"Zsákbamacska, hogy kiből lesz világklasszis balerina"

Zanza!

A Győri Nemzeti Színház próbatermében 8-14 éves kis balerinák készülnek első meghatározó színházi élményükre, a Diótörőre. Bár a a Diótörő az Arénákban című előadássorozat fontos lépés számukra, és már az is nagy szó, hogy idáig eljutottak, ők maguk is tudják, hogy közülük csak nagyon kevesen fognak prímabalerinaként a világ leghíresebb színpadain táncolni.

Velük, a szülőkkel, és a rendezővel, ifj. Harangozó Gyula Kossuth-díjas táncművésszel beszélgettünk a gyerektáncosok mindennapjairól, a balett zárt világáról, és arról, hogy a róluk szóló filmek és sztereotípiák mennyire fedik a valóságot. Elöljáróban csak annyit: nagyon is.

"Magabiztos, kitartó, határozott.”

"...és kecses” - sorolja a három, 12 és 13 éves balerina, miközben fél szemüket a Diótörő próbáján tartják. Szerintük ezek azok az alaptulajdonságok, amelyekkel egy jó balettosnak rendelkeznie kell. Rebeka, Petra, Hanna és Jázmin a Győri Táncművészeti iskola növendékei, mindannyian egészen kiskoruktól táncolnak, és mint általában az élsportoló gyerekek, ők is kicsit naivnak néznek, amikor azt kérdezem, hogy hétvégén azért ugye pihennek, ha már végigtáncolták az egész hetüket...

"Nem eshetek ki a gyakorlásból, ezért otthon általában mozdulatokat gyakorolok és erősítek. Ha mást nem, felüléseket csinálok és nyújtok" - mondja Törőcsik Hanna, akinek elegáns gesztusait látva az ember akaratlanul is kihúzza magát. A kislány 10 éves kora óta bentlakásos a győri iskolában, így már nem is annyira meglepő ez a kicsit koravén hozzáállás.

Bár még csak gyerekek, akaratlanul is eszembe jutnak róluk azok a filmek, amelyek a balettművészek világának szenvedésekkel teli oldalát mutatják be: gondoljunk csak a Fekete hattyúra (Black Swan), vagy a téma egyik legfrissebb feldolgozására, a Kegyetlen tánc című sorozatra. Ezek a filmek a csillogás és a tütüszoknyák világa mellett az azok mögötti életre, vagyis a táncosok közötti kemény konkurenciaharcra, a fizikai túlterheltségre, az önsanyargatásra, és a balerinákkal gyakran kapcsolatba hozott evészavarokra is koncentrálnak. A Kegyetlen tánc például óriási sikert aratott, de azért kapott jócskán negatív kritikát is, több táncművész például azt nyilatkozta a refinery29.com-nak, hogy a film eltúlzott ábrázolása egy valóban extrémen nehéz művészeti ágnak. Szerintük a balettnek megvan ugyan a sötét oldala is, hiszen rengeteg lemondással jár, nagy adag önbizalom és erő kell hozzá, de ezzel együtt rengeteg szépséget is rejt, ez azonban nem jelenik meg az említett sorozatban. Ezzel szemben a főszereplő, Sarah Hay azt nyilatkozta egy interjújában, hogy a film lehetőséget adott arra, eljátssza és a nyilvánosságnak megmutassa azokat a belső félelmeit, bizonytalanságait, amiket táncosként valóban megtapasztalt.

A filmek valószínűleg  itt-ott tényleg túloznak, de azt a riport szereplői sem tagadják, hogy a klasszikus balett a tánc legkeményebb műfaja, és ha valaki szeretne a legjobb együttesekbe bekerülni, vagy szólókarrierre vágyik, annak kétségkívül emberfeletti teljesítményt kell produkálnia, és az életében valóban a balett kell legyen az első helyen.

Egy felnőtt táncos esetében nem kérdés, hogy saját felelőssége, mi mindent hajlandó beáldozni a cél érdekében. A gyerekeknél azonban más a helyzet: rengeteg múlik az oktatókon és a szülőkön. Az ő felelősségük, hogy észrevegyék és jelezzék, ha azt látják, hogy a gyerek nem bírja az ilyen fokú terhelést, vagy nem leli örömét az adott sportágban. A szakemberek szerint ahogy az élsportban, úgy itt is érvényes: az egyik legveszélyesebb és legkárosabb a gyerek egészséges fejlődését tekintve, ha anya vagy apa a saját be nem váltott álmait szeretné rajta keresztül megvalósítani. Az ilyen szülők a gyereket a megkérdezése nélkül kényszerítik egy olyan pályára, ami nem biztos, hogy neki való, vagy nem biztos, hogy ezzel szeretne ilyen mennyiségben foglalkozni.

