Egy mai forradalmárnő biciklivel és szexszel töri át a gátakat

Zanza!

Az idei Könyvfesztiválra jelent meg Czapáry Veronika írónő első könyve, amely különös keveréke egy fiatal nő fiktív naplójának és a gyerekkori élményeit megjelenítő prózaverses töredékeknek.  Az Anya kacag egyrészt egy igazi budapesti női regény, amelyben hősnő pontosan úgy nyargal a biciklijén egyik szórakozóhelyről a másikra, ahogyan a pasijait váltogatja. Másrészt kicsit olyan, mint egy kétfázisú sminklemosó: végül minden álcától megfosztja a hősnőt, akiről kiderül, csupán arra vágyik, hogy végre szeresse valaki. Arról, hogy mindezek hogyan férnek össze az anya halála és az apa molesztálása által okozott súlyos gyerekkori traumával, az írónőt kérdeztük.

Néhány kritika pornográfiába hajlónak nevezte könyvet, erről mit gondolsz?

Amikor összeállt a könyv, egyáltalán nem éreztem gáznak, hogy van egy nagyon erős szexuális vonatkozása. Húsz éve írok, több regényt is írtam az asztalfióknak, és sok feminista szerzőt és szakirodalmat is olvastam, egyik példaképem, Erica Jong Rettegés a repüléstől című regénye például sokkal hardcore-abb. Előre felkészítettek a reakciókra, hogy ezt mondják majd, és ezt elutasítom, hiszen attól, hogy vannak benne "csúnya" szavak, még nem pornográf: ez nem egy nemi izgatás céljával készült tocsogós szöveg, és nem is kezeli a másik testét tárgyként. Az pedig, hogy egy nőnek is van szexuális élete, és ez természetesen van leírva, még nem pornográfia. Nők egymás között férfiakról és a nemi aktusról beszélnek így.  Furcsa volt számomra, hogy a könyv kapcsán így elszabadulnak az indulatok. Abból a szempontból ez egy roppant érdekes kísérlet, hogy a magyar társadalom hogyan reagál erre a témára: kissé beteges módon. Nádas Pétertől, Esterházy Pétertől, Grecsó Krisztántól ez már elfogadott dolog. Bevette a gyomrunk, hogy a férfi írók ilyenekről írnak, azt könnyen lenyelik. De ha egy nő ír erről, akkor ez még mindig néhol kiveri a biztosítékot. Ez visszavezethető arra, hogy egy meglehetősen patriarchális kultúrában élünk.

Azért volt már pár olyan regény a kortárs magyar irodalomban is, melyet nők írtak szexualitásról. Szerinted ma még mindig nem elfogadott, hogy nők erről írnak?

Úgy látszik, hogy nem. Ennek a regények semmilyen biztosítékot nem kellett volna kivernie. Az én főszereplőm egy traumatizált nő, akinek a prózaverses visszaemlékezéseiben megismerhetjük a gyermekkorát. Teljesen érthető, hogy van szexuális élete: ez szeretetkeresés, nem más. Mégis sokan leragadnak azon, hogyan lehet ezeket leírni, én meg nem értem, miért kéne erről hallgatnunk. Azzal sem értek egyet, hogy csak azért írunk a szexről, mert az eladja a könyvet. Mert az biztosan nem adja el. Úgy érzem, a gender szemléletet nem lehet kihagyni a könyveimből. A hazaiak közül Tallér Edinához, Csobánka Zsuzsához, Forgács Zsuzsához érzem közel magam, a külföldi írónők közül pedig Sylvia Plath, Virginia Wolf, Hélène Cixous lehetne a párhuzam.

Soma a könyved bemutatóján huszonegyedik századi forradalmárnőnek nevezett. Annak érzed magad?

Igen, a könyvet annak szántam, úgy éreztem, hogy küldetést teljesítek. Szeretném áttörni a gátakat. Létrehoztam egy virtuális női testet, akit feláldozok az olvasás oltárán. Meg akartam mutatni, közprédává akartam tenni, hogy létezik egy ilyen aspektus, a létezésnek egy ilyen verziója is. Olyan szempontból is társadalmi küldetésnek érzem a könyvet, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy sokszor nem tudjuk, mi miért történik velünk vagy nem tudjuk rekonstruálni a szüleinkkel való viszonyunk részleteit sem. Nem is emlékszünk rá, és túl sokszor cselekszünk öntudatlanul.

