Alföldi Mephistója: a színház, ami valósággá válik

Zanza!

Mi történik akkor, ha az ördög mindent felajánl, amire valaha vágytunk, cserébe viszont a lelkünket kéri? A Mephistóban is fontos szerepet játszó Faust mellett számtalan alkotás örökíti meg ezt a klasszikus dilemmát, és a poént lelőve el kell, hogy áruljuk: Alföldi Mephistója nem oldja föl, inkább további árnyalatokat ad az erkölcsi dilemmához.

Sátáni alkuk, politikai játékok

Mephisto vagy Mephistopheles Lucifer mellett a leghíresebb ördögi figura. Klaus Mann 1936-ban, már az emigrációban írta meg Mephisto című regényét, amely számos támadásnak, sőt pernek tette ki a szerzőt. A náci Németországban sokan magukra ismertek a hatalmat rettegésből vagy nagyravágyásból kiszolgáló, gyenge jellemű figurákban, akik úgy váltogatják ideológiai meggyőződésüket, ahogyan éppen érdekükben áll. A diktatúrák természete azonban alapvetően nagyon hasonló, így amikor 1981-ben bemutatták Szabó István a regény alapján forgatott moziját, mindenki a korabeli államszocializmus beteges gyakorlatait vélte benne felfedezni. A film Oscar-díjat kapott, utólagos értelmezésének pedig különösen pikáns színezetet ad, hogy kiderült: a rendező maga is besúgó volt.

A Nemzeti Színház új, és a jelenlegi felállásban utolsó bemutatója szintén nem mentes a politikai áthallásoktól: ahogyan egyik fontos jelenetében el is hangzik, a színház mindig politizál. Az állítólagos tehetségét a Harmadik Birodalom szolgálatába állító, a siker és a taps érdekében mindenkit eláruló Hendrik Höfgen színész történetét feldolgozó Mephisto ennek a társulatnak az utolsó közös munkája, Alföldi Róbert utolsó rendezése – egy korszak vége, és egyben hatásos finálé. A Mephisto fő kérdésfelvetése, hogy a hatalom mennyire szólhat bele a művészetbe. "Egy művész életében nem merülhet fel az, hogy ő meddig megy el a hatalommal. Az a társadalmi közeg, ahol ez kérdés, ott már baj van" – nyilatkozta a darab aktuálitásáról a bemutatót megelőzően Alföldi Róbert.

Senki sem az, akinek látszik

Az 1930-as évek elején, a náci hatalomátvétel előestéjén Hendrik Höfgen, egy hamburgi színház túltsztárolt bonvivánja szeretőjével, a félig kenyai származású fekete démonnal próbál. A nyitójelenet erős: a lihegve táncoló és ugráló Höfgen teljesen ki van szolgáltatva az őt ostorral csapkodó Juliette kényének és kedvének. Már ekkor sejthető, hogy ez a jelenet nemcsak megfordul, de keretbe is helyezi majd előadást.

Hamar kiderül, hogy bár Höfgen a kommunista kísérleti színházzal szimpatizál, és gyűlöli az egyre erősödő nemzetiszocialistákat, valójában gyenge jellem, akit egyedül a siker, és a közönség elismerése érdekel. Bár vívódik jó és rossz, helyes és helytelen között, végül nem tudja legyőzni a becsvágyat és az önimádatot. Pedig talán törekszik rá: a fekete domina lelkének sötét oldala, míg felesége, az arisztokrata zsidó családból származó Barbara Brückner a jó oldal lehetne. Ez azonban lehetetlen: a darab finoman lebegteti, hogy Barbarának valójában a színésznő Nicoletta von Niebuhr a szeretője. Barbara később emigrál, míg Nicoletta nácivá válik és feleségül megy Höfgenhez. A vidéki kommunista ripacs a nácik kulturális vezetője lesz Berlinben, a szadisztikus hajlamú domina pedig megtört, adoményért könyörgő menekült. Az ünnepelt sztárszínésznő, Dora Martin emigrál, mert származása miatt nem kap szerepeket a Harmadik Birodalomban. Míg a darab elején az egész hamburgi társulat isteníti, a végére hazaáruló zsidó kurva lesz belőle. A darab elején részegen zsidózó ifjú náci – Nagy Zsolt hibátlan búcsúdala, egy csöppet sem szimpatikus figurával – végül a saját rendszerének áldozata lesz. Höfgen viszont pálfordulásával és talpnyalásával a mennybe megy.

A hamburgi színház igazgatója a darab elején megalkuvó figurának tűnik, míg végül zsidó feleségével együtt öngyilkosságba menekül a rájuk váró haláltábor elől. Egészen megható jelenet – Gáspár Sándor és Söptei Andrea remekelése – ahogyan eltervezik, majd végrehajtják az öngyilkosságot. "Egyszer majd, talán hatvan évvel később, emlékezni fognak arra, hogy volt egy Kroge nevű színházigazgató, aki nem tagadta meg a feleségét. És akkor újra élni fogunk" – mondja Rahel, a feleség, mielőtt a vonat elé vetik magukat. A Mephisto ebben erős: végül senki nem az, akinek látszik.