Katalin (a nevet megváltoztattuk, a szerk.), akinek lánya évekig járt a Magyar Táncművészeti Főiskolára, azt mondja, maga is sok ilyet látott: "Néha az anyukák sokkal inkább szeretnék sikeres balerinának látni a lányukat, mint maguk a gyerekek”. Ez pedig rossz hatással lehet a gyerekre, ugyanis ha nem képes megfelelni az edzői és szülői elvárásoknak, az megzavarhatja az önértékelését.

A tévhitekkel ellentétben az sem teljesen igaz, hogy annál eredményesebb lesz valaki, minél hamarabb kezd el komolyan foglalkozni egy adott művészeti ággal vagy sportággal. A 10 éves kor előtti sportágválasztás, főleg ha az napi több órás edzéssel jár, könnyen elriaszthatja a gyereket az adott sportágtól, arról nem beszélve, hogy az élsportszintű versenyzés az éretlen sportoló pszichés egyensúlyát is károsan befolyásolhatja. Nem véletlen, hogy a balettintézetbe csak tíz éves kor után van felvételi, hiszen a követelmények kemények, amihez elengedhetetlen, hogy a gyerek is úgy érezze, megéri befektetnie az energiát.

"Nekünk szombatonként is volt tanítás"

Mondja a Diótörő koreográfusa, ifj. Harangozó Gyula, akivel a próba előtt az irodájában beszélgetünk. "Én is ezt az életet éltem, és sosem éreztem úgy, hogy elvettek tőlem valamit. Ha valaki így érez, az annyit jelent, hogy nem a tánccal akar igazán foglalkozni. Még nem láttam olyan elhivatott táncost, aki a vele járó életet tragikusnak élte volna meg“ - meséli a tapasztalatait.

Bár már nincs hétvégi iskola, a gyerekek a hét többi napján ma is maximálisan le vannak terhelve. Napi elfoglaltságuk egyik részét elméleti, másik felét szakmai gyakorlati órák – vagyis a tánc – teszik ki, ami azt jeleni, hogy naponta 4-5 elméleti és 3-4 szakmai gyakorlati óra van. A tanítás 8-kor kezdődik és általában 3-4 óra között ér véget. Vannak szakkörök, képességfejlesztő és tehetséggondozó foglalkozások, amelyek négy óra után zajlanak, ezeken elmélyültebben foglalkoznak a technikai elemekkel és különböző stílusokkal ismerkednek meg. És amikor más az iskolai kötelezettségek után legfeljebb házi feladatot csinál vagy pihen, addig nekik ekkor következik a nap legintenzívebb szakasza: amikor előadásokra készülnek, ezek az órák akár este nyolcig is eltarthatnak.

Ilyen az általunk is meglátogatott Diótörő próbája is, amely négy órás edzést jelent: ennyi idő, míg végigveszik az előadás jeleneteit. A próbateremben közel negyven táncos nyújt, táncol, vagy épp várakozik a saját jelenetére: jelen vannak a világ élvonalába tartozó Győri Balett táncművészei mellett a Győri Tánc-és Képzőművészeti Iskola balettnövendékei is, de itt vannak a Herceg és Klára hercegnő nagy kettősének eltáncolásához felkért Moszkvai Bolsoj Balett és a Magyar Nemzeti Balett szólistái is. Az életkor is széles skálán mozog, a legfiatalabb táncos nyolc éves, míg a legidősebb harmincas évei végét tapossa. 

Mivel nincs minden gyerek folyamatosan mozgásban, így sikerül elkapnom néhány pihenő gyerekbalerinát is, akik épp arra várnak, hogy ők következzenek. Kicsit felengednek kimértségükből, amikor elmesélem nekik, hogy kifejezetten miattuk vagyunk itt, és a nagynevű szólisták helyett ők, gyerekek érdekelnek minket és a képeik majd meg fognak jelenni az újságban. Lelkesen diktálják a neveiket és gyorsan mindegyik elhadarja, hogy mióta táncol. Van, aki öt éves kora óta. Az egyik lány családjában már a nagymama is balett-táncos volt, a másiknak kicsit aggódnak a szülei, amiért táncosnak készül, míg egy harmadik azt meséli, hogy amikor négy évesen megnézte az apjával a Diótörőt, utána lábujjhegyen járkált otthon, és azóta sem tud elképzelni mást, mint hogy egyszer szólótáncos legyen.

