Pelsőczy Rékával, a Katona József Színház színész-rendezőnőjével A Római vakáció című darab próbái alatt beszélgettünk. Úgy érzi, a rendezés tette kiegyensúlyozottá, de azért kipróbálná azt is, milyen lehet csak utazgatni.
Úgy tűnik, nagyon harmóniában vagy most, ez azért van, mert éppen rendezel?
Az biztos, hogy kiegyensúlyozottabb lettem attól, hogy elkezdtem rendezni. Jó, hogy a kreativitásomat több téren ki tudom élni, és ettől a helyemre kerültem. Ami színésznőként a hátrányomra szolgált, az a rendezésnél nagyon is szükséges: mindenbe beleszólok, mindenről van véleményem. Szeretek embereknek lehetőséget adni, és szeretek együtt dolgozni. A Katonában is egyre jobb szerepeket kapok, és színészként is jobb lettem.
2004-ben rendeztél először, úgy érzed, belejöttél?
Igen, tizenvalahány darabot rendeztem, van már rutinom, de valamiért most először van az, hogy ha nem megy egy nap a munka, nem pánikolok be teljesen, hanem tudom, hogy majd megoldódik. És tényleg mindig megoldódik.
Milyen az, amikor nem megy?
Megy a próba, de nem jók az energiák, mindenki ideges és feszült. Vagy éppen nem találunk megoldást és nem történik meg a katarzis a próbán, hanem nyikorog az egész, csak az órád nézed, mikor lesz vége? És akkor néhány nap múlva, egy pillanat alatt megoldódik az egész. És ez nagyon jó érzés.
Hogy áll a Római Vakáció? Lassan itt a premier, látod már a végét, vagy az utolsó pillanatra rántod össze?
Azt érzem, hogy már áll a lábán. A Mohácsi például premier után sincs kész, de én belehalnék, ha nem állna össze. Jól ütemeztünk, most jönnek még a fények, a zene, a ruhák.
Ebben a Római vakációban színházat láthatunk a színházban: egy forgatás helyszínén járunk, ahol a színészek a Római vakáció című filmet próbálják. Ezt már te találtad ki, vagy benne volt a színházi változatban?
Én találtam ki, mégpedig azért, mert nehézséget okozott, hogyan csináljuk meg Rómát a színpadon. Kirakjak két oszlopot? Így lett inkább egy ötvenes évekbeli filmstúdió, ahol ezt az ötvenes évekbeli filmet próbálják. Ez nagyon jót tesz neki. Még ha meg is tehettem volna, hogy idevarázsolom Rómát, akkor is szeretek hozzáadni valami pluszt.
Ráadásul az emberek nehezen vonatkoztatnak el a filmtől.
Igen, és ez is egy gesztus, nem akarunk olyanok lenni, mint a film. De bízom benne, hogy Fekete Ernő és Tenki Réka nem okoznak majd csalódást a nézőknek. Nagyon jól áll nekik a szerep.
Mit csinálsz, ha valami nem sikerül?
Eddig még nem volt olyan rendezésem, amire azt mondtam, hogy szégyellnem kéne, nem kényszerültem olyan munkára, amihez nem volt kedvem. Nekem ez nem egy megélhetési dolog, örömből rendezek. Az Öldöklő angyalra például mondanám, hogy van amit másképp csináltam volna, de az egy nagyon nehéz próbafolyamat és időszak volt, örülök, hogy túléltem. De a Szeret...lek-et sem volt könnyű próbálni.
A Szeret..lek című rendezésed tulajdonképpen egy hangulat volt. Te is hangulatember vagy?
Azt hiszem, nem vagyok könnyű a környezetemben élőknek. Ha nem vagyok jól, akkor elvonulok, nem nagyon tudok emberek között lenni, de nem biztos, hogy ez jó.
Mikor rendezel amúgy se nagyon tudsz elvonulni.
Persze, csak ott van az is, hogy jó az embereket fegyelmezni, meg az senkinek nem jó, ha én feszült vagyok. De a magánéletben borzasztó energiák jönnek ki belőlem.
Érdekel a politika?
Nem nézek tévét, és nem olvasok újságot sem, és ez nekem nagyon kényelmes. És aztán néha úgy érzem, hogy inkább ciki, de már nagyon régóta csak olyan dolgokkal foglalkozom, amikbe van beleszólásom, és azt érzem, ebbe egyáltalán nincs. Ha nagyon zsidóznak vagy buziznak, azt nem szeretem, de nem szívesen megyek ki az utcára. Nyilván, ha igazán nagy lenne a baj, akkor kimennék, csak az ebben a félelmetes, hogy észreveszem-e azt a pillanatot, amikor már baj van és tenni kéne. Ez ezzel az egyetlen problémám, amúgy simán ki tudom zárni a politikát.
De nem lehet, hogy ez csak a Katonás burok miatt van? Nem próbálnád ki magad színészként máshol?
Idén beugrottam a Mikvébe a Pesti színházban, és az a nagyon jó élményem volt, hogy otthon vagyok. Szóval a színház, és a színészek társasága nekem otthonos érzés. Egy szakmához tartozunk, egy korban élünk, mindegy, hogy melyik utcában van az a színház, vagy ki az a színész. Persze, ez egy érzet - a valóságban egyáltalán nem mindegy, melyik utcában van, és ki az a színész. De erről nem nagyon szoktam álmodozni. Elég sok dolgom van amúgy is. Arra inkább vágynék, hogy szabadon élhessek egy kicsit, jöjjön valami, ami kizökkent a komfortzónából.
Igen, olvastam is, hogy azért akartál színésznő lenni, mert akkor mindent megélhetsz...
Hát marhára nem!
Fiatalon lettél anya, hogyhogy nem sínylette meg a karriered?
18 évesen az ember sokkal természetesebb, mint később. Tudtam azt, hogy nekem ez jó lesz. Az más kérdés, hogy tiszta lelkiismeretfurdalás ez a történet, és az is biztos, hogy nem szülnék többet. Alkalmatlannak érzem magam erre, és miközben imádom a fiamat, azt érzem, hogy iszonyú önző vagyok. A gyerek, miközben jó, hogy eltereli a figyelmet a monomániáról és helyére teszi a dolgokat, hogy mi fontos és mi nem, közben évekre elvesz időt tőled, így nem is tudsz igazából elgondolkodni arról, hogy mi van veled, mit akarsz, ki vagy te. Sok emberen érzem azt, hogy keresik magukat egy ideig, aztán nem találják, és akkor jön a házasság és a gyerek. Pedig közben nem oldódott meg előtte semmi. De az is lehet, hogy ettől megoldódik, hiszen ez sok dolgot helyrerak az emberben, de sok dolgot elodáz. Az előtt a kapcsolat előtt, ami megússza ezt a gyerek dolgot, leveszem a kalapom. De egy kapcsolat gyerek nélkül is tud nagyon nehéz és reménytelen lenni.
A szabadság sokat segít.
Az, hogy nem élünk egy lakásban, sok konfliktushelyzettől mentesít. De nem biztos, hogy az a megoldás, hogy az ember megpróbál kivédeni minden sérülési lehetőséget. Meg kell tanulni kockáztatni és kiállni a veszélyhelyzetekben, mert azokban fejlődünk. Én legjobban a társas magánytól szorongok, nem attól, hogy rossz helyre teszi a zokniját. Én úgy szeretek együtt lenni, ha együtt vagyunk. Nem bírom, ha nincs áramlás.
