Király a karibi hangulat, lüktet a basszus, visszhangos, nyugalmat sugárzó az ének, csilingelnek a hangszerek - így kezdődik az Arcade Fire legújabb albuma, a Reflektor egyik száma. Szinte megelevenedik az idilli, nevetségesen közhelyszerű karibi kisváros egyik utcája, ahol mindenki szenvedélyesen táncol, vedel, szív és rengeteget nevet - mert erről az idilli városról az ember nyilván hajlamos azt gondolni, hogy mindenki boldog. Elég, ha napközben süt a nap, állandóan ott a hűsít a tenger, és kecsesen hajlonganak a pálmák. Ha csak ez szólna, azt is órákig élvezném, és folyton arra gondolnék, hogy ez lesz a legjobb telem. Aztán alig két perc után elszabadul az őrület, mintha minden zenész azt szeretné, ha az ő hangszere szólna a leghangosabban. Találkoztam már ilyennel, például a Caribou Jameliájában, mégis olyan mintha először hallanám. Tökéletes telitalálat Flashbulb Eyes.
Ahogy mostanában majdnem minden Gravitációval kapcsolatos kritikában lelkendeznek az újságírók - azaz, hogy olyan a film, ami visszahozza a mozivarázslatot, és amiért érdemes volt feltalálni a 3D-t és az IMAX-ot -, úgy lehetne most rajongani az Arcade Fire legújabb lemezén hallható néhány számért. Olyan ugyanis az a néhány szám, amiért tényleg érdemes felvenni a fülhallgatót, amiért érdemes legalább egy percet adni a zenének. Akkor is, ha valaki esetleg soha nem hallgatna magától albumokat, csak reggel a rádióban találkozik egy-egy dallal - ami egyébként egy végtelenül szomorú dolog lenne -, sőt akkor is, ha kifejezetten zavarja, amikor valami béna csörömpöléssel megszakítják a rendkívül szellemes magyar rádiósok jobbnál jobb dumáit. Akadtak ebben az évben király albumok, viszont ahogy a Reflektor kezdődik (állati !!!-es lendület), azzal semmi nem tudná felvenni a versenyt.
A kanadai Arcade Fire 2004-ben robbant be első, Funeral (Temetés) című lemezével, amiről rögtön hatalmas áhítattal beszéltek. Mindenesetre az biztos, hogy az volt pop-rockzene egyik utolsó, általánosan rajongott albuma. Mindezt úgy, hogy - bár az album igen intim hangulatú volt - természetesen egyáltalán nem temetésre illő, szomorkodós dalok voltak rajta, hanem sok hangszeres, díszes, úgynevezett barokkpop zene, ahol azért akadtak pörgősebb rockszámok is. Az együttes egyik érdekessége egyébként, hogy a magját egy házaspár, Win Butler és Régine Chassagne adja. A második, Neon Bible aztán nem hozott váltást az Arcade Fire zenéjében, a harmadik Suburbs pedig, bár remekül szerepelt a listákon, hatalmas rockzenekarrá emelve őket, valójában unalmas lett. Ez volt 2010-ben, nyilvánvaló volt, hogy valamit dobnia kell az Arcade Fire-nek, ha nem akar beleszürkülni a mezőnybe.
És hogy mi hozhatta ezt a változást? Többek között nyilván az, hogy Butler és Chassagne 2011-ben elutaztak Port-au-Prince-be, Haiti fővásárosába, nyilván azért is, mert Chassagne félig haiti származású. Erről az utazásról pedig Butler úgy beszélt a Rolling Stone-nak, ami megváltoztatta az életét: olyasmit érzett, mintha elvált volna egymástól a teste és a lelke. Így nem meglepő, hogy vudu szimbólumokat használtak az album gerillamarketing kampányában is, és mindez megjelenik az első szám szövegében is. Ott valami olyasmi hangzik el, hogy amikor meghallja a zenét, akkor a lelke megfeszül mint egy élő huzal, és mintha ezer ló szaladna szét vadul egy lángoló városban. Ezt teszi az emberrel a tengerpart. Mivel ilyesmi korábban egyáltalán nem jellemezte az Arcade Fire-t, a legtöbb kritikában már is a U2 Achtung Baby-jéhez, a Radiohead Kid A című lemezéhez, vagy az REM Monsterjéhez hasonlítják a Reflektort.
Úgy kezdődik a lemez, mintha őserdőben próbálna utat vágni magának az ember, és mikor eljut a harmadik számhoz, hirtelen mintha mező nyílna előtte, aminek a végében egy apró tavacska van sziklákkal, vízeséssel, madárcsicsergéssel. Aztán a negyedik-ötödik számtól mintha egy teljesen más lemez kezdődne: véget ér a kalandozás a fák között, sokkal sablonosabbak lesznek a dalok, úgy tűnik, mintha az erdőben tett kirándulás után visszaértünk volna a telepesek takaros városába. Van itt rockolás, de ötlettelen, sőt a Normal Person kifejezetten idegesítő, de végül akad olyan szám is, ami a leginkább az új Nick Cave-re emlékeztet, azaz csendesebb balladaszerűség. A kritikák is olyan jelzőket dobáltak össze a lemez kapcsán, mint hogy "clashes", "cure-os", "new orderes", "talking headses" - kétségtelen, hogy rengeteg helyről merítenek, de ez nem az, amiért beleszerettem a lemezbe, ami a vége felé egyre súlyosabb csalódás.
Az mindig gyanús, ha egy együttes dupla lemezzel jelentkezik, mert mindig gondokat jelez. A Beatlesen és a Clashen kívül senkinek nem is sikerült elviselhető duplaalbummal kijönnie. Ebbe a szűk társaságba az Arcade Fire sem tudta beverekedni magát, hiába bűvészkedik egy csomót James Murphy, a zenebuzi producer, a Reflektor simán unalomba fullad a végére. Pedig a második részre is tartalékoltak egy bulisabbnak nevezhető számot, az Afterlife-ot, ami viszont megint csak arra emlékeztet, hogy mennyivel királyabb minden, ha az Arcade Fire is alágyújt a partikondéroknak. Az, hogy számok majdnem mind 5-6 perc felett vannak önmagában nem feltétlenül lenne probléma, mert az első, címadó szám hét és fél percét is sikerült úgy összehozniuk, hogy csak néhány percesnek tűnik - a többivel nem volt ilyen szerencséjük. Ebben a lemezben bizony valahol bennragadt egy igazán hatalmas alkotás.
