A fiatal román rendező, Alexander Nanau több mint egy éven át követte Bukarest egyik peremkerületében a tízéves Toto, két nővére, a tizennégy éves Andreea és a tizenhét éves Ana sorsát. A stáb eredetileg egy családegyesítés történetét készült leforgatni, ám amikor a három gyerek anyja hét év után kiszabadult, szépen lassan más irányt vett a történet. „A végén három gyermeket láttunk, akik rájöttek, hogy jobb nekik az anyjuk nélkül”, mondta maga a rendező a több mint másfél éves utómunkát igénylő dokumentumfilm, a Toto és nővérei sommájaként. Vasárnap este a Gólyában a film projektoros vetítésére voltunk hivatalosak, utána pedig a román valóságban a magyart is megtaláltuk.
Románia - Magyarország 1:1
A vetítés a Kinedok program és a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál (ahol a filmet tavaly ősszel először vetítették) jóvoltából ingyenes volt, ám ez még bizonyára kevés lett volna ahhoz, hogy vasárnap este több órára ilyen szépen megtöltse a presszó különtermét. Itt ugyanis az ingyenes vetítések után szakma beszélgetést is ígértek, és az amúgy annyira jellemző hangos székhúzogatás és pöszmögve kapkodó távozás helyett itt szinte mindenki kíváncsi is volt a beígért diskurzusra.
Tóth Ákossal, az Age of Hope Gyermekvédelmi Alapítvány vezetőjével és Lánczi Zsuzsával, az Árvácska Alapítvány fejével beszélgethettünk arról, mennyire lehetne ez az – időnként a teljes kilátástalansággal „kecsegtető”, – család- és gyermekvédelmi szempontból is rengeteg kérdést felvető dokumentumfilmes alkotás történetesen magyar. Sajnos nagyon. Volt szó tűcsereprogramról, herbálról és drogfüggő csecsemőkről, pórázon tartott unokáról, és (ami a jó beszélgetések egyik legfőbb ismérve): hogy mégis mi a franc értelme van bármiben is hinni ebben az elcseszett életben.
Látod, nem alszik anyuka
Ennek a filmnek – és úgy általában a jó dokumentumfilmnek – az egyik legfőbb erénye az, hogy az alkotók szinte teljesen láthatatlanná váltak. Óriási szakmai felkészülés, végeláthatatlan bürokratikus akadályok leküzdése szükségeltetett ennek a családegyesítő filmnek az elkészítéséhez, amelyben a román gyermek- és családvédelemről egyrészt alaposan le van rántva a balkáni vizeslepedő, másrészt ezzel párhuzamosan megmutatja a román szociális segítőrendszer egyes szereplőinek egy rendkívül humánus oldalát. Nekik – hasonlóan a magyar kollégákhoz – a lelkesedésen és a privát elhivatottságon kívül más eszközük már nemigen van az ennyire durván hátrányos helyzetből induló gyerekek kiemelésére. A szakértők a film után elégedetten hümmögnek – mármint ami a film hitelességét illeti. Hasonló helyzetű gyerekek, családok körében ezek a párbeszédek Soprontól Kőbányáig ugyanígy hangzanak el, ugyanezek az alapkonfliktusok, a szinte behozhatatlan szociális hátrányból eredő lemondó kishitűség ugyanezeket a kudarcélményeket termeli ki Magyarországon mindenhol.
Jó anyag
Sajnos a szociális ellátórendszer is a románhoz hasonló módon működik, sok a rés és a repedés rajta, ráadásul az egyre veszélyesebb dizájnerdrogok által felvetett újabb és újabb problémákkal szinte képtelenség lépést tartani. A történet, amely mint egy görög sorsdráma bontakozott ki a szemünk előtt, sokszor keltette azt az érzést, mintha az egész előre meg lenne írva (a Port.hu például ál-dokumentumfilmként kategorizálja a filmet, tévesen).
Toto és kisebbik nővére kapcsolata a totális kilátástalanságban is példaértékű, de Lánczi Éva és Tóth Ákos is egyetért abban, hogy sajnos egyáltalán nem ez a hozzáállás jellemző. Ez a két gyerek tényleg kiemelkedően „jó anyag” a pozitív kimenetelű továbblépéshez, és abban is egyetértenek, hogy ez az anya viszont nem az az anya, akit bármelyikük is szeretne megmenteni. Anát, a nagyobbik lányt a film végére gyakorlatilag szintén elvesztettük, de jó(?) hír, hogy a youtube tanúsága szerint Totót tánctehetsége többek között egy román tehetségkutató döntőjéig is elrepítette.
Totóék világsikere
A német-román származású Alexander Nanau rendezte, az HBO Europe és a Strada Film támogatásával gyártott Toto és nővérei meglepő utat járt be a nemzetközi filmfesztiválokon, és gyorsan az elmúlt évek egyik leginkább díjazott román dokumentumfilmjévé vált. A film 2014 szeptemberében debütált a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztiválon, azóta a világ több fesztiválján – Rotterdamban, Tribecában, Moszkvában és Melbourne-ben – is nagy sikerrel vetítették és sorra nyerte a rangos díjakat. Ez az alkotás vihette haza többek között a Zürichi Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmnek járó Golden Eye díját, a Varsói Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmnek járó díját, a Lipcsei Dokumentumfilm Fesztivál Ökomenikus Zsűri, Trade Union Verdi és a Zsűri Fődíját és a közönségdíjat a firenzei Festival dei Popoli-n.
