Zanza!

We use the best / We use the rest címmel rendezett vagány kiállítást a magyar punk történetéről Oltai Kata.

 A komfortzónán túl

Oltai Kata művészettörténész kurátorként sem arról híres, hogy kerülné a társadalmilag vitatott megítélésű, ugyanakkor húsbavágóan fontos témákat. A jelenleg éppen a FERi nevű feminista galéria megnyitásán dolgozó (és nem mellesleg a Konfekcióban Vida Verával együtt butikozó) kurátor rendezett már kiállítást Komfort címmel a női testrészekhez és szerepekhez kötődő sztereotípiákról, a szexuális és társadalmi nemi szerepek itthon háttérbe szorított, de elképesztően fontos művészeti reprezentációjáról, de a Borsos Lőrinc fiktív személyiség mögött rejtőző alkotópáros több helyszínen futó kiállításának megvalósításában is részt vett. A Capa Központban Second Skin – Társadalmi konstrukciók vizuális kódjai címmel rendezett nagy tárlatot két évvel ezelőtt, de szerkesztőként dolgozott például Déri Miklós idén májusban megjelent portrékötetén is.

We use the best

A társadalmi tabuk, az álszentség, a merev, begyógyult reflexek és sztereotípiák ellen dolgozik a legújabb, a kArton Galériában október 28-ig látogathatóWe use the best / We use the rest című kiállítása is, amely a magyar punk 1970-es és 1980-as évekbeli tárgyain, képein és dokumentumain keresztül hozza létre egy ismert korszak kevésbé ismert szereplőinek elbeszélhetőségét.

A punk szubkultúra az 1970-es évek közepén, a posztmodern társadalom visszásságaira adott lehetséges válaszként született Londonban és New Yorkban. Az 1960-as évek polgárjogi aktivizmusa után óriási munkanélküliség-hullám és gazdasági válság következett. Az indusztriális társadalmi berendezkedés hitelvesztése miatt az elégedetlen – elsősorban fiatal – tömegek körében népszerű lett a nihilizmust és a tagadást személyessé tévő punk mozgalom. A baloldali mozgalmak kifáradtak, a korlátolt konzervativizmus hegemóniája pedig társadalmi igazságtalanságok sorozatához, közvetve a rasszizmus és az idegengyűlölet újbóli népszerűségéhez vezetett.

Bár Magyarországon nem alakult ki olyan egységes punk mozgalom, mint Angliában, vagy az Egyesült Államokban, az 1970-es évek sajátos ideológiai lazulása miatt egyre több szereplő került be a popkulturális szcénába. Mégis szinte hihetetlen, hogy végre sikerült egy kiállításnyi anyagot összeszedni ezekből a fontos kulturális és történeti dokumentumokból. Egyrészt mert a punk szubkultúra alapvetően nem a felhalmozásról és gondos archiválásról ismert, másrészt pedig azért, mert a magyarországi punk – az egyéb szubkultúrák, és ráadásul a Kádár-rendszer diktatórikus sajátosságai miatt – meglehetősen alulreprezentált a társadalmi emlékezetben.

We use the rest

A kiállítás egyfajta archívumként, vizuálisan és szövegszerűen egyaránt olvasható kordokumentumként tárja a látogató elé az 1970-es évek végének, 80-as évek elejének magyarországi ifjúsági kultúráját. Erénye a kiállításnak, hogy nemcsak a punkra, hanem a korban létező több ifjúsági ellen- és szubkultúrára, művészeti csoportosulásra, sőt, még a hivatalos állami propagandára is reflektál. A látszólagos sokszínűség ugyanis inkább tiltott volt, mint tűrt, az állampárt kulturális vezetése pedig szép szóval vagy zsarolással megpróbált házi kedvenccé tenni néhány – mit ad isten – valóban népszerű előadót. Ez azonban általában csak akkor sikerült, ha valami igazán aljas módszerhez folyamodtak.