A színház nemcsak a politikával, hanem a valósággal is keveredik. Ezt erősíti az a rendezői megoldás, hogy a darabbéli előadások utáni vastaps idején a színpadi függöny funkcióját megőrzi, iránya azonban megfordul: a színészek valódi közönségüknek hátat fordítva, a színpad felé hajlonganak a fiktív darabbéli taps felé. Mintha a függöny varázstükör lenne, amelynek egyik oldalán a valóság, másikon pedig a színház van, az átjárás azonban könnyű. A tükör mindkét oldalán tömegek ülnek, akik ítélnek, és elítélnek. Szinte borítékolható volt, hogy a darabnak ez lesz a legnagyobb gyengesége: bár minden mondatot lehet aktuálisan értelmezi, a színészek sokszor kifejezetten a közönséghez beszélnek. Értjük, hogy milyen szomorú az, amikor cél nélküli fiatalok ordas eszmék foglyaiként alakzatban masíroznak, de ennyire talán nem kell a szánkba rágni. Ettől persze még nem lesz kevésbé szomorú.

Jog az élethez és a szabadsághoz

A Mephisto nemcsak állásfoglalás, de jutalomjáték is. A színészvezetés, és a színészi játék szinte végig hibátlan. Stohl András erősen hozza a vívódó ripacsból a hatalom kiszolgálójává váló, önző és sikerre éhes Höfgen figuráját, Udvaros Dorottya Dora Martin szerepében szokás szerint nem tud hibázni, azt meg eddig is tudtuk, hogy énekhangja is remek. Gáspár Sándor a hamburgi színházigazgató szerepében középszerű művészből megtört, de morálisan kikezdhetetlen öregemberré válik.

A Mephisto fenntartja a néző figyelmét, az erős, áthallásos mondatok folymatos koncentrációt igényelnek – a katarzis azonban, talán egy dalt leszámítva, elmarad. A hamburgi színházban a darab szerint általában operetteket játszanak, amely az első felvonás vége felé egy közös, valóban operett-jellegű betéttel csapja be mind az elképzelt, mind a valódi közönséget. A dalszöveg ugyanis a Thomas Jefferson által jegyzett Függetlenségi Nyiltakozat első változatából származik, szó szerint a következő passzus: “jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását.” Bizarr, de üdítő betét ez, amelyben újfent a kiforgatások és ellentétek játéka villan fel. A butácska dallam és a fennkölt szöveg sehogyan sem illenek össze, mégis működnek együtt. Hazafelé, a Ludwig Múzeumot elfoglaló civilek mellett elhaladva is ez jár a fejünkben: jog az élethez és a szabadsághoz.

Szánalmas bohóc

Alföldi Róbert Mephistójának kifejezett erősségei a kiszámítható, de ötletes díszlet- és jelmezmegoldások. Höfgen folyamatos átalakulását, elzüllését a Mephisto-álarc változásában is nyomon lehet követni. Míg a Faust ördögi figurájaként először sima fehér arcfestéket és fekete jelmezt visel, a második felvonásban egy ügyes geggel Mephisto már Heath Ledger Joker-arcfestésében és csiricsáré öltönyében jelenik meg, miközben a László Zsolt által megformált náci tábornaggyal vacsorázik. Stohl rá is játszik erre, arcjátéka és hangsúlyai kifejezetten Ledger figuráját idézik. Ez is egyik erős jelenete az egyébként két és fél órás előadásnak: a romlott Joker és a sátáni Mephisto egy kisszerű, jellemtelen színészben találkoznak, aki saját ambíciói miatt képes még a barátait is elárulni. "Én csak egy színész vagyok" – hangzik a darab utolsó mondata, mintha a valósággal való állandó trükközés mentség lehetne a szolgalelkűségre. A tábornagynak hajlongó Joker-Mephisto egyáltalán nem félelmetes, sokkal inkább szánalmat és megvetést ébreszt. Ahogyan hajlongva távozik a színről, Höfgen lázasan törli le magáról a bohócálarcot. Pedig a megtisztulás ezen a ponton már lehetetlen.

Ez csak színház

A darab végén az immáron nácivá lett Höfgen és Nicoletta, a tökéletes német pár megtestesítői az esküvőjüket ünneplik elvbarátaik társaságában, Heil Hitler karlendítéssel kísérve. A tábornagy-miniszterelnök is tiszteletét teszi, sőt, a Führer jókívánságait is tolmácsolja, és nászajándékul ezüsttálcán nyújt át egy csillogó koponyát, a híres kortárs angol képzőművész, Damien Hirst Diamond Skull (Gyémántkoponya) című munkájának mását. A tálca a bibliai Salome-történetre, míg maga a koponyaforma arra utal, hogy Höfgen Mephisto után Hamlet szerepében tündököl a Porosz Nemzeti Színházban. Ahogyan az ünnepelt színésznőből idegenszívű hazaáruló, az angyali feleségből emigráló ribanc, Höfgenből náci kultúrvezér, a darab többi szereplőjéből pedig jobbára hulla lesz, egyértelmű a darab fausti tanulsága, hogy a helyes és a helytelen nem mindig objektíven mérhető kategóriák. Az igazgatóvá váló színésznek az lesz a feladata, hogy megtisztítsa a Porosz Nemzeti Színházat az idegen elemektől, a német kultúra szolgálatába állítsa, és mindeközben megtöltse német közönséggel. Ez persze a darabban hangzik el, a színházban ülő magyar közönség pedig csöndben van, nagyon csöndben.

A Harmadik Birodalom, a 18. századi amerikai ős-demokrácia, a 21. századi kortárs kultúra híres elemei, és egy erős politikai mondanivaló: ahogyan azt sejteni lehetett, Alföldi Róbert hatásvadász lezárást adott az elmúlt öt évnek. Jó színházat csinált, így teljesen természetes, hogy a finálé is erősre sikerült.

Blogmustra