Amikor megkérdezem tőlük, mennyire igaz, hogy a balettosok között nagy a konkurenciaharc, meglepően felnőttes választ kapunk. "A mi korunkban maximum kisebb irigységek vannak, de mi még szeretjük egymást" - néz szobatársára Aisa, majd miután a barátnője is egyetértően bólogat, folytatja. "Valószínűleg ez majd változni fog, ahogy fentebb jutunk, a felnőtteknél egyáltalán nem ritka a komoly rivalizálás."

A lányok mesélnek a feszített mindennapokról is, de bevallásuk szerint egyikük fejében sem fordult még meg, hogy a nagy terhelés miatt abbahagyja a táncot, vagy másik iskolában folytassa a tanulmányait. "Nem érzem úgy, hogy kimaradnék bármiből is” - mondja Tőröcsik Hanna, amikor arról kérdezem, hogy nem szeretne-e néha átlagosabb gyerekéletet. A többiek is csak vonogatják a vállukat és azt mondják, szerintük megéri a sok edzés, mert nagyon élvezik a táncot és imádnak szerepelni.

Az élsport árt a gyereknek. Vagy használ.

Bernhardt-Torma Noémi pszichológus szerint önmagában az élsporttal járó nagyobb kihívások nem fognak károkat okozni. A problémát az jelenti, ha mindezek az elvárások olyan környezetben jelennek meg, ami nem támogatja a gyermek személyiségének pozitív irányba történő fejlődését. Ha a környezete az életkoránál és képességi szintjénél magasabb elvárásokat támaszt, ha nem támogatják megfelelően kompetencia-érzésének és autonómiájának kialakulását, ha a pozitív, megerősítő visszajelzések helyett folyton kritikát és negatív visszajelzést fogalmaznak meg vele szemben, a folyamatos fejlődés helyett pedig csak az eredmények elérésére helyezik a hangsúlyt, az önbizalomhiányhoz, értéktelenség érzéshez, motiválatlansághoz, lehangoltsághoz, kiégéshez vezethet.

"Előfordul, hogy este, a próbák után – amik sokszor este nyolcig is eltarthatnak – annyira el van fáradva a testem, hogy már csak az ágyban fekve vagyok képes készülni a másnapi órákra” - mondja a főszereplő Klárát alakító Herkovics Virág, aki szemmel láthatóan nagyon elszánt a tánchoz való hozzáállásában: elmondása szerint még pihenőnapokon, azaz hétvégén is gyakorol. De szerinte egy balettosnál, aki a jövőben is ezzel szeretne foglalkozni, ez a normális.

Így gondolja Eva Hotová is, a Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános Iskola, Szakgimnázium és Kollégium tánctagozatának gyakorlati oktatásvezetője. "A mi szakmánkban fárasztó a felkészülés, mert maximális teljesítményt követel minden szinten, de a végeredmény olyan élményt nyújt, amely minden fáradságot megér.” Szerinte az élvonalban dolgozó balettosok fanatizmusát úgy lehet megérteni, hogy elfogadjuk: a színpadi légiesnek, könnyednek tűnő mozgáshoz elképesztő mennyiségű edzésre és még több önuralomra van szükség. Hotová szerint a színpadi látvány után az életben a balerinák soványnak, sápadtnak, fáradtnak, kimerültnek tűnhetnek, ami lényegében egybe is vág a valósággal.

"Aki a szakmáért mindent maximálisan megtesz, akár önsanyargatásra is képes, hiszen a cél eléréséhez a szükség ezt kívánja. A színészek is képesek a jó szerepért fogyni, hízni, hajat növeszteni, vágatni, szóval bármire, hogy a teljesítményük utánozhatatlan és élvezetes legyen. Ez a táncszakmában sincs másképp. Csak úgy lehet a művész egyedi, különleges dolgokra képes, ha képes legyőzni önmagát” - vallja Hotová. Ahhoz pedig, hogy valaki felnőttkorában ilyen áldozatokra legyen képes, elengedhetetlen, hogy már gyerekkorától kezdve fokozatosan terhelve és ugyanakkor motiválva is legyen. Az olyan nagy előadások mint a Diótörő, például azért is fontosak a gyerekek számára, mert sikerélményt adnak: így tapasztalják meg, hogy a sok gyakorlással hová lehet eljutni, arról nem beszélve, hogy ilyenkor van alkalmuk együtt szerepelni és találkozni felnőtt példaképekkel.

"A próbák alatt el tudnak lesni a felnőttektől színpadi fogásokat, ami nagyon motiváló számukra, de megtapasztalják azt is, hogy a termi gyakorlás sokszor idegőrlő és nehéz. Ahogy a body builderek felépítenek egy-egy izomcsoportot, úgy mi is ezt tesszük a balettgyakorlatokkal: azon vagyunk, hogy az izmaikat felhozzuk olyan szinte, ami aztán lehetővé teszi, hogy megfelelően tudjanak táncolni. Ez pedig fárasztó, nagy önuralmat és kitartást kíván" - magyarázza Harangozó.

