Hujber Ferike itt most meghal a színpadon

Zanza!

9L4A6117
Fotó: Szabó Adrienn

Mindenkinek kellene írjanak darabot az életéből negyvenéves korára, de Hujber Ferencnek olyan szerencséje van, hogy neki írtak is, egy igazi one man show-t. Hülye egy kifejezés, ráadásul itt nálunk nem is nagyon mond semmit, csak amolyan amerikáskodásnak hangzik és a még mindig gyerekcipőben járó honi stand up-ot juttatja eszünkbe, ezért aztán nem is sejtjük, hogy akár jó is lehet. A Negyvenen vagyok című előadás pedig sokkal inkább egy keserédes monodráma, ami a bulvárnál sokkal mélyebben merül el egy jobb napokat is látott színész életében.

Pedig Hujber még csak negyven. Kiskorától napjainkig játssza el a Millenáris Teátrum színjátszásra közepesen alkalmas színpadán az életét, különösebben nem kímélve magát. A közönség már korán nevet, mi kivárósabbak vagyunk, de valahol azon a környéken, ahol a kis Ferike rájön, hogy színész akar lenni, már megadjuk magunkat. 

9L4A5887
Fotó: Szabó Adrienn

Hujber jó, és iszonyatosan sokat gürizik, hogy megjelenítse azt a közel ötven karaktert, akit Banner Szűcs Lóránd megírt a számára; élete legfontosabb szereplőit. Érthető módon sokan közülük a nézők számára sem ismeretlenek (az első komoly felnyerítés részünkről Pintér Tenya nevének emlegetésekor jelentkezett). Több fontos pillanata is van az előadásnak, az egyik ilyen minden kétséget kizáróan a főiskolai (Színművészeti Egyetem) felvételije, de az a legérdekesebb az egészben, hogy az egész sztori közben egy átlagember története, érdekes, de nincsen benne semmi különös. És ez jól is van így.  

9L4A5647
Fotó: Szabó Adrienn

Hujber elég őszinte egyszerűséggel beszél arról, hogyan hagyta ott a főpróbahéten a Vígszínházat, vagy kér kvázi bocsánatot Garas Dezsőtől, amiért lelépett a Nemzetiből, hogy Londonban pizzafutárkodjon. Elmondja, hogy mindig jött valaki, hogy segítsen rajta, ő meg gyakran visszaélt a helyzettel, és hát az sem sokat segített a helyzeten, hogy közben alkoholista.  

9L4A6207
Fotó: Szabó Adrienn

Az előadás ritmikája is rendben, szépen építkeznek egymásra a jelentek, Hujber sehol sem időz el túl sokáig. Erdélyi Dániel első színpadi rendezése hatásosra sikerült, Hujber az egész színpadot használja úgy, hogy közben ki-be ugrál a karakterekből, extrovertáltsága magával ragadó még akkor is, ha amúgy pont nem ő a kedvenc színészünk. Egy nehéz ember rajzolódhat ki előttünk a darab végére, akinek még közel sincs sínen az élete, de aki talán már észre tudja venni a fényt az alagút végén, ha egyelőre csak pillanatokra is. Mondjuk az a(z állítólag) sláger a végére, amit a mi társaságunkból soha senki nem hallott, na, az marhára nem kéne. Feloldásnak kevés és nem is biztos, hogy fel kell oldani azt az állapotot, amibe a darab végére kerül a néző. Legalább elgondolkozik. Jó esetben. 

Blogmustra