Ön meddig menne el, hogy megtartsa az állását?

Stephane Brizé filmjétől ne várjuk, hogy kiragadjon minket a valóságból, a Mennyit ér egy ember? pont a hétköznapok realitásáról szól, és a rendező nem is kíván minket eltávolítani főszereplője dilemmáinak érzelmi vonzataitól. A főszereplő, Thierry, azaz Vincent Lindon pedig mindent meg is tesz, hogy involválódjunk: nem véletlenül hozta el a Cannes-i Filmfesztivál legjobb férfi alakításáért járó díjat.

A történetben egy francia család hétköznapjaiba csöppenünk, ahol a családfő, Thierry (Vincent Lindon) már majd egy éve küzd a munkanélküliséggel, és bár mindent megtesz, hogy munkát találjon, folyamatos elutasításokba ütközik. Feleségével, akiről a film során nem sok minden derül ki, és mozgás-, illetve beszédsérült fiával éli teljesen normális, érzelmileg stabil életet. Mondhatnánk, ez nem egy különösebben túlcizellált sztori, de ha elkezdjük nézni a filmet, kiderül, hogy pont ez az erőssége: hiszen olyan eseményeket vet fel, amelyek könnyen megtörténhetnek a mi életünkben is.

Az átélhetőségre ráerősít, hogy a rendező a főszereplőn kívül csak amatőr színészekkel dolgozott, akik még inkább valóságos, már-már dokumentarista jelleget adnak az alkotásnak. Thierry munkakeresése komplex látképet ad arról, hogy idősebb korban visszakerülni a munkaerőpiacra nem éppen könnyű történet, hogy az átképzések sok esetben csak egy újabb papírt adnak, de gyakorlat hiányában továbbra is munkanélküliséget jelentenek, hogy a HR-szakemberek egy állásinterjún mennyi mindent górcső alá vesznek, és hogy amit stabilnak hittünk, milyen egyszerűen és hirtelen tud kicsúszni a lábunk alól.

La loi du marché 1

Vincent Lindon alakítása hátborzongatóan hiteles, elhisszük neki, hogy jó apa és zárkózott, de szerető férj, hogy az a típusú ember, aki jövőtől való félelmétől egy-kettőre háttérbe tudja szorítani a saját igényeit: igent tud mond az alacsonyabb státuszra, az alacsonyabb fizetésre, zavartan, de alázatosan képes tűrni, hogy a nála jóval fiatalabb interjúztató kioktatja az önéletrajzának szerkezetét illetően, és úgy en bloc mindent megtesz, hogy a felszínen tartsa magát és családját, vagyis végre munkához jusson. Thierry története tompítások nélkül mutatja be, hogy a hosszútávú munkanélküliség miként őrli fel az önbecsülést, esetenként a reményt, az anyagi tartalékokat, és teheti semmissé azt, amiért az ember hosszú évtizedeken át gürcölt. Thierry-re ráadásul óriási nyomásként nehezedik a fogyatékkal élő fiának jövője, akinek továbbtanulásával kapcsolatos költségei eddig nem jelentettek gondot, de a hónapok óta tartó jövedelemhiány következtében egyre nehezebbnek tűnik a biztosítása.

A filmhez nem árt kicsit belassítani a gondolatainkat, ugyanis a rendező egyes jeleneteket hosszan kitart, így nem csak betekintést kapunk egy-egy szituációba, hanem részesei is leszünk. Ez helyenként a vontatottság érzetét keltheti a nézőben, de alapvetően mégis segít abban, hogy belehelyezkedjünk a szereplők helyzetébe. Ebből kifolyólag érezhető fészkelődés vette kezdetét a moziban annál a jelenetnél, amikor a család úgy dönt, eladják a számukra nagyon kedves emlékeket jelentő lakókocsijukat, és a már így is piaci ár alatt hirdetett ingóságukat egy erőszakos vevő pofátlan módon próbálja még jobban lealkudni. A teljesen hétköznapi dialógus végén már mi is idegesek leszünk és, amikor a vevőjelölt Thierryék anyagi kiszolgáltatottságát próbálja felhasználni, hogy még olcsóbban jusson hozzá a lakókocsihoz, hát szívünk szerint mi is elküldenénk a férfit a picsába.

La loi du marché 4

Az igazi dilemmák akkor veszik kezdetüket, amikor Thierry végül számára teljesen új munkakörben kap állást, és biztonsági őr lesz egy hipermarketben. A főszereplő mindennapjain keresztül betekintést kapunk egy nem túl népszerű szakma hátterébe, ráadásul úgy, hogy a rendező egyik oldal felé sem billenti el  mérleg nyelvét, megmutatja mindkét perspektívát: mi játszódik le abban, aki lekapcsolja a tolvajt, és milyen annak, akit hátrakísérnek és kipakoltatják a zsebeit. Részesei lehetünk a különféle magyarázatoknak, nagyon emberi (és egyébként tipikus) reakcióknak, és átérezhetjük, milyen lehet a saját munkatársunkat bemószerolni, ha az még – ha minimálisan is, de – kijátssza, meglopja a munkaadóját; vagy ráhívni a rendőrséget egy férfire, aki azért lop húst, mert amúgy nem lenne pénze megvenni azt.

Lindonnak nem kell ahhoz sok beszéd, hogy jól érzékeltesse a főszereplőben zajló morális dilemmákat, arcjátékával egyértelművé teszi, mit tenne valójában egyes szituációkban, ha az anyagi szükségletei nem kívánnák meg, hogy mindenáron megtartsa a munkáját. Lojalitás, empátia, felelősségtudat és saját magunk szembeköpése – ezek az érzések hullámoznak végig a filmben, amelyeket csak egyre inkább felerősítenek a felettesek mindinkább kínos utasításai. Meddig lehet engedni az elveinkből, önérzetünkből, hogyan lehet különválasztani a tetteket és az azokat generáló magánéleti problémákat? Ezek a kérdések nyomasztják egyre inkább a fix jövedelméhez ragaszkodó, de egyébként mások szenvedéseire érzékeny Thierryt. És minket is, hisz egy pillanatig sem tudjuk kívülállókén szemlélni az egész filmet átszövő kérdéshalmazt, és a főszereplő egyre nyomasztóbb lelkiállapotát.

Oszd meg másokkal is!
Mustra