Békebeli szerelmek a háború árnyékában

Zanza!

Hogy valójában mennyi szerelem van Barta Lajos Szerelem című darabjában, azon okkal lehet tűnődni. Romantikus, Rómeó és Júliás értelemben talán semennyi. De ez azért nem egészen biztos. Éppen az a szép ebben a történetben, hogy van benne némi – sőt, nem is kevés – bizonytalanság. Legalábbis az érzelmek jellegét, mélységét illetően. Ami biztosnak látszik, az inkább a férjvadászat. 

1913-ban vagyunk ugyanis, még az első világháború előtt, aminek az 1916-ban írott darab végén derül ki a jelentősége. Három lány boldogulásának (vagy inkább csak menekülésének) egyetlen útja a házasság. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy kitörjenek a kisvárosi mellékutca csendjéből, unalmából, tespedéséből. Így látja ezt a mamájuk is - meg a papájuk is bizonyára, de az ő véleménye nem igazán fontos.

Szóval négy nő szeretne fölhajtani legalább három pasast, csakhogy ehhez egyetlen eszközük, lehetőségük a várakozás, leselkedés az ablakban, hátha arra jár valaki. Bár ez sem egészen igaz. A középső lánynak meglenne a szerelme, a fűszeres költő fia, csakhogy az a darab elején a fővárosba távozik karriert csinálni, és ahogyan az lenni szokott, ott is ragad: a vidéki szerelemből végül csak egy dedikáció marad. Ő nem annyira vár, mint inkább visszavár. Idősebb, már vénlánynak számító nővére fanyar, harapós reménytelenségbe kezd savanyodni, ifjabb, temperamentumos húguk viszont a romantikusan érző szívnél valamivel alantabb lángol igazán.

És a nők nem várnak, nem leselkednek hiába. Az ablak alatt gyakran megjelenik egy sápadt figura, akit a lányok csak sárgaként emlegetnek. Mikor nagy nehezen sikerül becsalogatni, még az is kiderül, hogy szinte rokon, ha nem is vér szerint, és nagynénje küldte, miattuk helyeztette magát a kisvárosba adóhivatalnoknak. Hogy akkor miért nem zörgetett be korábban, azt nem tudjuk meg, bár sejthetjük, hogy szertartásosságból éppen annyira, mint félénkségből. Ezeknél azonban talán még fontosabb tulajdonsága, hogy sajátos hipochonder: egészségesnek vallja magát, csak éppen folyvást kórságtól retteg. Ezért szörnyen vigyáz magára. Nem éppen eszményi, ám az egyetlen potenciális férjjelölt, igazi vígjátéki szerencsétlen, aki mindegyik lánynál próbálkozik, csak annál nem, aki el is fogadná (és végül meg is szerzi magának). A középső lány ugyanis a költőről ábrándozik, a kicsinek meg az utcán gyakran felbukkanó katonatiszt tetszik, akit be is csal magához, amikor más nincs otthon.

Guelmino Sándor rendezésében Kaposváron hatásosan pereg a vígjáték, kitűnőek a színészek. Takács Katalin nem először játssza a mamát: már 1974-ben, a főiskolán is rá osztották. Azt az előadást nem láttam, Miskolcon 2010-ben meg Paolo Magelli értelmetlenül absztrakt rendezése fedte el a színészi játékot. Most remek. Csendes, kicsit megtört, de kimeríthetetlen fájdalmas szeretet, együttérzés, tehetetlen aggodalom van benne a családja, elsősorban a lányai iránt. Nem üres fenyegetőzés, amikor öngyilkosságot emleget.

Mészáros Sára brutális erővel jeleníti meg a legidősebb lány kemény szókimondását, szikár, célratörő jellemét, amivel addig riogatja a nyafka hivatalnokot, míg mégis célhoz ér. Szvetnyik Kata a legkisebb lányt tomboló, gátakat nem ismerő életkedvvel játssza, Nyári Szilvia ki-kirobbanó belső feszültséggel viseli az elhagyott szerelmes nő sorsát. Kelemen József minden gesztusra nagy műgonddal ügyelve hozza az öntudatos, a színvonalra mindig adó, csak éppen egészen jelentéktelen kisembert. A semmilyenséget nagyon sok színnel ábrázolja. Kovács Zsolt elegáns iróniával adja a sétatérről olykor hazatérő, ilyenkor kicsit fontoskodó, nagyon rokonszenves, de az eseményeken kívül maradó apát. Fándly Csaba ambíciótól sugárzó költő, Mohácsi Norbert félénken ügyetlenkedő szerelmes (és vagyontalan) katonatiszt. Szula László alaposan, részletesen kidolgozza a fűszeres jelenetét, aki büszke a fiára, bár verseit nem érti, röstelkedik is miatta, mert tudja, hogy a fiú fájdalmat okozott a családnak. Alázatos és szolgálatkész, de könyörtelenül sorolja az áremelkedéseket, amelyeket mind a vásárlónak kell megfizetnie.

A színészi játék eleven erővel sodorja magával a nézőt, fájdalom és derű, komikum és reménytelenség remek keveréke feledteti Csík György semmitmondó, bizonyára a költségkeret okán is szegényes díszletét – és néhány jelenet megoldatlanságát is. Talán még a befejezés sutaságát is. Merthogy az sikerül a legszerencsétlenebbül. Már az utolsó jelenet új helyszíne, a magát haldoklónak képzelő fiatalember szobája sincs elfogadható módon belehelyezve a korábbi díszletbe. Az pedig az egész előadástól idegen, hogy miután a legidősebb testvér a maga erélyes módján föltámasztja és megkaparintja a magát haldoklónak képzelő férfit, sajátosan megözvegyült testvérei megjelennek az ablakban. A groteszk fintornak szánt zárás agyoncsapja az addigiakat.

Blogmustra