Zanza!

Szentivánkor van az év leghosszabb napja, már ami a napsütötte órákat illeti. Persze ez szinte mit sem számít, ha az ember Skóciában, jelen esetben Edinburghban él, ahol úgyis mindig esik az eső. A történet szempontjából sem különösebben érdekes, hogy éppen Szentiván éjszakája van, sőt tulajdonképpen a férfi és a nő tökéletesen függetlenek mind az időjárástól, mind a helyszíntől, egyedül az fontos, hogy találkoznak.

A Katona József Színház Sufnija adott lehetőséget a végzős rendezőszakos Erdeős Annának, hogy színpadra állítsa David Greig Szentivánéj című írását. Ő pedig jól döntött, amikor Pelsőczy Rékát és Kocsis Gergőt választotta ki a kétszereplős darabhoz színészeknek. Helena és Bob története egy pubban kezdődik, ahol a 35-ös válóperes ügyvéd Helena, mivel hiába vár nős szeretőjére, a mellette levő asztalnál iszogató, 35-ös, piti bűnöző Bobra fanyalodik, eredetileg egyetlen éjszakára. A véletlenek közjátéka miatt azonban innentől kezdve folyton egymásba gabalyodik Helena és Bob hollywoodi vígjátékok gegjeire épülő története, hogy ha nem is ömlengve, de elérje végső rendeltetését a happy endet.

És míg mindez bekövetkezik, alig másfél óra röppen el, ami pont annyi, amennyit az ember még szórakozni tud rajta. Bob, aki majdnem balek, de valahogy mégsem, úgy dönt, hogy elveri a főnöke 15.000 fontját egyetlen éjszaka alatt Helenával, aki éppen egyik testvérének lagziját teszi tönkre másnaposan. Kalandjaik alatt aztán végig eszük ágában sincs bármi komolyabb kapcsolatba kezdeni, de az, hogy végül együtt hagyják maguk mögött az esős Skóciát, borítékolt.

Fanyar humorral írta Greig ezt a történetet, amit csak darálva lehet eljátszani, pörgetve a cselekményt, úgy hogy a szereplők mesélők is egyben. A Szentivánéj egy ponyva, amit dalokkal spékeltek meg, amikre azonban már másnap alig emlékszünk, mint ahogy arra is csak homályosan, hogy vajon miért kezdhetett el a legváratlanabb pillanatokban bömbölni a Carmina Burana.

A darab nem is ezek miatt jó, hanem a szöveg ritmusa miatt, pláne, ha az olyan gyakorlott nyelvekre simul, mint amilyen Pelsőczyé vagy Kocsisé. Ők pedig, élve a beszédgyakorlati leckének is felérő szövegmennyiséggel, levegőt venni se hagynak a nézőknek, akik pedig szorgalmasan kapkodják a fejüket a két szereplő párbeszédének és a narrálásának pingpontmeccsbe illő váltakozásaira.

A díszlet is zseniálisan dolgozik a színészek keze alá, az ötletes megoldásokat Taksás Mihály álmodta színpadra, és nincs benne semmi felesleges elem, minden kellék a díszlet szerves része, még maguk a mellékszereplők is.

A rendezői koncepció feltehetően pusztán a szórakoztatás lehetett, és erre igen nagy szükség is van. A Szentivánéj pedig úgy teljesíti szinte túl is ezt, hogy közben nem akar többnek látszani, mint ami: kellemesen eltöltött másfél  akiábrándultságból kiutat kereső, vagy magukat csak egyszerűen jól érezni akaró felnőttek számára.

Blogmustra