Szalonszerelem Makk Károllyal

Zanza!

Kezdésnek máris egy erős képzavar: magas labdát kínál tálcán a Rózsavölgyi Szalonban a Szerelem című előadás. Kovács Krisztina ugyanis Déry Tibor két novellája, a Szerelem és a Két asszony című írások nyomán, ám Makk Károly azonos című filmje alapján készítette a színpadi változatot, ahogyan az a darab ismertetőjéből is kiderül. Óhatatlan tehát, hogy az egyszeri néző szinte jelenetről jelenetre a legendás Darvas Lili – Törőcsik Mari – Darvas Iván hármas alakításával hasonlítja majd össze a szalonkörülmények között színre vitt művet. Mi sem tettük ezt másként.

Művészeti konzultáns: Makk Károly

Makk Károly legendás filmalkotása - amelyet mi is beválasztottunk decemberben a tíz legjobb Törőcsik-film közé - az ötvenes évek Budapestjén játszódik. A történet dióhéjban a következő: Luca, a fiatal tanárnő hűségesen várja ötvenhat után bebörtönzött férjét, Jánost. A régi barátok félnek, így saját és családjuk sorsának megóvása érdekében elzárkóznak a segítségre szoruló asszonytól. Luca nemcsak gondját viseli ágyhoz kötött anyósának, de elhiteti azt is vele, hogy a fia sikeres és gazdag filmrendező Amerikában, miközben János valójában a kegyetlen börtönélet megpróbáltatásait kísérli meg túlélni Budapesten. A valóság és a teremtett álomvilág között hatalmas szakadék tátong, amelyet csak az öregasszony halála képes némiképp feloldani. És hogy hogyan fest mindez a Rózsavölgyi Szalon kávézójának felső emeletén délelőtt 11-kor? Drámaian és remekül, de azért kissé súlytalanul – a minden percében felemelő és megrázó filmhez képest legalábbis mindenképpen. Mindez persze nem az életműdíjas Molnár Piroskán múlik.

Monstre nagyasszony Darvas Lili főkötőjében

Ő ugyanis ahogy mindig, most is olyan erős jelenléttel bír a színpadon, hogy ha történetesen ő lenne a csokor virág a vázában, akkor is csak őt nézném folyton. Darvas Lili törékeny, madárcsontú anyafigurájával ellentétben az ő mama-alakja egy monstre nagyasszony, akinek minden külső különbözőséget megbocsájtunk – attól a pillanattól kezdve, hogy a szemünk láttára fészkeli be magát az előadás elején a színpadon felállított súlyos faágyba, amiből aztán tapodtat sem mozdul. Ugyanazt az erőt, elesettséget és kifürkészhetetlenül zavaros, mégis tiszta tudatállapotot sejteti, mint tőle merőben eltérő karakterű filmelődje. Nem ő tehet róla, hogy a kilencven perces előadásban a többi szereplő időnként mintha elhalványodott volna mellette.

Egmont nyitány fejtakarásban

A hősiesen hazudozó Lucát alakító Pető Katának elképesztően jól áll az ötvenes évek, és akkor még csak a külcsínről ejtettünk szót. Ennél azért fontosabb, hogy figuráját meglehetősen eredetien sikerült drámaira formálnia, és szerencsére neki sem az volt célja, hogy az új Törőcsik legyen. Őze Áron Jánosa a második felvonásban jött, látott és összeomlott – megbízhatóan, megrendítően, ahogyan azt kell. Nekem János azért örökre Darvas Iván marad. És még valami. Bár a cseléd/szolgáló/inas szerepköre általában nem az a lubickolós terep, Spolarics Andreának sikerült mégis olyan Irént formálnia, akit látva felsóhajtottam: istenem, hát így is lehet. Mértéktartó, súlyos és minden cselédmanírtól mentes.

A háttérben illusztrációként vetített '56-os képsorokat és az elmaradhatatlan Egmont nyitányt én szükségtelennek éreztem, engem inkább kizökkentettek, mint beszippantottak a történelmi tablók, majd később a boldog századelőt idéző korabeli fényképek. A Rózsavölgyi Szalon elrendezésének sajátja, hogy mivel a színészek játszótere nagyrészt egy szinten van a nézőközönségével, a hátsó sorokból bizonyos jeleneteket sajnos egyáltalán nem lehet látni. A kávézó pultja felől, a nézők között beviharzó színészek látványa bennem a boldog iskolai színjátszó időket idézte fel – pláne, hogy akadt férfiszínész, aki két szerepet is játszott gyors egymásutánban. Az előadás végén Makk Károlyra néztem: mosolygott. Én hazasétáltam, és itthon megnéztem az eredeti filmet. Jólesett. 

 
Blogmustra