Amikor a filmekben azt látjuk, hogy a balerinák kőkemény edzéseken félholtra táncolják magukat, az a szakemberek szerint is közel áll a valósághoz, hiszen minél magasabbra jut valaki, annál nagyobb elvárásnak kell megfelelnie. Így valóban előfordul, hogy a táncosok túlhajtják magukat, vagy az edzőjük őket, a fájdalom pedig állandó társuk a mindennapokban. Mint általában az élsportban, úgy náluk is mindennapi elvárás a maximális erőbedobás, a fegyelem, a koncentráció. Már gyerekkorban is.

Az viszont egyáltalán nem mindegy, ki, hogyan instruálja, motiválja a gyerektáncosokat. "Türelem kell hozzájuk, és persze el kell magyarázni nekik olyan dolgokat is, amik egy felnőtt számára evidensek. Az is természetes, hogy elsőre nem tudják kivitelezni azt, amit kérek tőlük, de ezért vannak a pedagógusok is a próbán, hogy később begyakoroltassák velük a mozdulatokat" - magyarázza Harangozó, aki a gyakorlatban sem kiabálással, megfélemlítéssel próbálja jobb teljesítményre bírni a nebulókat. És szerencsére úgy tűnik, ez nem is a jelenlétünknek szól: senkin nem lehet látni, hogy különösebben stresszelne az órán, vagy félne a reakciótól, ha elront valamit. Ennek ellenére szinte tapintható a fokozott koncentráció és az akarás, még a legkisebbek is szó nélkül csinálják újból és újból a jelenetüket, egészen addig, míg azt nem mondja a rendező, hogy elég lesz. Vagy egymás után ötször rendeződnek előttem alakzatba az apró, harisnyás testek, hogy aztán csodálatos összhangban, tévesztés nélkül táncolják el a jelenetüket. Amikor a lányoknak azt mondom, hogy nehéz lehet gyerekként ezt a szigorúságot bírni, ők értetlenül néznek rám.

"Akkor lesznek jók a gyerekek, ha a tanár szigorú” - fogalmazza meg Anna, a többiek pedig kánonban győzködnek, hogy higgyem el, a fejlődésükhöz tényleg kell a szigorú mester. A 11 éves Jázmin azért még kiegészíti azzal, hogy "...csak ne kiabáljon!”. "És ne legyen idegbeteg” - teszi hozzá egyik szótlanabb lány. Megjegyzéseik alapján pedig úgy tűnik, hogy nem minden táncóra vagy próba ilyen stresszmentes és csendes.

Ez egy zsákbamacska

Azt gondolhatnánk, hogy ezek a gyerekek már sínen vannak, hiszen az egyik legjobb hírű tánciskola növendékei, de ez közel sincs így. A szigorú, többlépcsős felvételi, még arra sem garancia, hogy a gyerek a következő évben is az iskola diákja lesz, arra meg pláne nem, hogy valaha sikeres táncos válik belőle. Pedig már a felvételi kritériumai is alapvetően keményen szortíroznak.

A felvételinél nem előfeltétel, hogy a gyerek balett múlttal rendelkezzen. Először egy ortopédus szakorvos nézi meg az alkatukat, hogy a testük egyáltalán bírná-e balettel járó fokozott fizikai terhelést, a második körben a testi alkalmassági vizsgálat történik, ahol a született fizikai adottságokat és képességeket vizsgálják. A harmadik lécsőfok rövidebb klasszikus balett gyakorlatból áll, ahol a jelentkezők hagyományos balettórával találkoznak. A felvételinek ez a része zongorakísérettel történik. Ha valaki ezen is átjut, akkor a negyedik rész modern-kortárs kombinációk betanításából tevődik össze. Ez is zenére történik, de már a moderntánc elvárásainak megfelelő zenei kísérettel. Nyitottak arra is, ha valakinek van saját koreográfiája, akkor azt is bemutathatja. Van úgy, hogy improvizációra is sor kerül.

