Rossz házasságok, boldogtalan gyerekkor, szeretethiány, anyós és vej közötti viszony, eltitkolt melegség, érzéketlen testvérek – kevés olyan végzetes családi probléma létezik, amelyet a Dollár Papa Gyermekei társulat most bemutatott, Otthon című darabjában nem kerül elő.
A pelikán áldozatai
“A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Ezzel a közhellyé vált idézettel indul az Anna Karenina. Ugyanebben az időben írja August Strindberg lelombozó drámáját a saját gyermekeit a vérével tápláló pelikánról. Az utódok éppen ebbe fulladnak bele, és esélyük sincsen arra, hogy boldogok legyenek – vagy legalább másképpen boldogtalanok. A pelikán felfal, és Strindberg hiába írta fullasztó kamaradarabját a 19. század végi jéghideg Svédországban, simán elhisszük, hogy az Otthon a mai Budapesten játszódik. A lakás akárhol lehetne, akármilyen korban. A pelikán nyomán íródott Otthont a színészek mai nyelven, prózában adják elő, így inkább tűnik improvizációnak, mint adaptációnak. "Mindig úgy dolgozunk, hogy a legrégebbi fordítással kezdünk, azzal haladunk nagyon sokáig, megtanuljuk, majd lecseréljük a saját szavainkra" - mondta el munkamódszerükről a társulat egyik alapítója, Kiss-Végh Emőke nemrégiben a Díványnak.
Egy halott apa alakja körül veszekszik a két gyerek, a színésznőnek indult, ám háziasszonnyá avanzsáló hazug, felszínes és boldogtalan anya, valamint a közéjük álló fiatal férfi. A Dollár Papa Gyermekei társulata a megszokott erővel, minimalizmussal, eszköztelenséggel dolgozza fel ezt a könnyednek korántsem nevezhető történetet, úgy, hogy közben arra gondolunk, hogy velünk ilyesmi soha, de soha ne történjen.
Skandináv dráma újrahangolva
Az Otthon a társulat Család-trilógiájának második darabja. Az első, az Ibsen Kis Eyolf című darabja alapján előadott Szerelem bemutatója tavaly volt, ugyancsak a Trafóban. A fókusz tehát a család, egészen pontosan a család működésképtelensége, és annak a felismerése, hogy olykor éppen azok a legrosszabbak, akik a legközelebb vannak. A Dollár Papa Gyermekei elsősorban a lakásszínházas projektekről ismert, amely ennél az előadásnál is működik. A helyszín ugyanis nem színpad, hanem a Trafó második emeleti, csupa tükör, rúd és padlószőnyeg próbaterme. Belépéskor az anya – Urbankovits Krisztina egészen megrázó alakításában – úgy tessékel be minket, mintha valóban a család vendégei lennénk. A nézők székekre, szőnyegekre, vagy egyszerűen a földre ülnek: bevonódnak, és éppen annyira részeivé válnak a darabnak, mint a jelmez, smink és kellék nélkül dolgozó színészek. Legalábbis így érezzük.
Nézd meg az anyját, vedd el a lányát
A történet szerint egy nagy és büdös lakásban egyedül marad az anya, Krisztina, egyetemista korú, kissé visszahúzódó fiával, Bencével. A családban két jelentős esemény is történt az elmúlt hónapokban. A zsarnokként, majd áldozatként bemutatott apa halála, illetve a nagyobbik gyerek, Enikő esküvője. Enikő éppen nászúton van újdonsült férjével, Tamással, aki az első dialógusok alapján az anyának nagyon bejön, Bencének viszont annál kevésbé. A szag, a bűz, a szellőztetés folyamatosan visszatérő eleme a darabnak, amelynek egyrészt az állítólagosan a lakásban rejtőző pénz, illetve az anya öngyilkossági kísérlete adja meg a magyarázatát.
Megérkezik az ifjú pár a nászútról, hamarabb, mint kellene – unták egymást, nem ment az idő. Ez önmagában gyanús, hiszen hogyan bírnának ki egy egész életet együtt, ha egy kéthetes utazást sem sikerül megugrani? Négy olyan embert látunk a térben, akik a boldogtalanság, a keserűség, és a jellemhibák legváltozatosabb kombinációit produkálják. Az anya és a lány kapcsolata fullasztó és giccses, nyomasztó. Az anya és a fia kapcsolata őszintétlen, a két testvér között semmiféle érzelmi kapocs nincsen, talán egy jelenetet leszámítva. Mindehhez hozzáadódik a durva, erőszakos, a családot anyagilag kihasználó férj, Tamás. Egyszerre alázza meg az idősebb és a fiatalabb nőt – elég hamar kiderül, hogy leendő anyósával szexuális viszonyba keveredett. Bencét albérletbe küldi otthonról, a többieknek azt hazudja, hogy a fiú maga akar elköltözni. A családjában és a világban egyformán idegen Bence a darab egy pontján megpróbálja elmondani nővérének, hogy valójában meleg – de a vallomás egy tétován kiejtett többes szám első személyen kívül nem hangzik el, mert a nővére, Enikő nem figyel rá. Ez talán a legmegrázóbb az egész, sallangtalanul előadott történetben. A négy ember úgy beszél el egymás mellett, hogy közben még folyamatosan meg is bántják a másikat.
A színház és a valóság
A közönség felé kitekintő monológjaiban az anya megpróbálja a banális középosztály boldog családi történeteit elmesélni, ebbe azonban látványosan belebukik. A darab végén már a földön csúszik a saját gyerekei előtt, bocsánatért könyörögve, hogy félrenevelte őket, hogy eltűnt Párizsba, hogy előttük akart kiugrani az ablakon. De már nem lehet eldönteni, hogy komolyan gondolja-e. Látunk egy színházi előadást, amely a színház eszköztárával hiteti el magáról azt, hogy valóság, miközben annyira valóságos, hogy színháznak tűnik.
Urbankovits Krisztina teljesen uralja a teret a hazug, bántó, de ugyanakkor megalázott és sajnálni való anya szerepében. Erdős Bence kamaszosan hebeg-habog, hogy aztán egy ponton egész elrontott gyerekkorát az anyja fejére olvassa. Kiss-Végh Emőke a lány szerepében annyira jól adja a görcsös, frigid nőt, hogy simán azért drukkolunk, hogy oldja már fel valaki. Ördög Tamás karaktere pedig igazi seggfej: semmiféle szeretetre, vagy akár szánalomra méltó nincs benne. Megalázza az egész családot, durva és számító. Mégis ő zárja le az előadást egy tanmesével, amit most itt nem lövünk le, de a lényege, hogy az élet tulajdonképpen kényszerből meghozott rossz döntések sorozata. Ennél a kép azért vidámabb, de az előadás nem, és ez jól van így. Dollár Papa társulata odatette magát, és megmutatták a boldogtalanság összes árnyalatát.
