Volt egy férfi. Szeretett.

Bennünket, nőket. Meg a szövegeket is szerette. Írta őket, és a másokéit, amiket igazán szeretett, használta is: vendégszöveg, így hívja ezt az irodalom. Aztán meghalt. Mi pedig most az ő szövegeiből hívtunk vendégségbe részleteket (a teljesség igénye nélkül), hogy lássuk, hányféleképp látott bennünket és hányféleképp láthattuk mi magunkat általa.

GettyImages-51442640
Ralph Orlowski / Europress / Getty

Ha nem lenne

halál

művészet

sem lenne.

...

Nekem a halál túl komoly

Túl sok

Tú maccs

Túl komoly

aztán elkapta a grabancomat

nos fiam

mondjon komolyabbat

egy női seggnél.

(...)

Van egy nő. Szeret.

(...)

Van egy nő. Gyűlöl.

(...)

Igyekszem őt elhelyezni valamilyen környezetben, nemzeti klisében, de nem nagyon megy, mert valójában a testem a környezete. Nem a hazája a hazája, hanem a testem.

(...)

Úgy érzi, szerencsés csillagzat alatt született, hisz annyi csodás dolog történik vele, egyik a másik után. Nevezetesen? Nevezetesen éppen az én arcom. Ahogy az mizélni tud, ragyogni meg csodálkozni…! És őneki férfi még nem mondta, vagy így nem mondta, hogy köszönöm. 

(...)

(A szüleivel) a második gyerek születésekor tegeződtünk össze. Vagy inkább mert ez fiú volt? Hogy tudtam a fiuknak fiút szülni? Aki viszi a nevet tovább? Milyen sok az izgalom egy ilyen jól definiált családban, mint az uraméké… Most mondja meg, hát mi van, ha az én nevemet senki nem viszi tovább… Egyébként, ha elég kicsi a név, azt nem kell vinni, az megy magától… Kicsi és nagy így ér össze…

(...)

Tegyük fel hogy

a nagyságos asszony

egy elemi részecske

(...)

A szűzesség elvesztése: az szerént szelíd, vad, izzadmányos, sikló és fájó, vidám, félelmes, lator, dögös, kajtor, pipes, vonyakoszós, veckendős, huzonost való, keserves, játszós, tűrhetetlen, kényes, naplatós nőszések, a tusolások és borra menések órjás, meg nem bontható és oldható tömbje. Riadva hajnalt hallgatám gyöngéden (...) lélegzését, és erre a tömbre gondolék, ezen új súlyra és térre, és mondám ott az Istennek, hogy akkor asszon vólnék, Uram, az ki a magos Égben uralkodol örökkön örökké. Ám bátor!

(...)

Valamiről írni – mit jelent az? Semmit. Csupa szamárságot, a tartalom és forma egységét, istenbizonyítékot, társadalmi fejlődést, uralmat a természet fölött, szakszervezeti bélyeget.

(...)

Valóban próbálta párás kora reggeleken dolgára sietvén az álomarcú asszonyokról eldönteni, miként zajlott az éjszakájuk? Hogy s mint? Kereste a szemük alatt a pásztorórák táskáit, durcás szájuk szegletében az édes nyálat? Vajon hol bújhatnak meg az áruló nyomok? 

(...)

Egyszerűen szerette a nőt (..). Hogy ez mit jelent, ezen nem gondolkodott; ha eszébe jutott a nő, rögtön az is eszébe jutott, hogy szereti. Egyszer mégis megkérdezte: „Szeret?” A nő bólintott. „Akkor maga a szeretőm”, nyugtázta. A nő megrázta a fejét. „Én nem vagyok – csúfondárosan kitartotta a szünetet – irodalom.” Úgymond ebben maradtak.

(...)

Régebben mintha öregedni kezdett volna, de azután ez abbamaradt, mert újra szerelmes lett a férjébe. 

(...)

Nem es a test természetesnek mondható megnehézülésére gondolna, hogy a derék s a bokák elvastagszának, izületek, forgók, izmok csip-csup lételérűl szörzenénk tudást a bennek kiáltó fájás által, nem ríná ő vissza az ifjúi nyak és hát intenzitását, a nyak ívét s törékenységét, azon rezgésszerű bizonytalanságot, hogy nyúlna előre, nyújtózkodnék az után, mitűl elzárva látszik lenni és mit szintén ezen 30-on túliak ha mint birtokolnák, ó, ez az irígy, csudálkozó ívelés: ez a nyak, ez vala; a hát kedig: táj, táj és nem, hogy mast, felület. E tájba torpanás nélkül szakad bé a nyak, mintegy hazaér; a nyak megbicsaklása, a kúp: ez a 35 év. Item valának: a lapockák, e rebbenések valóban, akár egy csökött szárny, ugyan az mellynél még reméljük a röpülést, item a medence csontok tündér rajza, item a szegényes girinc, és általján: a csontok! a részvétet kódulók, az mi részvétet el es nyerők. Mi vagyon homorú, hajlik vissza, hátra, ha mint hőkölne, szegülne, szárnyalna, ez a zsenge ember háta. A korosnál mi vagyon domború, hajlott, nehez, jó esetben izmos, bő, dús, például királynői, valami a szépen túl jobban szömérmetlenséget jegyez.

