Schilling Árpád agitátorból újra művész lett

Zanza!

A harag napja, Krétakör a Trafóban

Aki az előzetesben olvassa, vagy az előadás elején meglátja, hogy „egy ismeretlen magyar ápolónő elsőként beszélt a nyilvánosság előtt kíméletlen őszinteséggel a kórházakban uralkodó szakmaiatlan és embertelen állapotokról”, bizonyára a Krétakörtől, Schilling Árpádtól az utóbbi években szokásos politikai-társadalmi pamfletre számít. Valóságos és áldokumentumokkal megtámogatott nyers szókimondásra (vagy legalábbis annak szándékára, néha látszatára). Márpedig a színpadra tett dokumentum valójában álságos dolog. Adott helyen megidézve pontosan azt jelenti ugyanis, amit az alkotó vár tőle. Értelmét összefüggéseiben nyeri el, éppúgy, mint a fikció, éppúgy lehet manipulálni és általa manipulálni.

Ezúttal, A harag napja esetében, Schilling Zabezsinszkij Évával és a társulattal együtt írt története teljes egészében fikció. Igaz, olyan fikció, amelynek bármely részlete, motívuma, fordulata valóságos is lehetne, sőt, biztosan meg is esett a valóságban. Még azt sem zárnám ki, hogy így együtt, ahogyan most a Trafóban láthattuk.

Lényegében Akárki-történet ez is, mint Kárpáti Péteré a kilencvenes évekből. És nyilván nem véletlen, hogy a Jederman szerepét mindkét darabban a Jederfrau veszi át. Életét űzött vadként végigszenvedő hősnőjének passiója stációról stációra. A címadó motívumtól, a harag, a szókimondás, az igazság napjától kudarcok, vereségek, megoldhatatlan problémák, leküzdhetetlen bajok sorozata a csecsemőgondozásra szakosodott nővér élete. Pedig sikeres, sőt diadalmas napnak látszott az. A miniszter ünnepelte a bátor kiállást. Mi tudjuk, ismerős hatalmi cinizmussal egyszerűen lenyúlta a lázadást, szelét saját vitorlájába fogta. Naiv hősnőnk nem is sejtette ezt. Csak másnap döbbenhet rá, hogy valójában minden fordítva van. Bátorságának egyik következménye, hogy az osztályt, amiért tüntettek, bezárják, másik, hogy őt meg kirúgják. Ezzel indul meg sorsa a lejtőn – feltartóztathatatlanul.

Szakmájában állást nem kap, csak ígéreteket, igazi váltáshoz meg nemcsak szakismereteit, de egész személyiségét kellene megváltoztatnia. Nyúzott, kétségbeesett családanyából pozitív kisugárzású, energikus, elegáns üzletasszonnyá vagy valami ahhoz hasonlóvá kellene változnia. Mindazzá, ami ő nem. És amivé nem is lehet. Végül takarítónőként jut némi keresethez egy kozmetikai szalonban, és némi testi vigaszhoz az anyáskodására szoruló főnök részéről. Ám közben kamasz lánya követelőzik, idős, sprőd kedélyű, okoskodó anyját pedig a megvakulás fenyegeti. Egy műtét talán megmenthetné, de azt csak külföldön csinálják, a költséget lakása eladásából fedezné, a pénz maradékát meg szerelmes főnökére bízza jó befektetés reményében, a főnököt azonban a pénzzel együtt letartóztatják. Ennyi csapás természetesen melodramatikus véget érdemel: az asszony elvágja a torkát.

És ez csak a cselekmény fővonala, mellékszereplők és mellékcsapások nélkül. A történet elágazásaiban számos ismerős nő és férfialak villan föl. Miniszter, főorvos, volt férj, kolléganő, tanárnő, a főnök-szerető egzaltált felesége és így tovább. A hősnő kamasz lánya különösen érdekes szerepet játszik: minden helyzetben kétféle magatartás lehetőségét kínálja föl. Zülléssel, részegeskedéssel, prostitúcióval ijesztgeti anyját, de csak mintha a törődést akarná provokálni. Játszik a válaszutakkal. Nem tudni mi lesz belőle.

Rendezőként ezt a sűrítetten naturalista mesét modellszerűen játszatja el Schilling Árpád. A Trafó játékterét (látvány: Keszei Borbála) egy kopott kanapé uralja: családi együttlét és szeretkezés bútordarabja. Hátul kétoldalt egy-egy színházi ruhafogas a szükséges jelmezekkel. Bal oldalt öltözik Láng Annamária, aki valamennyi női mellékszerepet megjeleníti. Nagyon különböző figurákat: inkább saját bajaival, gátlásaival, mintsem tanítványa problémáival küzdő tanárnőt, a főorvos szeretőjeként reménytelenül bizakodó nővért, magabiztos, sikeres, az életet élvező független nőt, kétségbeesetten hisztérikus asszonyt. Biztos technikával, mindig erős és igaz érzelmi töltéssel hozza a figurákat. Jobb oldalt Rába Roland cserélgeti korunk férfiszerepeit – általában főnöki szerepeket: miniszter, főorvos, kozmetikai szalon tulajdonosa, volt férj, legrosszabb esetben kidobó ember. Kopasz, testes alakja mindenféle erőszak, elnyomás, hipokrízis és pofátlanul nyílt indulat megjelenítésére alkalmas. A kanapé bal sarkában ülve, az anya alakjában a színpadon évtizedek óta nem látott Meszléri Judit kamatoztatja színészileg idős korát, elesettségét. A kamaszlány kialakulatlanságát, kínálkozó magatartáslehetőségeit, követelőzéseit és törleszkedését Kovács Kata Milla a szükséges hitellel jeleníti meg. A főszerepben Sárosdi Lilla a testi-lelki kiszolgáltatottság maga. Lágy, szétomló formák, gyermeteg örömre és kétségbeesésre egyként képes arc, rajta mosoly és fájdalom, riadalom és bizalom mindig készen áll. De közben távol is marad a szereptől annyira, hogy az előadás modell jellege se szenvedjen csorbát.

Fontosnak tartom és szeretem is a politizáló, a közéletbe avatkozni akaró színházat. A harag napját nézve leginkább annak örülök, hogy most Schilling Árpád ezt nem személyesen, agitátorként, hanem művészként teszi.

Blogmustra