A Lost forgatókönyvírója unortodox regénnyel tarol

Én személy szerint kifejezetten nem bírom az olyan, nagyrészt demagóg, kétdimenziós, és kicsit sem vicces közhelyekkel folytatódó kinyilatkoztatásokat, amik úgy kezdődnek, hogy: kétféle ember létezik. Most viszont nem tudom nem leírni ennek a könyvnek a kapcsán, hogy szerintem (mert ez azért fontos, hogy szerintem) kétféle ember létezik: aki hajlamos többször elolvasni egy regényt, és aki nem. Persze az állítás tovább cizellálható, mert az sem mindegy természetesen, milyen műről van szó, mennyi idő telik el a két vagy több elolvasás között, mindenesetre én – felületesség vagy sem – a körülményektől függetlenül az utóbbiak közé tartozom. Életem legmeghatározóbb regényeit sem olvastam még soha újra. És hogy mégis ki a fenét érdekel ez? Nyilván senkit, mindössze előre szeretném bocsájtani, hogy ezt a könyvet viszont legalább kétszer, de inkább háromszor el kell olvasni, hogy értse az egyszeri Olvasó – és még az is lehet, hogy akkor sem fogja. Hogy ez jó vagy sem, döntse el ki-ki maga. Figyelem, erősen szubjektív könyvismertető.

Könyvtárfétis de lux

J. J. Abrams és Doug Dorst könyvének, a Thészeusz hajójának magyar nyelvű kiadója, a Geopen óriásit alkotott. A feltehetően szigorúan kötött szerzői jogi előírásoknak megfelelve egy olyan, az eredeti angol kiadással formájában teljesen megegyező művet pepecselt össze, amit már kézbe venni is gyönyörűség. A könyvtárikönyv-fetisiszták sikongatni fognak a gyönyörűségtől a tökéletes régikönyv-imitáció láttán, aminek elsárgult lapjai, boldog békeidőket idéző betűtípusai, mű-zsírfoltjai és fake könyvtári pecsétjei tökéletesre sikerültek. Nekem állandó kényszerem volt beleszagolni a könyvbe, majd újra és újra csalódottan vettem tudomásul, hogy az az édeskés nagymamaszag azért hiányzik belőle. Viszont tele van “régi” újságkivágásokkal, “kézzel írott” levelekkel, akad benne “összefirkált” szalvéta, “régi” fotó és “fénymásolt” hivatalos nyomtatvány. Az egész tényleg olyan, mint egy többgenerációs családi hagyaték a nagyszülők könyvespolcának leghátsó részéből, amit ha rosszul fogsz meg, kipereg belőle minden, amire nem számítottál.

Szerző a szerzőben, történet a történetben

És hogy miért ajánlott háromszor is elolvasni ezt a vizuális gyönyörűséget?

1. A dobozban található könyv szerzője egy bizonyos V. M. Straka, ez az 1949-es kiadást imitáló könyvtári példány pedig a Thészeusz hajója című regénye. S., a regény egyes szám első személyben mesélő főhőse egy gyakorlatilag múlt nélküli ember, aki a könyvismertető szerint “egyszer csak egy idegen hajó fedélzetén találja magát, és az elborzasztó legénység foglyaként hánykolódik ismeretlen vizek és partok, veszedelmek és megmenekülés, pusztulás és újjászületés, múlt és jelen, valóság és képzelet között.” Az első olvasat sztorija tehát a főhős, S. sztorija.

2. V. M. Straka a keretsztori szerint a 20. század egyik legnagyobb rejtélye. Rejtőzködő anarchista, azonosíthatatlan forradalmár, akiről mendemondák keringenek, és csak műveiből ismerheti meg őt a világ. A második olvasat sztorija tehát az író, Straka sztorija, akinek kilétét két fiatal kockabölcsész – egy fiú és egy lány – próbálja megfejteni, a könyv margóján levelezgetve egymással.

3. És mit ad isten, a két fiatal nemcsak fiktív irodalomtörténeti fejtegetésekbe bonyolódik a lapszéleken, de szépen lassan egymásba is gabalyodnak.

Mystery box – Parasztvakítás felsőfokon

J. J Abrams, a könyv első számú szellemi atyja két sorozat, az Alias és a Lost forgatókönyvírójaként lett világhírű. Utóbbi, a különös és veszélyes szigeten rekedt repülőszerencsétlenség túlélőinek története 2004-ben indult, és egybefüggő, monumentális sztorijával, rejtélyeinek sokaságával, sajátos szerkezetével (folyamatosan a cselekménybe ágyazott flashbackek) óriási sikert aratott, kultszenzációvá vált, és a tévés szériák 2000-es években bekövetkezett forradalmához, fejlődéséhez is hozzájárult. A Lost először prezentálta hangsúlyosan azt a történetmesélési módszert, amely azóta is meghatározó Abrams munkásságában, és tetten érhető a Thészeusz hajójában is: ezt ő csak „Mystery Box”-nak nevezi, és az a lényege, hogy a cselekményt egy rejtély (vagy rejtélyek) mentén határozza meg. Abrams számára azonban nem is annyira a rejtély megoldása, vagy akár a megoldáshoz vezető út a fontos, hanem mindaz, amit a rejtély megléte kivált, és mindaz amit jelképez: a bizsergető feszültség, a várakozás, a gondolkodás és a lehetőségek izgalmas tárháza. A könyv teljes történeti és vizuális koncepcióját ő találta ki, a megírását pedig Doug Dorstra bízta.

(via könyvesblog)

Hány éves a kapitány?

Szóval adott a három párhuzamos történet, aminek befogadása egyszerre szinte lehetetlen. Jó a sok színes-szagos, interaktív firlefranc, a különböző színű tollakkal írt széljegyzetek, a rejtélyek, a múlt fenyegető árnyai, meg ez az egész esztétikus vegyesköret, én viszont lelkesebb lettem volna attól, ha az alapsztori, tehát a Thészeusz hajója nem olyan stílusban volna megírva, amilyenben. Gondolok itt például arra, hogy: “Lépteik zaja halkabb, miután az utca murváját felváltotta a mezők között kanyargó földút puhább felszíne. A legelők magas füve fenyegetően hullámzik az erős szélben. Vagy csupán S. érzi így, miközben azon tűnődik, vajon a múltban is üldöztetésben volt része?” Folytassam? Na, ugye.

Ráadásul a rejtélyek egy része nem is oldódik meg a végére, nyitva marad jó pár dolog, és ez engem egyáltalán nem dobott föl, sőt. Nem vagyok egy unortodox rejtvényfejtő, szeretem, ha a végére azért valahogyan összeáll a kép. Ez nem állt. Az alapötlet zseniális, a belé fektetett energia dicséretes, a tárgyi végeredmény pazar, viszont a három összefonódó történet végére érve én nem katarzist, sokkal inkább fáradtságot éreztem.

Oszd meg másokkal is!
Mustra