"Nem lehet egyértelműen megállapítani egy kisgyereknél, hogy milyen sikeres lesz felnőtt korában. Persze azoknak a pedagógusoknak, akik a gyerekekkel foglalkoznak, nagyjából látniuk kell a  fizikai felépítésből, hogy ki a hosszú lábú, rövid lábú, hízásra hajlamos. Ezekből lehet következtetni, de messzemenő jóslatokat nem lehet kiolvasni. A fiúknál még nehezebb, mint a lányoknál, hiszen nagyobbak a  fizikai megterheléseik, nekik bírni kell az egy kezes emeléseket, illetve ugrásoknál is tovább kell a levegőben maradniuk, hogy akár egyszerre több mozdulatot is elvégezzenek közben. Egy fiúnál olyan 16 éves kor körül derül ki, hogy erre alkalmas-e a teste. Ennél a szakasznál sokan lemorzsolódnak, vagy meghatározó lehet, hogy milyen együttesbe fog kerülni. Ha modern táncegyüttesbe, akkor ez nem játszik olyan nagy szerepet, ha viszont a klasszikus balettot szeretné választani, akkor már jóval mérvadóbb, főleg ha egyszer szólótáncossá szeretne válni” - magyarázza a koreográfus. Pont ezért fontos a gyerekkel készülni egy "B" verzióval arra az esetre, ha valami oknál fogva nem tudja tartani a lépést a többiekkel, vagy a tanárai úgy ítélik meg, hogy másban több sikert is elérhetne.

A pedagógusok nincsenek könnyű helyzetben, amikor felmerül a dilemma, hogy eltanácsoljanak-e egy gyereket az iskolából, hiszen még a legrutinosabb mesterek is tévedhetnek. A gyengébb alkati sajátosságokat felülmúlhatja az akarat, a tehetség, és a legtehetségesebb, legjobb fizikai adottságú gyerek is lemorzsolódhat, ha nincs meg benne a kellő motiváció. Maga ifjabb Harangozó sem lett volna balettművész, ha édesanyja hallgat az akkor negyedik osztályos fia mestereire. Kérték, inkább vegye már ki a gyereket az iskolából, mert hát hogy néz az ki, hogy negyedik osztályban megbukik balettból az egyik legnagyobb táncművésznek, Harangozó Gyulának a fia...

"Anyám azt mondta: 'rúgjátok ki ti, ha szerintetek nem megfelelő, én nem veszem ki, hogy aztán majd később az én szememre  vesse, hogy milyen ilyen táncos válhatott volna belőle'. Végül osztályelsőként végeztem az Moszkvai Nagyszínházban, Tokióban aranyérmet nyertem, a Metropolitanben, a Scalában és a világ legnagyobb színházaiban voltam vendégtáncos. Az én példám a bizonyíték, mennyire nem lehet megmondani gyerekkorban, kiből mi lesz” - mondja Harangozó.

De vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni

Lívia (a nevet megváltoztattuk, a szerk.), a Budapesti Tánciskola balettszakára járt, de a nyolcadik osztályos tanévet már másik iskolában kezdte el. Az édesanyja úgy emlékszik vissza a kezdetekre, hogy már az is dilemmát okozott, hogy az akkor tíz éves gyereküket felvételiztessék-e a tánciskolába. "Nehéz döntés volt, hiszen, tudtam, hogy ezzel ráállítom gyerekként egy olyan pályára, ami köztudottan kemény" - mondja Katalin. Végül úgy döntött a család, hogy mivel Líviának nagy kedve van a tánchoz, ha a tanárok szerint is tehetséges, hiba volna kihagyni a lehetőséget. "Szerettem volna jelentkezni, mert nagyon szerettem táncolni" - emlékszik vissza Lívia erre az időszakra. Édesanyja is hangsúlyozza: ha nem látja lányában a lelkesedést, a kíváncsiságot, akkor eszébe sem jutott volna beíratni. "Lívia mindig úgymond bölcsebb volt a koránál, tudtam, hogyha tényleg akarja, akkor bírni fogja a fokozott terhelést. Már kiskorában is nagyon fegyelmezett, precíz gyerek volt."

A szorgalommal nem is volt gond, Lívia akkor kezdett hátrányba kerülni, amikor a teste teljesen természetes módon elkezdett megváltozni, nőiesedni. "Megállt a növésben, és a tanárai jelezték, hogy vigyázni kéne a súlyával. Fogyókúrát is emlegettek, de én úgy voltam vele, hogy egy fejlődésben lévő szervezetet nem terhelnék diétával, ezért Lívia inkább naponta többször, keveset evett és visszaszorítottuk a szénhidrátot" - emlékszik Katalin. De ez sem bizonyult elégnek, a mesternők azt mondták, hogy az alkata miatt talán jobb lenne egy másik iskolát keresni Líviának, mert így küzdelmes lesz számára a jövő. Katalin nem szeretett volna a lánya helyett dönteni, és azt sem gondolta, hogy jót tenne hetedik osztályban egy teljes környezetváltozás. Ez a hozzáállása egyébként a pszichológus, Bernhardt-Torma Noémi szerint a leghelyesebb választás volt, ugyanis ha a gyerek feje fölött döntünk, azzal akadályozzuk, hogy gyakorolhassa a véleményalkotás, önérvényesítés képességét, amire pedig később szüksége lesz.