A kiállításon szereplő figurák közül elvi alapon ugyanis egészen keveseket sikerült megnyerniük, vagy ha mégis, igen kínos vége lett. Kovács Ákosokból viszonylag kevés volt a korszak igazán izgalmas művészei között. Ahogyan a kiállítás vezetőjében is olvasható:

„Annak ellenére, hogy meglazul a kontroll a kulturális szelepeken, a “68-as generáció” bukása, a kulturális vákuum, az időtlenség depresszív érzése valóssá teszi sok fiatal számára a “No Future” jelszóval való azonosulást. A drog és az alkohol mellett, a zene az, melyben megtalálják a “nihilista frusztráció” megfelelő artikulációját, ahogy azt a kortárs magazinok sokszor értelmezik. A rendszer egyfajta domesztikálási kísérletként megpróbált hangot találni velük, például favorizálva néhány “őszinte és kőkemény” kedvencüket –azonban ez többnyire eredménytelen maradt.”

A kiállításon megjelenő, abban közreműködő művészek, előadók listája nagyon impresszív, gyakorlatilag szerepel rajta a legtöbb arc, aki a korszak földalatti kulturális helyszíneinek alakítója volt, Vető Jánostól Jeles Andráson át Menyhárt Jenőig. A megnyitót Hammer Ferenc celebrálta, aki amellett, hogy az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének vezetője, a Lopunk nevű punkzenekar oszlopos frontembere is, így minden oldalról ismerős a témában.

Az egyik legmegkapóbb alkotás Benkő Imre Orczy kert című, 1981-es fotója, amelyen egy hordozható kazettás magnó mellett bukkannak fel fejek egy kerítés deszkái között. A fej lehet leskelődő és beszorult is, egy valós kerítés valós csapdájában, amely pedig a puhuló, de még létező rendszer metaforája. Az önkényes rendszerek ugyanis nem túl bonyolult okok miatt imádják a kerítéseket – építeni, szélesíteni, alkalmazni, kiabálni. Elképesztően zseniális ugyancsak Benkő Imre Népstadion kert című képe, vagy Bánkuti András Punkok nevű fotója – mindkettő készülhetett volna a korszak bármelyik rendes punk nagyvárosában, Londonban vagy New Yorkban is. Persze nem ott készültek, hanem lerobbant magyar közparkokban, amelyek egyébként az ifjúsági csoportosulások, a punkok, a hippik, a galerik kedvelt találkahelyei voltak. Erre hívja fel amúgy a figyelmet a kiállításon látható szubkultúra-térkép is, amely jelöli azon budapesti helyeket, ahol érdekes szubkulturális, vagy éppen ifjúsági propaganda ügyek folytak, a Moszkva tértől a Ifiparkig.

Éppen a másik oldalt, a lúzer, de azért félelmetes hatalom megvalósulását mutatja meg Várhelyi László Gyermekvédelmi Osztály értekezlet munkacímű fotója, amely eredetileg a Magyar Rendőr (te jó ég!) című folyóiratban jelent meg illusztrációként, 1981. december 6-án. A rémes, bajuszos, szocialista realista arcokon jól látszik a fontoskodás és az alávetettség bizarr elegye, a szorgalom, az ambíció, a tehetségtelenség és a rosszindulat képzeteit maguk után húzva.

A punk vajon mi

A punk szubkultúra elemei egyre gyakrabban kerülnek múzeumok falai közé, vagy akár falfirka helyett emléktábla formájában egy ház oldalára, ám ez korántsem jelenti azt, hogy a punk mozgalom üzenetei elvesztették volna érvényességüket. Éppen azért újul meg folyamatosan közel négy évtizede, mert időről időre jelentkeznek olyan buta és önkényes elnyomó rendszerek, amelyek ellen lázadni kell – lásd például ez a mostani itt, Magyarországon.

Az ostoba és cinikus hatalom mindig azt képzeli, hogy mindenhez ért, és mindenbe beleszólhat. A punk mozgalom, a képzőművészet, a zene és a társadalmi törekvések még múzeumok falai között kanonizálódva is képesek ellenmondani ennek. A homogén társadalmak, a kritikátlan nacionalizmus és az erős identitásképző, előíró és fegyelmező intézmények ideje lejárt. Reméljük.

Blogmustra