Másrészt a molesztálás egy olyan téma, amiről nem beszélünk: az egész társadalom ilyen és hasonló elhallgatásokra épül. Ehhez képest Angliában például a gyerek is feljelentheti a szüleit, ha verik. Ezzel vissza is lehet élni, de ott ha a családban erőszak történik, akár egy pofon erejéig is, azonnal a rendőrséghez lehet fordulni, akik utána megvédik az áldozatot: távoltartást kérhet, és az elkövető nem mehet kétszáz méternél közelebb. A demokráciának ez a jellege itthon nem nagyon működik.

Kevés szó esik a kritikákban a gyerekkori szálról, ami szerintem a legfontosabb eleme a regénynek. Mivel nem tudjuk, hogy mi történt pontosan a múltban, az végig ott munkál a háttérben.

Viktória folyamatosan elemezgeti a kapcsolatait, pszichológushoz jár, de hogy pontosan mi történt az anyja halálának kapcsán, valamint apa és lánya között, szándékosan marad homályban, meghagytam az egész alatt meghúzódó, tudat alatti aknának. A hétköznapokban is sokszor így van ez, nem tudjuk, hogy mit miért csinálunk és minden döntés alatt ott lehetnek ilyen rejtett indítékok. Itt a jelen leírása adja meg múltbéli trauma valódi lényegét, ezáltal jobban megérthetjük, hogy mi történhetett a múltban.  Ezt jelképezik a kis történetek állandó ismétlődései, ami által a nagy történet egésze jobban érthető lesz. A Megszámolt babák  munkacímű következő könyvem teljes egészében egy ilyen lírai formában megírt múltbeli trauma kifejtése lesz.

Soma mesélte, hogy a tréningjein meg szokta kérni a nőket, hogy tegye fel a kezét, akit gyerekkorában molesztáltak, és az, akinek volt valaha orgazmusa. Körülbelül ugyanannyian szokták feltenni a kezüket mindkét kérdésre. Ez elég sokat elmond. A gyerekek nem tudják, hogy abúzálják őket, sokszor a felnőttek sem veszik észre, hogy ezt teszik. Ez egy abszolút határátlépés, ami a gyerek testével történik. Ferenczi Sándor, a pszichoanalízis úttörője is kifejtette, hogy ilyenkor a felnőttek félreértik a gyermekek nyelvét, és a gyengédséget szexuális közeledésnek értelmezik, a gyermekek pedig később nem tudnak visszaemlékezni pontosan, hogy mi történt velük. Még a pszichoanalitikus terápiákon is külön technika van erre, mert ezek az emlékek le vannak zárva – ott van a vaskapu, és nehezen hozzáférhető, ami mögötte van.

A budapesti szálból a város iránti rajongás érződik. Van benned ilyen érzés?

Igen, tényleg van ilyen vonal benne, Viktóriának van egy ilyen életszelete, és nekem is volt ilyen. Győrben születtem, a Pápai Református Gimnáziumba jártam, utána a Pécsi Tudományegyetemre. Amikor Pestre költöztem, nagyon nagy hatással voltak rám a hetedik kerület belső környékének szórakozóhelyei, ahol előbb-utóbb mindenki ismerős lesz és lehet találkozni ad hoc jelleggel is a barátokkal. Vannak olyan emberek, akik hajnali háromig-ötig buliznak, fogalmad sincs, kik ők, de állandóan találkozol velük valahol, és általában mindig csak hajnalban látod őket – ez egy durva, furcsa világ, kicsit hasadt jelleggel működik, hiszen ki tudja, ki mire emlékszik másnap. Az éjszakai élet bemutatása, az alkoholos és drogozásos sztorik szándékosan kissé kiemelve jelennek meg a könyvben. Másrészt ebben is Viktória szeretetkeresése látszik: mész egyik helyről a másikra, és örülsz, ha végre megismernek, vagy legalább már azt tudják, hogy mit iszol.

Blogmustra