Kárpáti Péter önt is beleírhatja a tejcsarnokba!

Zanza!

A sikeres kortárs drámaszerző (valamint rendező és dramaturg) 2007-ben írta Az öldöklő tejcsarnok (avagy piszkos Fred nem lép közbe sajnos) című színdarabját, amit most rendezőként jegyez a Hátsó Kapuban. Beszélgettünk vele arról, miért vette elő most pont ezt a darabot; arról, hogy mennyire kívánnak különleges teret a művei; és arról is, mennyi esély van a túlélésre zéró támogatással.

Az öldöklő tejcsarnokot először rendezed, november 11-én fogjátok bemutatni a Hátsó Kapuban. Ez egyben az első olyan bemutatója az általad írt darabnak, ami nem a megszokott színházi térben lesz megrendezve...

Nincs tíz éve, hogy írtam, és már a tatabányai előadásnál – amit Novák Eszter rendezett – éreztem, hogy nehezen élt meg nagyszínpadon. Miközben írtam, egyáltalán nem gondoltam abba bele, hogy ez egy tökéletes kocsmaszínház. Kocsmában játszódik a történet, a teret is ennek megfelelően kell használni. 

Miért pont Az öldöklő tejcsarnok, miért most? Azt leszámítva, hogy Rejtő Jenő 110. születésnapja pont kapóra jött, de aligha ez lehetett az eredeti ok.

A mostani színészgárda magja Kaposváron végzett - egyébként a fiam is, aki szintén benne van az előadásban -, és már régóta tervezgették valamilyen módon színre vinni, mert szerették ezt a darabot. Tavaly, egy közös barátunk esküvőjén hajnali négy körül elszegődtünk egymásnak és tánc közben kitaláltuk, hogyan csináljuk meg. Szerencsére még nem voltunk annyira kapatosak, hogy ne tudjunk mindent rendkívül precízen kitalálni. Álomszereposztás lesz, mert mindenki velünk van, akire akkor gondoltunk.

Fotó: Rostás Bianka

Valók egyáltalán a te darabjaid hagyományos kőszínházba?

Az biztos, hogy amikor korábban kőszínházban dolgoztam, adódott abból probléma, hogy nehéz volt színpadra állítani őket. De ahogy kiléptem kiderült, hogy egyáltalán nem olyan nehéz, csak azok között a keretek között nem olyan könnyű megcsinálni.

A hiányérzet miatt léptél ki?

Előbb-utóbb mindenkinek hiányérzete támad azzal kapcsolatban, amit csinál. Azzal együtt, hogy Novák Eszterrel és másokkal is nagyon szép előadásokat készítettünk, mégis volt bennem egy olyan, hogy másféle kell keresgélni már…

...vagy hogy meg kell újulnia a színháznak? 

A színház ne számítson rám, újuljon meg magától, az életemnek kell megújulnia, kellenek az új kihívások. Tanítani is későn kezdtem, aztán az, hogy összefogjak egy egész társaságot, úgymond rendezzek, azt is későn. Most már úgy érzem, hogy tudom csinálni, úgyhogy elképzelhető, hogy jön majd megint valami új. 

De amit te csinálsz, abban azért még bőven van potenciál, hiszen nagyon sokrétű, sokoldalú színházról van szó, improvizációkkal.

Szerencsére sokan számítanak arra, hogy fogunk még együtt dolgozni. 

Fotó: Rostás Bianka

Ennek nagy része teljesen független munka…

Persze, meg kell máshonnan keresni a rávalót. A nagy részük szerelemmunka. Az öldöklő tejcsarnoknál az volt, hogy elhatároztuk, megcsináljuk, ha a fene fenét eszik is. Ennek az lett a következménye, hogy elég nehéz volt hozzá anyagi hátteret teremteni, nagy szerencse, hogy menet közben be tudott szállni a Manna és a Orlai produkció, hiszen nem volt erre külön költségvetésük. Ekkor találtuk ki, hogy ha már ilyen közösségi színházat csinálunk – aminek az a lényege, hogy mindent együtt találunk ki, együtt döntünk el, és a színészeknek teljes felelősséggel benne kell lenniük –, akkor megpróbáljuk ezt a közösségi gondolatot továbbvinni a közösségi tér felé, ami a kocsmatér, illetve a közösségi finanszírozás felé is. Kalandvágyból vágtunk neki, kíváncsi vagyok, hogyan fog működni, mert ehhez azIndiegogo kampányhoz hozzátartozik, hogy fel kell rá készülni. Csináltunk szkeccsfilmeket, ami nagyon feldobta a hangulatot. A darab eleve a pénztelenségnek a szabadságáról szól – Rejtőnek az összes művében megtalálható az újlipótvárosi szegénység –, és érdekes, hogy erről mindannyiunknak nagyon sok mondanivalója van, még úgy is, hogy én azért egy generációval feljebb vagyok, mint a színészeim. 

Mesélj kicsit erről az Indiegogós támogatási rendszerről, hogyan fog működni?

Van egy napokban indult oldalunk, amin 1 dollártól 1500 dollárig lehet minket támogatni. Nem remélünk hatalmas összeget, sokkal kevesebbet tűztünk ki célul, mint az Indiegogo-n általában lenni szokott. 3900 dollárról van szó, tehát alig valamivel több mint egymillió forintról, amiből persze lejön az adó meg minden. Ez azt jelenti, hogy támogatói jegyet lehet venni, valamivel drágábban, mint egyébként, viszont ha már többet vesz valaki, annak plusz kedvességeket találtunk ki. Lesz egy hatalmas buli, sőt aki főtámogatói jegyet vesz, azt beleírom a darabba, ilyesmik. Remélem, nem a bemutató előtt egy nappal fog kiderülni, hogy ki az, és kell majd átírni az egész előadást... Vagy olyan is lesz, hogy kimegyünk lakásra, és ott előadjuk az előadást egy házibuliban akár. Ez egy 500 dolláros ajánlat, mi tízen vagyunk, szóval egyáltalán nem térül meg, de úgy gondoltuk, jó buli. 