Lívia végül fél évvel később saját maga kérte édesanyját, keressenek neki másik iskolát. "Így döntöttem, mert közben ráébredtem, nincsen értelme azért küzdeni, hogy prímabalerina legyek. Ráadásul az iskola mentalitásával sem tudtam azonosulni. A döntés és az ezzel járó változás pedig sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam" - meséli Lívia, aki jól érzi magát új iskolájában.

Ahogy az ő esetében is történt, úgy sok táncos is akkor morzsolódik le, amikor a gyerektestük elkezd megváltozni, átalakulni. Nem véletlen, hogy a klasszikus balett-táncosokat gyakran hozzák kapcsolatba különböző étkezési problémákkal, és ahogy a mondás is tartja, minden pletykának van alapja. Igaz például, hogy balerinák súlya nem nyomhat többet 50 kg-nál, hiszen a férfi táncosoknak gyakran egy kézzel kell őket a magasba emelni, és persze az ilyen gyakorlati okok mellett esztétikailag is jobban mutat a színpadon egy filigrán táncos. Az is előfordul, hogy a szigorú diéta átfordul táplálkozási problémába, de a szakemberek szerint hosszú távon nem lehet a megfelelő táplálékanyag bevitele nélkül bírni a rengeteg energiát felemésztő próbákat és előadásokat.

Amikor látjuk a könnyedén magasba szökellő balerinákat, nem is gondolnánk, hogy egy háromórás balettelőadás izommunka szempontjából felér két (!) futballmeccsel. Egy prímabalerina harminckét fouetté-et, azaz egy helyben állva egy lábon való forgást tud elvégezni egymás után, ez is nagy megterhelés a testnek, arról nem is beszélve, hogy egy férfi táncos az előadások során összesen közel egy-másfél tonnányi súlyt emel meg. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy a balerinák fokozott presszió alatt vannak az alakjuk, súlyuk miatt, akár már gyerekkoruktól kezdve – főleg, ha valaki alapvetően még hízásra is hajlamos.

Ahhoz, hogy valaki a legnagyobb táncegyüttesekben táncolhasson, elengedhetetlen, hogy eltérő alkatával ne törje meg az egységes képet: az ideális táncosok magassága 157–173 centi, súlyuk 40–52 kiló. Csupán az emberiség 2 százalékának van olyan alakja, amely lehetővé teszi, hogy ezzel a hivatással a legmagasabb szinten foglalkozzanak. Elengedhetetlen hozzá a magas lábboltozat (rüszt), valamint, hogy a leendő táncos 90 fokban el tudja forgatni a lábát a csípőízületnél. Az erős és rugalmas Achilles-ín, a hosszú láb, a rövid törzs, a hosszú nyak és a kicsi, kerek fejforma is a balett-táncosok jellemző sajátossága. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének kivételek, pár évvel ezelőtt például nagy port kavart a fekete bőrű Misty Copeland megjelenése, aki több szempontból is felforgatta a balett elitista világát. Nemcsak mert ő az első afroamerikai prímabalerina, aki a legnagyobb szóló szerepeket játszhatta el, és formás estalkatával is megtörte az eddigi szigorú szabályokat, hanem azzal is, hogy szociálisan hátrányos helyzete ellenére is sikerült bebizonyítania, hogy tehetséggel és rengeteg munkával feljebb lehet jutni. 2007-ben már szólista volt, 2012-ben pedig ő alakíthatta Igor Sztravinszkij Tűzmadár című művének főszerepét, de bevallása szerint karrierje kezdetén ő is rengeteget küzdött önbizalomhiánnyal, testképzavarral, és a kilókkal.

Szó szerint utat tört a többi hátrányos helyzetű táncosnak

A Balerina's Tale (Egy balerina meséje) című dokumentumfilm Misty Copeland nem éppen könnyű útját mutatja be a hírnév felé. A most 32 éves Copeland Kaliforniában nőtt fel, egy hat gyerekét egyedül nevelő anya lányaként.13 éves volt, amikor komolyabban foglalkozni kezdett  a tánccal, 17 évesen pedig már a New York-i Amerikai Balett Színház társulatába hívták. Óriási jelentősége van eredményeinek, hiszen az ő áttörése tette lehetővé, hogy olyan táncosok is sikeresek lehessenek, mint a többszörösen hátrányos helyzetből indult Michaela DePrince, akit fekete bőre és bőrbetegsége miatt egész gyerekkorában az "ördög gyermekének” csúfolták. Copeland karrierje meghatározó volt abban, hogy ő ma a Holland Nemzeti Balett egyik legsikeresebb táncosa.

