhatott, rendszeresen járt fel Budapestre. Egyszer a belvárosban betévedt egy utazási irodába, hogy melegedjen egy kicsit. Amikor megkérdezték tőle, mit parancsol, rávágta, hogy szívesen elutazna Japánba. Erre elé pakoltak egy csomó prospektust, hogy ekkor és ekkor lehet menni Frankfurton át 120 meg 150 ezer forintért. (Az átlagos havi fizetés itthon 6-7 ezer forint volt.) Már fordult volna ki az ajtón a komám, amikor mondták neki, hogy van egy másik verzió: a Szovjetunión keresztül, hat nap utazással és 25 ezer forintért is el lehet ám jutni Japánba. Erre Badár rábólintott, hogy oké, akkor ebből kérek kettőt, aztán jött is elújságolni a nagy hírt, hogy készüljek, mert utazunk a felkelő nap országába. 1986-ban nem nagyon jártak az emberek Japánba, Szentesről meg pláne nem. Gyorsan beiratkoztunk egy japán nyelvkurzusra, hogy ne legyünk totál elveszettek, vízumot intéztünk, minden megtakarított pénzünkből és hitelekből kifizettük az utat, végül összesen száz dollárral a zsebünkben indultunk el. Volt, hogy parkban aludtunk és sokszor blicceltünk is, így sikerült másfél hónap alatt bejárnunk Honsú szigetét. Felkerestük a kyokushin karate központi edzőtermét, ahol csak 1-2 napig terveztünk maradni, de „fogva tartottak” és kemény kiképzésben részesítettek minket. Öt óra edzés minden egyes nap. Kihajtották belőlünk a lelket is, de irtó szerencsések vagyunk, hogy ucsidesikként (bentlakásos tanuló) magától Sosai Oyama Masutatsutól vehettünk karate leckéket. Szóval nagyon jól tettük, hogy akkor, 22-23 éves fejjel leléptünk, számomra ugyanis ez egy nagyon meghatározó és inspiráló élmény volt.

Kardbemutató egy budapesti iskolában.
Kardbemutató egy budapesti iskolában.Fotó: Lehoczki Imre

Annyira, hogy ennek a kalandnak köszönhetően ma már te hajthatod ki a lelket másokból.

Valahogy így. A kyokushin mellett idővel megismerkedtem más japán harcművészeti stílusokkal is, és a kardvívás lett a szívem csücske, ezért is találtam meg a helyem ebben a dojóban.

Vannak kiszínezett történetek a könyveitekben?

Többször meggyanúsítottak már minket, hogy biztosan csak a fantáziánk szüleménye minden, amit leírunk vagy előadunk, holott ezek igaz történetek. Természetesen megvan az a képességünk, hogy keretet adjunk egy-egy sztorinak, amit ez a műfaj meg is követel, de a tartalomhoz nem kell hozzátenni semmit. Bőven elég, hogy az élet kitalál nekünk olyan érdekes helyzeteket, amik a saját szemszögünkből, némi öniróniával előadva és itt-ott görbe tükröt állítva szórakoztatják az olvasót vagy a közönséget.

Színészként és humoristaként, vagy ahogy te szoktál fogalmazni, mutatványosként mi az ars poeticád?

Rilke mondta egyszer, hogy az élet az a játék, amit el kell kezdenünk játszani, mielőtt megtanulnánk a szabályokat. Ez azért elég nagy szívás, de számomra minden, ami a munkásságomhoz kapcsolódik, egy ilyen izgalmas játék. Az is, hogy merjem magamat kigúnyolni. A komédiázás lényege pedig, hogy úgy csinálsz magadból - vagy másokból - bohócot, hogy teljes mértékben ismered és érted azt a tartalmat, amivel kifigurázol egy-egy helyzetet. Mindig hangsúlyozom, hogy én nem vagyok vicces figura, hanem a szituáció, a környezet, amibe belehelyezem magam, és az, ahogy megcsavarom a mondatot, az a mulatságos. Ha jól csinálom, akkor az emberek a mondatok mögöttes tartalmán nevetnek, amiről a saját életükre és környezetükre asszociálhatnak. Ugyanakkor azt is folyamatosan észben tartom, amit a szentesi gimnázium színjátszós diákjaként tanultam: játssz úgy, hogy mindig önmagad maradj, illetve hogy az a te színpadod, ahol megmutathatod önmagad. Ezt a két kis pogácsát csomagolták az én életem tarisznyájába. (De szépen fogalmaztam! Ugye, ezt majd beleírod a cikkbe?) Szóval akkor is, amikor improvizálok, próbálok úgy játszani az érzelmeimmel, hogy valamilyen szinten visszafogjam magam, mert ha mindig kiengedném, ami bennem van, az már visszataszító és dagályos lenne.

