Zanza!

Voltak már filmnapok az építészetről, miért ne lehetne színházi fesztivál a kereszténységről? A pezsgő budapesti színházi élet húzónevei nem túl meglepő módon hiányoznak belőle, ráadásul az Újszínházban fut az eseménysorozat, azokkal a rendezőkkel, akiktől az ember keresztény meg nemzeti témákat vár (bár a kettőnek nem feltétlenül kéne, hogy legyen köze egymáshoz). Én direkt azt az előadást választottam ki, amiről úgy tűnt, hogy a legmesszebb áll attól, ahogy az ember egy durván neokonzervatív színházi előadást elképzel, ez volt az Áramlás – Acqua Sacra című összművészeti performansz, amit nem is az Újszínházban, hanem a Nagymező-Király-sarkon, a Teréz templomban adtak elő. Nem bántam meg a választást. Ha ön egy Újszínház-fikázó cikkre vágyik, csalódni fog: igen, az Újszínház szerintünk is olyan, amilyen, de alább nem ilyesmiről lesz szó.

A dráma, mint műnem velejéig profán volt a történelem jó részében. Vallásos zenével, festményekkel, szobrokkal, építészettel, költészettel Dunát lehet rekeszteni, de valahogy a színházban nagyon ritkán téma a hit, és ez a mai napig így van – annak ellenére, hogy a budapesti színházak próbálnak minden aktuális kérdéssel foglalkozni a vaginától az '56-os forradalomig, a homoszexualitástól a kivándorlásig. Nagyon ritka azonban, hogy valami transzcendens kerülne elő, még ritkább, hogy konkrétan a kereszténység, pláne Jézus. Ha a színházcsinálás sport lenne, Magyarország szerintem folyton érmeket nyerne a VB-ken, de ebbe a témába még nekünk is beletörik a bicskánk. Az Áramlás / Acqua Sacra sem próbál meg keresztény témával foglalkozó, de egyébként hagyományos színházi előadást létrehozni, és valószínűleg igazuk van. Ehelyett egy templomba tervezett összművészeti performanszról van szó, amit korábban már több más helyszíneken is előadtak, most az Avilai Szent Terézben volt.

Dóczy Péter rendező a víz motívumára fűzte fel ezt az összművészeti előadást. Nincsenek jelenetek, nincs dráma, nincs konfliktus, a művészek olyan bibliai és egyéb idézeteket adnak elő tánccal-zenével-énekkel kísérve, amikben így vagy úgy a vízről van szó. Nincs kínosan ódivatú sztori, nincs szájbarágós odamondás, gyönyörű szövegek vannak, ráadásul élő zenével (hárfával plusz ütőshangszerekkel), Felber Gabriella operaénekessel, két táncossal, valamint Bicskey Lukáccsal, aki a Wikipédia szerint Jar Jar Binkset szinkronizálta a Csillagok háborújában, az Áramlásban azonban egy Jézusnak nagyon gyakran megfeleltethető szerepet ad elő. A külseje is megvan hozzá, még úgy is, hogy derékig érő, fonott copfja kicsit ősmagyarítja ezt a bizonyos Jézust, aki időnként odamegy a padsorokban ülőkhöz és megölelgeti őket, vagy ad mindenkinek pár szem búzát.

Szóval volt élő zene, énekelt egy operaénekesnő, Dóczy Péter rendező egyben narrátor is volt néha, de a középpontban a három szereplő állt, akik táncoltak is mindhárman. Persze nem valami revüszerűséget kell elképzelni, hanem olyan kortárs táncot, ami nagyon is illett a templomba. Itt egyébként David LaChapelle Rize c. dokumentumfilmje jutott az eszembe, ami bemutatja, hogy az afro-amerikaiak szerint a tánc nagyon is illik az istentiszteletekre is, de Brazíliában is előfordul, hogy ropják a hívek a katedrálisban. Meg persze magából a Bibliából sem nehéz példát találni: Dávid király levetkőzve, táncolva kíséri örömében a frigyládát. Sőt, ha úgy vesszük, a szentmise liturgiája is meg van koreografálva, karmozdulatok, letérdelések vannak benne többek között, ez már-már egyfajta tánc. Már csak ezért is érdemes elmenni az Áramlásra, hogy az ember egyszer élőben is lásson templomba való táncot, templomban. Mert az ember nem csak szóval, nem csak énekkel, nem csak zenével, nem csak imával, nem csak liturgiával, hanem tánccal is dicsőítheti az Istent. Az sem tilos.

A táncnál és a zenénél kevésbé érvényesül jól egy templomban azonban a szövegmondás. Nem véletlen, hogy a pap mikrofonba beszél a misén: mint a templomok többsége, a Teréz is olyan visszhangos, hogy a szöveg egy részét nem igazán lehetett érteni. Meglepő módon én ezt egyáltalán nem találtam zavarónak (a mögöttem ülő néni viszont igen), az elhangzó bibliai részletek, zsoltárok, Weöres Sándor-versek egy részét úgyis ismertem már, és egyébként is, nagyon jól állt ennek az előadásnak, hogy nem volt szájbarágós, inkább inspirálni akart, mint megmondani. Ha nem tudtam a szövegre figyelni, mert nem értettem, tudtam befelé hallgatni, volt mire, annyi minden jutott eszembe.

Mert pontosan ez a baj a kereszténységgel foglalkozó művek többségével: hogy valamit nagyon mondani akarnak. A (poszt)modern művészet általában inkább ateista, az egyház vagy a vallásos emberek általában negatív szereplők ilyenkor, az üzenet pedig az, hogy lám-lám, milyen tragédiákhoz vezet a vakhit/bigottság/cölibátus/stb. A másik oldal meg ezzel szemben unalmasan papolva ostorozza az erkölcsi romlásba hulló világot – de engem sajna ez se érdekel, egyrészt mert nem gondolom, hogy a világban minden egyre rosszabb lenne, másrészt meg mert engem nem kell győzködni, hogy higgyek Istenben, mert világéletemben hittem. Az Áramlásban pont ez a legjobb, hogy se nem ateista, se nem papol, hanem atmoszférát teremt és gondolatokat ébreszt újszerű eszközökkel, de sokkolásmentesen.

Van az előadásban valami nyomokban ezoterikus/pszichedelikus is, ami egyrészt Lovász Irén munkásságára emlékeztetett (amiért nem kifejezetten rajongok), másrészt meg az Ozora fesztiválra (amiért viszont igen). Határozottan az volt az érzésem, hogy ez az előadás jobban illene a hippik béke- és örömünnepére, mint egy olyan fesztiválra, ahol egyébként Vidnyánszky Attila- és Kerényi Imre-rendezéseket lehet megnézni. Nem is lepett meg különösebben, hogy hiába tettek be pótpadokat, a Teréz templom félig sem telt meg, egy sima misén sokkal többen szoktak lenni. Amilyen jó és különleges volt ez az előadás, olyan kevesen voltak rá kíváncsiak. A Keresztény Színházi Fesztivál csütörtök estig tart még, de az Áramlást többször nem játsszák már, ha még előadják valaha valamikor, érdemes elmenni rá.

A Jézustól kapott búzát megettem hazafelé a hetvenes trolin.

Blogmustra