Hogy a prímabalerinák milyen emberfeletti kitartással és fájdalomtűréssel rendelkeznek, arra kiváló bizonyíték Copeland esete, aki egy ideig nem akart tudomást venni a lábszárában érzett fájdalomról, hiszen, ahogy maga is mondja a filmjében, ez megszokott dolog a balettosok mindennapjaiban. Végül egy orvosi vizsgálaton kiderült: több mint hat stressztörést szenvedett el a bal sípcsontjában. Emiatt műtétre kényszerül és hónapokra vissza kell vonulnia a balettől, ami egy 29 éves balerina esetében általában egyet jelent a karrierjének végének. De Copeland bebizonyította, innen is van visszaút, a film lényegében azt a folyamatot örökíti meg, ahogy a lány visszaküzdni magát a Hattyúk tava főszerepéig.
Ezzel pedig ő lett az első fekete, aki a világ színpadaira léphetett Odette-ként és Odile-ként a Metropolitanben.

A Diótörő próbáján az egyik fiatal balerina meséli, hogy egy évvel ezelőtt, amikor elkezdett nőiesedni az alakja, megijedt és diétázni kezdett. "Az oktatóim vették észre, hogy drasztikusan lefogytam, pontosabban 10 kilót. A tanáraimnak persze feltűnt és szóltak a szüleimnek." A neve elhallgatását kérő lány végül szakember segítsége nélkül is abba tudta hagyni a drasztikus diétát (volt, amikor mindössze napi egy almát evett),  ma már normálisan étkezik, csak odafigyel arra, hogy mit eszik. 

Ebben a korban a pedagógusok, mesterek felelőssége óriási, hiszen komoly hatással lehet a gyerekek alakulóban lévő testképére, hogy az alakjukkal kapcsolatban a visszajelzéseket milyen formában kapják meg. Nemcsak a balettban, de más sportágakban is problémát jelent, hogy az edzők – és nem ritkán a szülők – sem kezelik jól a fiatalok fizikai átalakulását, nemi érését. A testükre tett negatív megjegyzések komoly nyomot hagyhatnak, főleg serdülőkorban, amikor a gyerekek egyébként is érzékenyebbek, és alapvetően sincsenek jóban a testükkel. "Az edzők és szülők feladata ekkor elsősorban az információadás, a segítségnyújtás lenne: a megfelelő étkezési szokások, élsportolókhoz illő napirend kialakításának segítése, adott esetben szakembertől pl. dietetikustól való segítségkérés bátorítása" - mondja Bernhardt-Torma Noémi pszichológus.

Lívia, aki pont az alkata miatt kapott sok negatív visszajelzést, még máig küzd azzal, hogy elfogadja magát. "Ma sem tudom teljesen elfogadni a testemet, ez szerintem örökké nyomott hagyott bennem" - mondja a kislány, aki mindezzel együtt úgy érzi, hogy nem voltak elvesztegetett évek, amiket a tánciskolában töltött. "Nagyon nagy volt a nyomás, de ezáltal sokat és korán tapasztaltam. Megtanultam, hogy mindenki a legjobb akar lenni, és ezért képes bármire; hogy az emberek néha kétszínűek azért, hogy elérjék azt, amit akarnak. Beleláttam a felnőttek életébe, megtanultam, milyen, amikor magad hozod meg a döntéseidet és küzdesz a célodért, amíg bírod" - mondja Lívia, aki jelenleg nagyon jól érzi magát új iskolájában.

Harangozó szerint valóban így van, még azok is nyernek, akik lemorzsolódnak. "A lányok formálódnak, messze jobb lesz az  állóképességük, strapabírásuk, mint a kortársaiknak, arról nem beszélve, hogy kitartást tanulnak, színpadi mozgást, önbizalmat" - sorolja a koreográfus, aki szerint a balettban nem is a kudarc, a kemény munka a legnehezebb, hanem az időbeli korlátok.

"Negyvenéves kor körül, amikor a táncosoknak vissza kell vonulniuk, el kell gondolkodniuk, hogy koreográfusok, asszisztensek, vagy oktatók lesznek. Ebben a korban mások épp a karrierjük csúcsán állnak. Ha táncos tudja és elfogadta, hogy a tánc a fiatalok sportja, akkor ez nem okoz számára nagy életválságot, de még így sem egyszerű" - mondja a koreográfus, aki maga is átesett ezen a meghatározó életszakaszon.

