Hány olyan festő van a világon, akinek iskolázottságtól és kulturális környezettől függetlenül mindenki tudja a nevét? Van Gogh vagy Picasso például ilyenek. És mivel a képeikhez nehéz hozzájutni, mert szanaszét szóródtak a világ különböző múzeumai között, a biztosításuk és szállításuk költsége és megszervezése horror, ezért is különleges alkalom egy olyan retrospektív kiállítás, mint ami már csak két hétig, augusztus végéig látható a Magyar Nemzeti Galériában.
A nagy érdeklődés miatt már így is egy hónappal meghosszabbított kiállítás a Várban, a már megközelítésében is impozáns galéria A épületében található, és mivel augusztus 28-án vasárnap zár, borítékolható, hogy az utolsó hétvégén mindenki szeretné pótolni a lemaradását. Szóval jó, ha igyekszik mielőbb megnézni, ha elkerülné a tömegjeleneteket, mert kihagyni tényleg kár volna.
A hatalmas lépcsőház teljesen lesötétített, csak mesterséges fénnyel van itt-ott megvilágítva. Az egyik falon Picasso emeletnyire nagyított fotója, alatta egy kronológia húzódik szinte komikusan hosszan (kilencven évig élt). A másik falon egy folyamatosan ismétlődő fekete-fehér kisfilm fut, szintén emelet magasan. A sötétségtől, a felfelé húzódó elegáns kőlépcsőtől, a tér nagyságától az egész olyan, mintha egy kriptába, vagy egy ősi vallás komor templomába lépnénk. A feszültség maga oldódik később, azonban a tér elrendezésével már az első pillanatban sikerült elkapni Picasso művészetének lényegét: hogy az egyetemes erőt, valami ősi és közös, szent és profán határán egyensúlyozó formanyelvet keresett, olyasmit, ami darabjaira szedi a realitást és aztán úgy rakja össze, hogy ereje mindenkire hasson.
Telitalálat a kiállítás címe (Alakváltozások) és koncepciója: míg sok művészre inkább az a jellemző, hogy keresik, majd tökéletesítgetik a saját stílusukat, Picasso folyamatosan megújult, más és más kezdte érdekelni. Eleve utánozhatatlan zseni volt, hiszen tökéletesen rajzolt, festett, szobrász és keramikus volt, a metszetei is lélegzetelállítóak: gyakorlatilag azt tette papíron, vásznon, és az anyaggal, amit csak szeretett volna. Teljes jogú teremtője volt alkotásainak.
A kiállítás anyaga első, tizennégy éves korában festett olajképétől, A mezítlábas lánykától kezdődik, ami bármely tizenkilencedik századi európai klasszicista festő műhelyéből kikerülhetett volna: a fiatal, tizen-huszonéves Picasso rendkívül érzékeny volt a társadalmi problémákra, saját szegénysége miatt is, majd közeli barátjának öngyilkossága látszik meg a kék korszak festményein. Ebből az időszakból az Ivás közben elalvó nő látható a tárlatban, de a Mutatványosok-sorozatból is van egy szép válogatás, mellettük a Szépművészeti saját kollekciójából származó Szegényes terítékkel, ami számomra az egyik legerősebb Picasso-metszet volt, bár 23 (!) évesen készítette.
A következő teremben végigkövethetjük a kubizmussal kísérletező Picasso képeit, aki gyakorlatilag apró darabkáira bontotta, majd újra összerakta modelljeit. Lenyűgöző, hogy Picasso mennyire az életre, az alakokra, az emberre koncentrál: őt annak a varázsa tette megszállottá, hogy az ismerős és unalmas, egyszerűségében és vulgaritásában mindennapi hústömeg hogyan válik élőlénnyé, mi az a közös csoda, ami valamennyiünket mozgat. Éppen ezért olyan meghökkentően erősek a kifacsart-kicsavart, mozaikszerű alkotásai: mintha mindig más-más oldalról, torzítva, különböző fókuszból figyelné és adná vissza ugyanazt a misztériumot. Az Avignoni kisasszonyokhoz készített tanulmányait, vagy az Anya gyermekével teljesen letisztult, geometrikus formákból álló kompozícióját is megnézhetjük itt, ahogy a kiállítás legdrágább darabját, a moszkvai Puskin múzeumból érkezett, Ambroise Vollard-t ábrázoló portrét, ami bonyolultabb konstrukció, ezer apró mozaikdarabkából építkezik, mégis megőrzi a modell arcvonásait.