Jelenet az 1992-ben forgatott Roncsfilmből.
Jelenet az 1992-ben forgatott Roncsfilmből.Fotó: Pálos György

Mennyire nehéz a kereskedelmi médián kívül érvényesülni?

Sokkal nehezebb dolgom van, mint a dumaszínházasoknak, de az a fontos, hogy tetszik az embereknek, amit csinálok. Megadatott, hogy nagyszerű rendezőkkel és színészekkel dolgozhattam együtt és sokfelé megfordultam a világban, de soha nem szálltam el magamtól. Mostanában próbálkozom egy kicsit másfajta megközelítéssel, a kultúr stand-uppal, aminek lényege, hogy egy adott témáról, például egy történelmi eseményről tartok humoros előadást úgy, hogy minden fontos helyszín, dátum és személy szerepeljen benne, így a közönség szórakozva tanulhat. Szerintem sokkal könnyebb megjegyezni a tananyagot, ha humort is viszel bele. Szóval a látszólag primitív, komédiás külső és forma mögött azért vannak értékek és értelem. Nagyon jól lehet egyébként érvényesülni egy megfelelően elhelyezett káromkodással is, de sajnos a magyar stand-up életben sokan azt gondolják, hogy ha folyamatosan bazdmegelnek, az tök poénos. Persze van, amikor elfér vagy éppen kell, de gyönyörűen elő lehet adni hosszú monológokat egyetlen trágár szó nélkül is. A másik, amit szerintem nem kellene erőltetni a stand-upban, az a politizálás.

És a parodizálással hogy állsz?

Egy csomó személyt nagyon jól tudok parodizálni, szűkebb baráti körben szoktam is, nyilvánosan vagy színpadon viszont nem érzem szükségét. Ebben a műfajban ugyanis nagyon könnyen át lehet csapni a ripacskodásba.

DSC5534
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Rengeteg mindenben otthon vagy és nem csak hobbi szinten. Komolyan űzöd a kutyaszánhajtást, az indiánkutatást, a harcművészeteket, miközben forgatsz vagy éppen színpadon vagy. Hogyan függenek össze ezek a dolgok az életedben? Egyáltalán hogy van időd ennyi mindenre? Aludni szoktál?

Vannak, akik egész életükben egyetlen tevékenységet űznek és abban nagyszerűek, én viszont habitusomnál fogva képtelen vagyok erre. Az már az óvodában sejthető volt, hogy lehet esélyem az előadóművészetek területén, mert már akkor be nem állt a szám, de rengeteg minden érdekelt. Alsós diákként még oroszlánszelidítőnek készültem, ötödik osztályban Konrad Lorenz könyveinek hatására már inkább etológusként képzeltem el magam – bár akkor még nem tudtam, hogy ez a neve annak, ami én szerettem volna lenni - és később elég mélyen bele is ástam magam ezekbe a témákba. Kati néni, aki az általános iskolában németet tanított, folyton biztatott, hogy Jancsikám, merjél repülni, szárnyaljál! Bár fura volt, hogy ezt a '70-es évek elején egy nyugalmazott általános iskolai igazgatónő szájából hallom, ez a néhány szó egy életre belém égett.

Szóval mindig ilyen határtudományokban gondolkodtam és utána mentem annak, ami érdekelt. Tanultam kulturális antropológiát, vallásetnológiát és budo elméletet is, etnográfiai olvasmányélményeim alapján pedig Japán mellett nagy mániám lett Észak. Jártam már Szibériában és Kanadában, Alaszkában pedig egy éven át, profi musherek mellett igyekeztem tökélyre fejleszteni a kutyaszánhajtást, és azóta is kutatom az észak-amerikai indiánok történetét. A különböző kultúrák iránti nyitottságom révén ezek a tevékenységek mindig is összefüggtek és sikerült megtalálnom az egyensúlyt, hogy időt és energiát tudjak szentelni mindarra, ami fontos az életemben. Ugyanúgy érdekel a solymászkodás vagy a kelet-afrikai kultúra, és sokáig lovagoltam is, de vannak dolgok, amiket elengedek vagy ma már inkább távolabbról figyelek, hiszen nekem is véges a kapacitásom. Az élményeimet és tapasztalataimat pedig nagyon jól kamatoztatom a színpadon. Mindaz, amit csinálok, csak egy szentesi gyerek közléskényszere és önkifejezési mániája. Egyszerűen szeretném valamilyen módon megosztani, továbbítani, ami nekem megadatott, amit láthattam, átélhettem vagy megtanulhattam az évek alatt. Nagy szerencsémre a családom is mindig mindenben támogatott, nem láncoltak le, hagyták, hogy a nem szűnő kíváncsiság és kalandvágy néha elvigyen a világ másik végére.

