Zanza!

Ilf és Petrov Tizenkét széke a győri színpadon

Szovjet pikareszk, kalandregény, road movie és természetesen könyörtelen szatíra Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov 1928-ban megjelent regénye. De a húszas évek átmenetileg lazább szovjet rendszere enciklopédiájának is mondhatnánk – természetesen folytatásával, az Aranyborjúval együtt.

Amikor Gellért Hugó fordításában magyarul megjelent, Lesznai Anna lényeglátó recenziója méltatta a Nyugat Figyelő rovatában. Így írt 1934-ben: „Világuknak meglepő Jánus-arca van. Minden intézménye merőben új, minden ember-figurinája megrögzötten régi. Ezen a kettősségen épül fel a szatíra. Megláttatja velünk, hogy hiába dőlt romba a cári Oroszország: a vörös Moszkva amerikanizált zsúfolt terein, vidéki kisvárosok immár kollektív termelésbe szervezett álmos sikátoraiban csupa ismerőssel találkozunk. A kapzsi és tolvaj hivatalnok, a lezüllött és ressentiment-jában elfajult nemesi marsal, a gyáva és hiú perecgyáros, a kótyagosan politizáló lakatosmester, úgyszintén a Dollárkirálynő olcsó és bambácska majmolója, s mind a többiek, Csehov és Gogolj tollából kerülhettek volna.”

ASC0398
Fotó: Orosz Sándor / Győri Nemzeti Színház

Hogyan kerül ez a remek, de minden ízében egy egészen sajátos korhoz kötött szatíra 2016-ban Magyarországra, a Győri Nemzeti Színház színpadára?

Mert az, hogy 1959-ben Tabi László átdolgozásában bemutatta a Petőfi Színház, az teljesen érthető. Az 1956-os megrendülés után újraszerveződő szocialista rendszer kultúrpolitikája számára fontos volt annak demonstrálása, hogy továbbviszi a szovjet vonalat, csak éppen egy másikat, mint amit 1956 előtt a dogmatikusnak nevezett Rákosi-rendszer képviselt. Erre példásan alkalmas volt Ilf és Petrov 1928-ban megjelent szatírája, amely éles szemű kritikával ábrázolta a szovjetek szép új világát. Nem az eszméket, a célokat támadta persze, csak felmutatta a valóságot. A Tizenkét szék és folytatása az Aranyborjú természetesen azt is eszébe juttatta az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a magyar olvasónak és színháznézőnek, hogy milyen értékeket pusztított el, rekesztett meg a sztalini-zsdanovi kultúrpolitikai diktatúra. (Lesznai Anna 1934-ben még további Ilf-Petrov regényeket várt, holott éppen abban az évben volt az az írókongresszus Moszkvában, amely után az ilyesmi már lehetetlen volt.)

BSC 0200
Fotó: Orosz Sándor / Győri Nemzeti Színház

Ma ilyesféle, közvetlenül politikai természetű időszerűsége nincs a Tizenkét széknek. De egy színházi bemutatónak az is elég oka lehet, ha a szöveg minőségi szórakoztatást ígér. Ám Ilf és Petrov történetében ennél azért több aktualitás van. Egyfelől tudhatjuk, hogy örök rendszerváltásban élünk, és ennyiben mindig időszerűek lesznek a „nagy kombinátor” túlélési furfangjai, és az sem lehet kétséges, hogy a képmutatás minden társadalmi berendezkedésnek olyan fundamentuma, amelyre szatirikus mulattató művészet épülhet. A klasszikusok pedig arra valók, hogy műveikben magunkra ismerjünk. A NEP korszak (ifjabbaknak: a szovjetrendszer új gazdaságpolitikája a polgárháború pusztításai után a többé-kevésbé normális élet beindítására – nem tartott túl sokáig) fura zűrzavarában pedig minden kor embere ráismerhet a maga idejének átláthatatlanságára.

BSC 0051
Fotó: Orosz Sándor / Győri Nemzeti Színház

Bagó Bertalan győri rendezése és Tucsni András Tabi László átiratát is hasznosító színpadra alkalmazása be is éri ennyivel. Az előadás lényegi célja a röhögtetés, semmi több. A furcsaság pedig mindig nevetséges. Akkor is, ha nincs hozzá különösebb közünk. De még akkor is, ha a vicces jeleneteket, bemondásokat, mulatságos figurákat tartalmazó történet nincs a legügyesebben tálalva. Ebben az esetben például két narrátort alkalmaznak, nyilvánvalóan abból kiindulva, hogy a regényt is ketten írták. De csak egy színészük van hozzá. Így az az egy, Posonyi Takács László vezényli a parádét, mondja az összekötő szöveget, vitatkozik a nézőtérről kötekedő ellenlábassal (Rupnik Károly). A másik meg (Bródy Norbert) néha alibi szöveget mond, ha már egyszer ott van. Ürügy erre, hogy a két szerző közül csak az egyik híve a színpadi adaptációnak, a másik ellene van, kelletlenkedik. Szerintem jobb is, praktikusabb is lett volna lemondani a kettőzött narrálásról, ha egyszer nem megy. A szerepet éppen csak fölmondó, illusztratívan megjelenítő színészből amúgy sincs hiány az előadásban. A célt azért így is eléri az a néhány figura, akinek fontos és érdekes alak jut.

BSC 0275
Fotó: Orosz Sándor / Győri Nemzeti Színház

A tizenkét szék valamelyikében rejlő kincsekre vadászó hármas legalábbis megvan rendesen. Ungvári István rugalmasan, elevenen, lendületesen és főképp kellően fanyar humorral adja a nagy kombinátort, akit nem lehet kizökkenteni nyüzsgő életkedvéből. Gáspár Sándor meg, akit a vendég rendező Székesfehérvárról, állandó munkahelyéről hozott magával, nagyon is megfelel a szovjet világban ügyefogyottan csetlő-botló, régi rendszerből maradt kispolgárnak, és Maszlai Istvánnak sem okoz különösebb gondot a fölöttébb világiasan élő és gondolkozó pópa megjelenítése. Szina Kinga pedig kiválóan gondoskodik a szovjet-orosz női karikatúráról még mindig csinos özvegyként. Vereckei Rita díszlete természetesen forgással teszi lehetővé, hogy a főszereplők beutazzák a nagy Szovjet-Oroszország vidékeit, a tarka nyomorúságot nyomorúságos tarkasággal nem túl ötletdúsan helyettesíti, s ebben Sántha Borcsa jelmezei is követik. Ám az előadás enyhe vérszegénysége legföljebb a tartalmasabb, mélyebb igazságokat is megpendítő mulatságra vágyó ínyencben kelt hiányérzetet.

Blogmustra