Nem rína meg semmit, rendben vón ez ígyen, kerek a világ, ez vala, emez meg vagyon.

(...)

Nézem a lányaimat, melyik örökölte a testem. Nekem két testem van, egy vékonyabb, izmosabb, inasabb testem (a végtelenes-test), az uram előtti testem, és van egy gömbölyűbb, lágyabb (a nyol41cas-test), az egyik lányom ezt, a másik azt a testemet kapta, sőt mostanra már van egy harmadik is, ez a meggyötört, a gyerekek meg a múlás rongálta test, nehezebb és lomhább test ez, de jóban vagyunk, megvagyunk, próbálnám erre-arra kényszeríteni, rávenni, lényegében, hogy korlátozza magát, legyen kevesebb, nem hallgat rám, hát ha nem, nem.

(...)

Ha titokban fürkészem őt, mindig magamat is látom, a combomat, melyet bátran izmosnak mondhatunk, máskor az összeugró farizmomat, a farpofákat vagy a nedves ajkaimat, az ujjamat. Huzamosan, évekig tagadta, hogy ő is éppen így van velem. Ám azután egy nekivadult, bősz veszekedésben kipakolt. Rád nézek, és csak a pinámat látom!, üvöltötte, a pinám árnyékában látlak! Nem szeretem, ha így beszél, nem szeretem, ha meggondolás nélkül néven nevezi a testünket. Ő meg az én hallgatásomat nem bírja. Most a faszodról hallgatsz!, leplez le. Most a seggem partjáról! Hát nem mindegy!? Szerintem meg nem mindegy, de hallgatok, mit mondhatnék? Az, hogy ő is úgy áll a testtel, az enyémmel és az övével, mint én. 

(...)

Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem. Van valami apály-dagály a viszonyunkban.

(...)

Erősnek bírta magát, férfiasan parancsolgata, nagyképűsködék, édes vala. Idétlenül tréfálgatott az „egyest élő asszoni állatokrúl”, paskolgatá a farom, abszolut hülye vala.

(...)

Ordenárésága abban állt, hogy mindent kimondott, ami az eszébe jutott, és az eszébe többnyire a test dolgai jutottak, bármi, az anyagcserétől az ivaros szaporodásig, és azt mondta is azonnal azon az érdes, reszelős, elcigarettázott hangján. Így harcolt a kommunizmus ellen. 

(...)

Jól szeretkezik. Magyarán istenien baszik. Nehéz volna megmondani, miért. Vagy éppenséggel könnyű? Miért? Azért. Végig, mialatt vagyunk, kizárólag az öröm van, mindent kiszorít az öröm, én se vagyok, ő sincs, csak ez a szimpla ujjongás. Ezért azután arra se kell gondolnom, hogy mindennek mindjárt vége, ami azért is jó, mert inkább meghalnék, hogysem vége legyen. Nem is jó szó az öröm. És látá Isten, hogy ez jó – ez, ez a jó szó.

(...)

a mindenből

teremtettem új világot

Ezt az egyet

ami van

(...)

Egy tetemöm vagyon, ez az egy.

(...)

Újrateremtettem a világot

hogy látni is lehessen.

Látja

Ez egy nő

(csönd; aztán a képre mutat)

De ez az igazi

itt látod

ki ez a nő

ez az élő a valóságos

ebbe bele lehet markolni.

(..)

És most tegyük fel

hogy aláírjuk

a kép alá

"Ez nem egy nő".

De

ez egy nő.

Talán

talán azt

mégis aláírhatnánk

Ce n’est pas une pipe

(...)

A nők kiismerhetetlenek. Elfogadom, hogy a világ olyan mint a nők.

(...)

...elhatároztam, hogy szabadon fogok élni, mint a férfiak, függetlenül, szilárdan, szélben, de úgy, hogy ennek nem tulajdonítok jelentőséget, az élet minden ajándékát, finomságát vagy gonosz tréfáját úgy fogadom el, mint ami nekem jár.

Úrnő vagyok, életem főszereplője, így döntöttem.

A világ és az élet egyek. Én vagyok az én világom. 

.

Mi ez?

Kollázs: részletekből álló kép. A köznyelv kollázsnak azt a képzőművészeti technikát nevezi, amikor papírképekből kivágott darabokból új képet állítanak össze oly módon, hogy valamilyen hordozóra valamilyen rendezési elv szerint felragasztják őket. A kollázs nem akarja titkolni az eredetét, feltűnően elkülönülő részletekből áll össze. Lényege épp az, hogy megmutassa: bár az eredeti részletek különböző forrásokból származnak, mégis van bennük valami közös, ami összekapcsolja őket.

A fenti szöveghez Esterházy Péter szövegtöredékeit használtuk. Olyan szövegeket, amelyeket férfiként vagy női hangon írt nőkről, férfiakról, szerelemről és életről. Meg persze a halálról. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtott ehhez a Digitális Irodalmi Akadémia anyaga, ahol - többek közt - Esterházy Péter regényei is megtalálhatóak és szabadon olvashatóak. A szövegrészleteket az alábbi kötetekből ollóztuk (a címek egyben linkek is az adott kötetre a DIA archívumában):

Kis Magyar Pornográfia (1984)

Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk (1988)

Hrabal könyve (1990)

Egy nő (1995)

Rubens és a nemeuklideszi asszonyok (2006)

Oszd meg másokkal is!
Mustra