Nyomasztó a pénztelenség vagy inspiráló?

Biztos, hogy az egy nagyon jó szűrő, hogy hozzánk soha nem azért jönnek dolgozni, hogy pénzt keressenek. De ugyanakkor érzem a terhét, hiszen – érthető módon – minden pénzes munka után ez van az utolsó helyen. Ezért vannak próbák hajnali kettőkor is, ezért nem lehet nyugodtan dolgozni, és nagyon fárasztó ez így. Amikor elkezdtem ezt a fajta önállóságot, az volt az elképzelésem, hogy bár nagyon szerény keretek között tudunk csak dolgozni, de ez majd egyre jobb és könnyebb lesz. Ehhez képest ma eljutottunk oda, hogy már egyáltalán nem működik. Számomra másfél éve a Negyedik kapu bemutatása volt a határkő, azután minden bezuhant, a forrásoknak kábé a tizede áll rendelkezésre. Nem az van, hogy szerényen, de megvan, hanem nincs meg, ez az alapkiindulás. Amúgy meg bízunk a csodában, például hogyha működik ez a közösségi finanszírozás, akkor esetleg lehet még remény. 

Fotó: Rostás Bianka

Ennyire sötét a helyzet?

A fő probléma a keretek beszűkülése, de nagyon érdekes megfigyelni, hogy hogyan szocializálódik hozzá a szakma. Két dolog következhetne a források elapadásából, az egyik egyfajta fantasztikus szolidaritás a szakmán belül a társulatokkal együtt – erre is van komoly példa, de a sokkal több példa van arra, hogy az áldatlan helyzet erkölcsileg szabadítja fel az embereket, és bárki bárkivel bármit megtehet. Átháríthatja az idegrohamot arra, aki nála kisebb, akivel megteheti. Nem kell betartani az ígéreteket, bármit meg lehet tenni bármikor, és ennek a levét is a színészek isszák meg, hiszen a színész a legkiszolgáltatottabb lény a szakmában. Azt lehet látni, hogy teljesen elvesztették a lábuk alól a talajt azok, akik nincsenek társulatnál. A rendszerváltás után arról szólt a színházi változás, hogy lehetett létezni szabadúszóként is, hogy van projektalapú színház – úgy, ahogy ez boldog országokban történik. Ennek következtében a rendszer gazdag, változatos, nem kötelező alkalmazottnak lenni egy színháznál, és ez is egy életpálya lehetőség. Na, mostanra ez teljesen beszűkült. 

De valahogy mégis ellene mentek ennek az egésznek, hiszen léteztek.

Ez egy ősi tapasztalat, hogy minél rosszabb, annál jobb. Vannak nagyon pozitív dolgok is, mint például itt ülni a Jurányi Inkubátorházban. Nem is hiszem, hogy lenne még energiám bármilyen előadással foglalkozni, ha ez a csodálatos ház nem lenne. 

Érdemes akkor elmenni?

Nem az a kérdés, hogy érdemes-e elmenni, hanem az, hogy érdemes-e visszajönni. Elmenni mindenképpen érdemes, de az a katasztrófa, ha nem lehet visszajönni. Mert világot kell látni, nem is kérdés, csak legyen meg a kiskapu, hogy bármikor visszajöhess. Most egyáltalán nem látom ezt a kiskaput. 

Beszéljünk vidámabb témákról, akkor nincs mindig csak a baj a Rejtő-adaptációkkal?

Embertelenül nehéz belőle bármit is csinálni, amiatt, hogy Rejtő egy olyasfajta szöveghumorra épül, ami még kabarészinten sem áll meg magától a lábán. Nem véletlen, hogy a kabaréjelenetei sosem olyan jók, mint a könyvei. Ez egy speciális eset, nem is jutott volna eszembe, hogy belevágjak egy Piszkos Fred-történetbe, de A detektív, a cowboy és a légió egy önéletrajzi regénye, és ettől nagyon köznapi, szenvedélyes szituációk adódnak abból, hogy ülnek az emberek egy kocsmában és álmodoznak. Látszólag semmi nem történik magában a regényben. Az előadásban azért igen.

Fotó: Rostás Bianka

Az improvizáció azért fontos neked, hogy meglepd a színészeidet?

Abban a fajta improvizációban, amit 5-6 év alatt kidolgoztunk, nem kell gyorsan reagálniuk a színészeknek, mint a Beugróban, inkább nevezném magatartás-analízisnek, amit végeznek. A feladat: megnézni, hogy mi sül ki a különböző helyzetekből. Ez a legalapvetőbb dolog, amit a színésznek tudnia kell: figyelni a kollégákra, és hogy megyen a helyes éntudatuk. Ezt fejleszti az improvizáció, imádják is a színészek, drogszerű dologként tud működni.

Színházi emberként milyen, hogy négy gyerekedből három választotta a színházat hivatásul?

Nyomasztó egy kicsit. A legidősebb fiam a most megszűnt Szputnyikban volt, de szerencsére ő most is Bodó Viktorral dolgozik Heidelbergben. A középső, Pisti fiam külföldön él, de gyakran jár haza a Kerekasztal Társulattal dolgozni, és bízom benne, hogy külföldön is lesz munkája. A lányom is elsősorban színházi neveléssel foglalkozik a Káva Műhely stúdiójában, önálló előadást is készítenek, mellette tanul "rendes" szakmát is. A legkisebb meg úgy ahogy van, utálja a színházat, elege van, én pedig örülök neki.

Blogmustra