Következik az első világháború utáni időszak, szenvedélyes és baljós viszonya első feleségével, Olgával, az arisztokrata balett-táncosnővel. A nő bevezette Picassót az általa annyira áhított felső tízezer világába - és a festő így talált vissza az elfelejtett klasszicizmushoz is, azonban már újraértelmezve, újraalkotva azt. Festményei furcsák, idegenek, mégis ismerősek, amik aztán a szürrealista kiáltvány után eltúlzott, hatalmasra növesztett részletekkel és furcsa kompozíciókkal gondolkodtatnak el.
A polgárháború Spanyolországban szinte sokkolja Picassót, festményein megjelennek az ősi, kezelhetetlen rémület színei és vad, kavargó formái: ez a furcsa, vidám kis ember, életvidám, termékeny, szarkasztikus humorával, szatírszerű megjelenésével elemien irtózhatott mindentől, ami életellenes. Picasso számára a háború és a pusztítás olyan feldolgozhatatlan trauma volt, ami robban, csontig hatol a képein, nem véletlenül egyik legismertebb, legerősebb műve az (a kiállításon nem látható, a madridi Museo Reina Sofia múzeumban található) Guernica. A polgárháború utáni időszak viszonylagos békéje sem tartott sokáig, hiszen bekövetkezett a második világháború, amikor a már világhírű festőnek szintén nélkülöznie kellett, és baljós, depresszív állapotában az általában síró nőként ábrázolt Dora Maarral való viszonya se derítette fel.
A háború után viszont jött Francoise Gilot festőnő, aki egyszerre volt csodálatos szépségű múzsa (Virágasszony), tehetséges alkotótárs, és két gyermekük gondoskodó édesanyja. Picasso visszatalál a gyermekrajzok egyszerű, élettel teli formáihoz, rajzai megtelnek formákkal, domborulatokkal, olyan perzselő színű és hevességű érzékiséggel, hogy majd szét nem robbannak. Figyelemmel követhetjük, ahogy évről évre különböző, játékosan kísérletezgető, utánozhatatlanul eredeti módon újra és újraalkotja mindazt, amit tud a világról: szinte pofátlan módon keverve és újragondolva a különböző stílusokat, jelrendszereket, vallási szimbólumokat, anyát a torreádor mellett, kisgyereket és Minótauroszt, fedetlen nemi szerveket és eltorzított családokat, teste érzékiségében heverő gyönyörű nőt és játékba belefeledkezett kisgyermeket, és végül kavargó, színes, öniróniától és szarkazmustól sem mentes látleletét adja annak, ami a legjobban foglalkoztatta: ennek a gyönyörű és fájdalmas és vicces életnek.
Mi, hol, meddig, mennyiért?
Az áprilisban megnyílt, a nagy érdeklődésre való tekintettel egy hónappal meghosszabbított kiállítás a festő életművének közel hét évtizedét öleli fel, első festménye tizennégy éves korából származik, míg az utolsót két héttel halála előtt festett. A legtöbb, szám szerint 74 alkotás a világ legjelentősebb, a művész ötezer alkotását őrző párizsi Musée National Picasso-Paris gyűjteményéből érkezett. A festményeken kívül szobrok, plasztikák, illetve kisfilmek is megtekinthetőek.
A kiállítás augusztus 28-áig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában, és az intézmény általános nyitva tartásával ellentétben ez hétfőnként is várja az érdeklődőket.
Jegyár: 3200,- Ft, de ha rászán 4200 forintot egy kombinált belépőre, akkor aznap egyúttal a Modigliani kiállítást is megnézheti, és arról is megírtuk már, miért nem szabad kihagyni. Ez esetben azonban figyeljen oda, hogy a kombinált belépők csak 16:00 óráig válthatóak!
