Milyen könyvet lehet a halála után alig egy hónappal kiadni Leonard Cohenről? Ez a kérdés merült fel bennem, amikor megláttam kötetet a könyvesbolt kirakatában, és gyorsan el is képzeltem valami pikk-pakk összecsapott, szellemírók által összefércelt könyvet. Szerencsére aztán kiderült, hogy a kötet egy már korábban megjelent, 2012-es kiadású interjúkötet gyors fordítása – és azért egy jó minőségű fordítást már le lehet rakni az asztalra ennyi idő alatt, és nem is panaszkodok. Maga a kötet pedig egy alapos szerkesztői munkán átesett, nagyszabású, izgalmas összeállítás, amit leginkább Cohen-fanoknak ajánlunk, de igazából mindenkinek, aki csak kicsit is szereti ennek a bársonyosan rekedt hangú, sármos kanadai zsidó énekes-költőnek a munkásságát, és érdekli, honnan származik az a rengeteg bölcsesség, figyelem és szeretet, ami a dalaiból árad.
A kötet címe Magáról, Cohenről, és ennél pontosabb címe nem is lehetne: a hetvenes évektől 2012-ig adott interjúiból válogat, kiegészítve pár dalszövegével angol és magyar nyelven. És valóban olyan, mintha vele beszélgetnénk: az ő saját szavaiból rajzolódik ki annak halvány lenyomata, milyen ember lehetett szemtől-szemben. Nyilván van egy nem átlagos életútja, amit a rajongói ismernek is: és emögött a nem átlagos életút mögött egy nem átlagos, nagyszabású művész rejtőzik.
A kanadai, értelmiségi zsidó családból származó Leonard Cohen meglehetősen „későn” futott be, első lemezét túl a harmincon adta ki. Addig zenéléssel, költészettel, írással foglalkozott. Nagyon furcsa figurája ő a huszadik század második felének: ugyanúgy végigélte a drogokkal és groupie-kkal tarkított Warhol-féle New York-i underground-életet, mint kortársai, de valahogy mintha kevésbé rokkant volna bele. Miután regényíróként és költőként nem lett olyan sikeres, mint ahogy remélte, mesterségbeli tudását és műveltségét főként a dalszövegszerzésbe invesztálta. Ő íróként „kismesternek” tartja magát, és többen is megjegyezték róla: az a szerencséje, hogy nem volt zseniálisan tehetséges költő vagy író. Éppen ezért képeznie kellett magát, és nemcsak innovatívnak, de folyton önkritikusnak is maradnia. Különböző műfajokban létező „közepes” tehetségét aztán egy évtizedeken át húzódó, zenét, költészetet, irodalmat egyesítő életműben virágoztatta fel és teljesítette ki, a szimbiózisból valami egészen egyedülállót és nagyszerűt hozva létre.
A kötetben lévő szövegek, amik pályája kezdetétől végigkísérik, többnyire újságokban megjelent nagyinterjúk, vagy rádiós- tévés beszélgetések olyan riporterekkel, akik próbálják elkerülni a klisés kérdéseket és a valódi Cohent kísérlik megmutatni. Ez nyilván nehezen sikerülhet bárkinek is egy-két óra alatt (akár Cohenről, akár más interjúalanyról van szó), és az is természetes, hogy van pár vissza-visszatérő kérdés. Az önismétlések ellenére mégis nagyszerű, változatos anyag született, és számomra különösen nagy öröm volt felfedezni, milyen kilengések és túlzások nélküli, önazonos tudott maradni Cohen a karrierje évtizedei alatt.
Mindig is úgy gondoltam, hogy Leonard Cohen egyike azoknak a kevés művészeknek, akik, mint egy szerzetes, magának a tiszta alkotásnak ajánlják fel az életüket, de ez nem azt jelenti, hogy megtartóztatta volna magát a perzselő szerelmektől, drogtól, vagy alkoholtól: itt a a prioritás a lényeg. Cohen életében az első helyet az alkotás foglalta el, illetve hogy ezen belül épp mikor mit csinált, mert olyankor mindig az: ha koncertezett, a koncert; ha dalszöveget, regényt, verset írt, az; ha lemezt vett fel, akkor pedig az. Amikor pedig kipihente magát, utazott, világot látott, azt is tapasztalatgyűjtésnek fogta fel a további alkotások létrehozásához. Cohenben az a lenyűgöző, hogy mentalitásában már harminc évesen is látszik, milyen nagy művész. Nagyon türelmes, nagyon bölcs és nagyon higgadt: már ilyen fiatalon is nagyon önazonos. Meg szeretné ismerni a világot, hogy aztán abból minél többet adhasson vissza az embereknek, magán átlényegítve. De tudja, hogy mindehhez élnie kell, szenvedélyesen és sokat: és érződik a szavaiból az a derű, hogy tudja, érzi, nincs hova sietnie. Ez a fajta életszemlélet persze nem teszi egy derűsen mosolygó joviális kis buddhává.
Cohen egy töprengő, szorongó, kissé neurotikus, tépelődő ember, aki úgy érzi, hogy folyton hibákat követ el, amiket ki kell javítania, hogy új utakat kell keresnie, de tétovázik rálépni, és a többi. Nagy utazásai vannak, nagy tervei, nagy szerelme, és persze tönkre is tesz dolgokat – de mindebből aztán lenyűgöző dalokat alkot.
Elképesztő az alkotáshoz való alázata is: egy 3-4 perces dal szövegének valami elképesztő erővel kell megszólalnia, hogy utat találjon magának, ez pedig nagy sűrítettséget igényel. Cohen nem spórolja meg mindezt: egy helyen említi, hogy hat versszakhoz több mint hatvanat dobott ki. Mikor a munkájáról beszél, a riporterek általában megemlítik, hogy környezetét gyakorlatilag a költészetre, irodalomra és zenére való koncentrálás minimalista szentélyeként hozta létre: egy olyan lakásban élt, ami úgy volt berendezve, akár egy hegymászó otthona, csak épp kötelek és hegymászóbotok helyett verseskötetek százai sorakoztak a dísztelen falakon. Az ő célja nem a Mount Everest, hanem a saját egyéni tehetségének, a számára elérhető legtisztább művészetnek a meghódítása volt.
Cohen majdnem ötven éven keresztül volt a legnagyobb hatású dalszövegíró- és folkénekesek egyike, és hosszú, kiteljesedettnek mondható életében még azt is megérhette, hogy egy utolsó, mindennel számot vető lemezzel búcsúzhasson az élettől (akárcsak egy évvel korábban David Bowie). A Magáról, Cohenről című kötet anyaga 2012-vel zárul, az utolsó pár, betegséggel küszködő évet nem követi, viszont egy gazdag, érdekes, remek anyag: interjúk, dalszövegek méltó fordításban, és pár ritka fotó, aminek a segítségével kicsit jobban megismerhetjük, vagy legalábbis közelebb kerülhetünk a világ legsötétebben derűlátó, zseniális művészéhez, Leonard Cohenhez.
