Tegyük hozzá: végre. Nem is tudom, hányadik euforikus koncerttopogásom volt ez a szombati ebben az évben, de hogy legalább a harmadik, az biztos. Ujj Zsuzsi és a Csókolom nem arról híresek, hogy végighakniznák a naptári évet fesztiválszezonon innen és túl, szóval pont ezért jöttünk lázba, hogy végre élőben lehet őket hallani a Hajón. Ráadásul most nem a bizonyos szempontból persze hangulatos, de azért mégiscsak meglehetősen klausztrofób hajógyomorban volt a koncert, hanem fönt a tetőn: dunai fények, esti hajóforgalom kivilágítással, budai vár, reszket a hold a tó vizén, meg minden!
„Legyen tele a nézőtér és jó hangulatú lesz a koncert, rajtunk nem múlik, odarakjuk magunkat”
Ezt ígérték a Facebookon lelkesen, és az, hogy nem is csalódtunk, igen enyhe kifejezés. Ujj Zsuzsi karcos (rosszindulatúbb FB-kommentelők szerint az állandó cigizéstől hörghurutos) hangja simogatás a politikától és a hétköznapok bújától-bánatától megcsömörlött dekadens és koravén léleknek. Jó, ha a sok jelzőt megspórolva csak egyszerű bővített mondatban foglalnánk össze mindezt, akkor az ez volna: Zsuzsi hangja üt. És tegyük azt is hozzá egy másik egyszerű bővített mondatban: a Csókolom meg mindehhez iszonyú profi könnyedséggel táncdal-együtteskedik. Nem csoda, hogy ebből a mixből kipottyannak néha akkora slágerek, hogy az MR2 adja a másikat.
Meccspoint
Miközben caplattunk végig a hajó felé vezető parti úton, láttuk, hogy iszonyú tömeg van, és közben hallottuk azt is, hogy valami irdatlan hangos tuctuc szól a hajó isten tudja, melyik részéből. Közelebb érve aztán kiderült, hogy a tömeg a Wales-Szlovákia meccset nézi a kinti kivetítőn, az akusztika csodájának hála viszont a baloldali diszkózenéből tényleg semmit nem lehet hallani a jobboldali feljáróra érve. Szóval akkor koncert.
Az estét a Puszi nyitotta (ez alkalomra Puszika néven), az előző esti lemezbemutató sok erőt kivehetett a zenekarból, az ő számaikból erre az estére alig jutott valami. Pár hónapja becsatlakozott énekesnőjük, Jordán Adél sem volt itt, hiányoltuk. (Bár a Lángoló Gitárok már négy éve készítette ezt az interjút velük, mégis érdemes elolvasni Csókolom-Puszi-témában, innen kiderül, hogyan lett a Csókolom Csókolom, Ujj Zsuzsi lágerénekesnő, és a Puszi akkor most mégis mije a Csókolomnak és hogyan. Jordán Adél pedig csak mindezek után jött a képbe – de milyen jó, hogy belejött!).
Mi loptál ma, Kolbász Viktor?
Ahogy az Autós és a Nuku nuni, nuku kuki közt félúton riszálgattam a viceházmesteremmel a kezemben, az jutott eszembe, hogy ha egy gyanútlan külföldi turista egyetlen magyar szó ismerete nélkül bekeveredne erre a koncertre, joggal hihetné azt, hogy ez valami tinglitangli tánczene. Bud Spencer – Terence Hill filmemlékzenekar, rockabilly mókázás egy adminisztrátorfrizurás dizőzzel, vagy valami ilyesmi. Olyan béna lenne elkezdeni most azt magyarázni, mitől szenzációs mégis ez az egész – hogy tudniillik ez a tengermély dekadencia a szövegben milyen flegmán találkozik össze ezzel a mérhetetlenül huncut zeneiséggel –, hogy helyette inkább mutatom a kedvencemet. Tárárá, nánáná.