A Kossuth-díjas Ifjabb Harangozó Gyula példája is bizonyítja, hogy jócskán akad még  kihívás és siker a tánckarrier után is – még ha más keretek között is. Egy levegővel nem is lehetne végigsorolni, hogy szólókarrierje után milyen fontos pozíciókat töltött be az elmúlt évek során. Alapító tagja és művészeti igazgatója volt 1993-2005 között a Világsztárok az Operában című nemzetközi balettgáláknak, a Magyar Állami Operaházban, később ő a Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke, majd a Magyar Nemzeti Balett igazgatója lett, 2005-2010 között pedig a bécsi Staatsoper és a Volksoper balettegyütteseinek és a Staatsoper balettiskolája igazgatójaként dolgozott. 2013 óta a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti igazgatója.

Nem véletlenül őt kérték fel az új Diótörő rendezésére, hiszen a Bécsi Operában korábban nagy sikerrel játszott Diótörő is az ő nevéhez fűződik. Már a bécsi előadás is tartalmazott új, innovatív elemeket, de az arénákba tervezett Diótörő még ennél is újszerűbb feldolgozás lesz. A darab első felében az eredeti történetnek megfelelően Stahlbaumék karácsonyi ünnepségén járunk, annyi különbséggel, hogy nem egy 19, századi miliőben találjuk magunkat, hanem a rendező a mai gyerekek jól ismert közegét adja vissza a színpadon. Így a régi gyerekjátékok helyett, a Bohóc, Colombina és a Néger baba figurái helyett robotok, zsonglőrök, Barbie babák, artisták, és különféle táncosok veszik át a helyüket.

,,Azt szeretném, ha  a mai gyerekek is otthon éreznék magukat benne. És mivel a mai gyerekeket rengeteg inger éri, így nekünk is fel van adva a lecke, hogy az előadás során ne lankadjon a figyelmük. Bár felborítottam a klasszikus részét, de azt fontosnak tartottam, hogy lényeges táncokat megtartsak. Főleg azért, mert Budapesten lekerült a műsorról a tradicionális Diótörő, ezért ebből direkt átemeltem két táncot, ezek nagyon fontosak: a Nagy Kettősökön kívül a Hópelyhek táncát, amit a Győri Balettre adaptáltam, és a Rózsakeringőt, ami szintén az egyik nagyon emblematikus része a Diótörőnek, és amit szintén a Győr Balettre adaptáltam" - magyarázza Harangozó. "A legnagyobb kihívás az volt, hogyan integráljam a modern elemeket és az artista számokat. A gyerekeket az együttessel sem volt egyszerű integrálni, arról nem beszélve, hogy kicsikkel végigcsinálni egy színpadi előadást nem egyszerű."

Az új előadás nemcsak a táncosoknak és a többi résztvevőnek volt nagy kihívás, hanem a díszlettervező Dmitrij Simkinnelnek és a jelmeztervező Velich Ritának is. Mivel az arénáknak jóval sterilebb, barátságtalanabb a hangulatuk mint egy színháznak, ezért a látványra hatványozottan nagyobb hangsúly került. "El kell feledtetnünk a nézővel, hogy egy sportcsarnokban van" - mondja a rendező, aki szívügyeként tekint ezekre az előadásokra: "Az embereknek első meghatározó balett élménye általában a Diótörő szokott lenni. Erre vittek el minket is a szüleink vagy a pedagógusaink, ezért nagy felelősség hárul a rendezőre: ha jó az előadás, akkor nagy valószínűséggel színházszerető lesz a gyerek, és később már lehet nehezebb előadásokra is vinni. Budapesten válogathatunk az előadások között, ezzel szemben vidéken jóval korlátozottabbak a lehetőségek, ezért is nagyon fontos, hogy tradíciót teremtsünk ezzel az előadással, hogy aztán minden évben a gyerekek újabbnál újabb generációi ismerkedjenek meg a Diótörővel. Ezzel szolgálatot teszünk a kultúrának, nem véletlenül vidéken játsszuk, és nem véletlenül arénákba tervezzük, hiszen így érhetjük el a legtöbb embert. 

A kihívások ellenére Harangozó elégedett a próbákkal és a felkészüléssel, nemcsak sikerült a modernt kombinálni a klasszikussal, de összehangolt csapattá is alakította a stábot. "Jó hangulatban, jó tempóban teltnek a próbák. Igazságtalan lenne részemről külön kiemelni valakinek a munkáját, hiszen szerepétől függetlenül mindenki maximálisan teljesít."

És ezzel nem is lehet vitatkozni: az eddig a falnál pihenő, szemmel láthatóan fáradt gyerekek az első szólításra felpattannak, és a következő percben már úgy próbálják a jelenetet, mintha  a győri aréna színpadán volnának, talpig jelmezben.

.

Blogmustra