220 km-es kutyaszánhajtó versenyen Csehországban.
220 km-es kutyaszánhajtó versenyen Csehországban.Fotó: Václav Němec

Fábryék is elvittek magukkal a Cadillac Drive forgatására. Oda mint Észak-Amerika szakértő mentél?

Így van. Gondolkodás nélkül igent mondtam, mert csak az járt a fejemben, hogy egy izgalmas forgatáson bejárhatom Los Angelestől felfelé az egész nyugati partot és visszatérhetek Alaszkába, amiért még fizetnek is. Irtó feszes volt a tempó, öt hét alatt 15 ezer kilométert tettünk meg az autóval, amiből aztán született egy könyv is, az Ámerika avagy a véredény nyomában. Megszálltunk Jack Nicholson szomszédságában, ahol anno Polanski lakott, jártunk az Endor bolygón Észak-Kaliforniában, ami nagy Star Wars-rajongóként külön élmény volt számomra, de a Bodega-öbölben is megfordultunk, ahol Hitchcock a Madarakat forgatta. Ezekből az úti kalandokból olyan hasznos és izgalmas elemeket építhettünk be Badárral a mutatványoskodásunkba, amikre másként nem lenne alkalmunk.

Mostanában mi mindenben mesterkedsz?

Hamarosan indul a Ragadozók első évadja az Indexen, amiben nem csak profi színészek, hanem amatőrök is fognak játszani, és a casting még mindig tart. A minisorozatban igyekszünk realisztikusan megmutatni, hogy milyen is az alvilági élet Budapesten, így lesz módom improvizálni. A rendező, Novák Erik szeretné elkerülni, amit a magyar filmkészítők el szoktak követni. Zseniális hazai alkotások születnek ugyanis teljesen életszerűtlen dialógusokkal, másrészt nem nagyon szólítják már meg a filmek az embereket. Inkább a mainstream mozifilmek mennek, sokszor különösebb üzenet nélkül, így érződik, hogy a közönség és a filmkészítők is vágynak valami másra. Az a formailag és tartalmilag új megközelítés, amit Novák Erik most megragad, a médiafogyasztás szempontjából is egy ígéretes lehetőségnek tűnik. Szomjas Gyuri is szeretne összehozni egy Roncsfilm 2-t, előtte viszont megcsinálnánk A gólya és a velnessz disznó című dumafilmet, ami szintén közösségi finanszírozásból készülne.

Januárban pedig ismét indulok a csehországi Sedivackuv Long kutyaszánhajtó versenyen, de tervben van egy nagyobb projekt is, amit 2018-ig szeretnék megvalósítani. Jövőre Oroszországban, az 500 km-es Volga Questen is versenyeznék, amiből egy kis költségvetésű, egykamerás, kétszereplős filmet forgatnánk Badárral. Olyasmit, mint a Magyarok menni Bamako. Készül egy új könyvtrilógiánk is, aminek az első részét nem ártana befejeznünk, mert a kiadónk már két marékra szedi a Seduxent. Emellett belevágtam a regényírásba, de elég magasra van rakva a léc, a téma ugyanis az észak-amerikai indiánok, ami rengeteg csapdát rejt, hiába van bizonyos jártasságom benne. Három verziót már kihajítottam, mert nem sikerült még megfelelő formába öntenem a mondanivalót, de élvezem az ilyen nagy kihívásokat.

DSC5593
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

A Határtalanul című könyvben azt írtad, hogy szívesen leélted volna az életed Alaszkában. Akkor megbántad, hogy hazajöttél?

Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ott maradok. Elképzeltem, hogy az év egyik felében neves kutyaszánhajtóként tevékenykedem a mínusz negyven fokban, a másik felében pedig építgetem hollywoodi színészkarrierem és ezzel megvalósítom a kultúrbarbár eszményképét. Majdnem szerepeltem a Lángoló jég című Steven Seagal-filmben, amit pont akkor forgattak Alaszkában, amikor kint éltem. Egy ottani szánhajtó barátom szervezett be, de aztán a saját párkapcsolati gondjai miatt le lett fújva a közös forgatás, így mégsem került a filmográfiámba, hogy bunyóztam Steven Seagallal. Akkor, '93-ban jó ötletnek tűnt hazajönni, amit aztán sokáig bántam, mert úgy éreztem, szívesen megöregednék Északon. De mióta megismerkedtem a kedvesemmel, Mátyus Patricia festőművésszel, tudom, hogy minden úgy volt tökéletes az életemben, ahogy történt.

Blogmustra