A Nemzeti Táncszínház 2001. december 1-jén nyitotta meg kapuit a Budai Várban, az egykori Várszínház épületében. A színházban a néptánctól kezdve, a baletten és a társastáncokon át egészen a modern táncművészetig mindent megtalálnak a táncművészet iránt érdeklődök.
A harmadik sorból még a táncosok izzadságcseppjeit is jól látni
A közelgő jubileum alkalmából meghívást kaptunk a Fekete tó című darabra, amire el is mentünk. Exnéptáncos létemre – szégyen, vagy nem szégyen, de – a leghalványabb fogalmam sem volt, miről fog szólni a darab, "lesz, ami lesz" alapon indultam el.
A harmadik sorba szólt a jegyem, ami eleinte megijesztett, hiszen túl közel voltam így a tűzhöz, de alig néhány perc kellett csak, hogy ne kezdjem el irigyelni az első sorban ülőket. Hogy miért? Egész egyszerűen azért, mert a látszólag semmiről sem szóló darab lendülete úgy vonzotta magával a nézőt, mint az ablakmosófiú fiú az ismert reklámban az irodista nők tekintetét.
Az előadást lépésről lépésre úgy építették fel, hogy annak olyan íve legyen, hogy a néző egy pillanatig se érezze magát kényelmetlenül. Hogy meg se forduljon a fejében egy cigiszünetnek még az ötlete sem. A 70 perces darab közben valóban nem volt szünet, de emiatt nem is volt rá szükség: olyan gyorsan repült az idő, ahogyan azon darabok alatt szokott, amiket élvez az ember. Mint említettem, néptáncoltam néhány évig, ezért azt gondoltam, hogy számomra talán többet jelentett ez a darab, mint annak, aki soha nem néptáncolt, de később rájöttem, hogy a fenéket!
Ez nem arról szólt – és fontos, hogy nem csak azoknak! – akiknek van némi fogalmuk a hagyományőrző népi táncokról. Ez az előadás azoknak szólt, akik le tudnak ülni, és át tudják adni magukat valaminek, ami kizökkenti őket a dögunalmas napi rutinból. Azoknak, akik nem vetik meg a hagyományokat, és azoknak is, akik megvetik.
Utcai viseletben a színpadon
A Fekete tó táncosai először utcai viseletben léptek színpadra, egyszerű, sötét ruhákban és természetesen táncos cipőben. A néptáncosként annyira gyűlölt parkettafonatok is hiányoztak a lányok hajából, minden természetesnek hatott. Persze azért akadt néhány egészen bizarr megoldás a darabban: a váratlanul feltűnő huszár, vagy egy éteri szépségű, hófehér tütübe csomagolt balerina. Egészen addig tűnt hétköznapinak minden, amíg el nem kezdtek táncolni. Az első lépésekkel a táncosok úgy változtak át hétköznapi emberekből egy szürreális mesevilág táncos színészeivé, ahogyan egyik pillantról a másikra lett őszből tél az idén.
A darab vége felé közeledve a táncosok szürke-fekete ruháikat ledobva egyre színesebb jelmezekben és napszemüvegben ropták egészen a vastapsig. 70 percen keresztül táncolt a társulat, 70 percig táncoltak nekünk. A harmadik sorból azonban nagyon jól látszott, hogy ők is nagyon élvezik az előadást. Igaz, már eltávolodtam a népi hagyományoktól, a tánctól is, és tapsolni sem szeretek annyira, de ők igazán megérdemelték, így vastapsoltam én is. A vastapsnak persze meglett a böjtje, egész este zsibbadt a tenyerem. Nincs mese, bele kell jönnöm a tapsolásba.
Fekete tó
„Előadásunk kiindulópontja az Erdély történelmi határán fekvő Feketetó, ahol évszázadok óta Közép-Európa egyik legnagyobb vásárát rendezik meg. Az eredetileg hagyományos vásár képe az idők folyamán jelentősen megváltozott: a paraszti világ mindennapi szükségleteit kielégítő kínálat szinte teljesen kicserélődött, Feketetó mára idegenforgalmi látványosság lett, afféle zsibvásár, ahol olcsó bóvliként kínálják nekünk a múltat, féláron a jövőt…
Vajon a Feketetó tiszta forrás-e még, tükrében önmagunkra, saját lényegünkbe pillanthatunk, vagy egy olajfoltokkal szennyezett, vízfelület csupán? A létalapjától megfosztott, áruvá – divatcikké – váló kultúra fogyasztása vajon nem rohasztja-e el gyökereinket, életerőnk, önismeretünk eleven forrásait? Táncelőadásunk a fogyasztói társadalom hatására kialakult kulturális káoszt kívánja groteszk módon megmutatni.
Ahogy a vásár forgatagában egyaránt jelen vannak a román, magyar és cigány árusok és vásárlók, úgy a fanyar iróniában és sok humorban bővelkedő előadás táncanyaga is Erdély és a Partium táncaira (román, magyar és cigány táncokra) épül.”
Duna Művészegyüttes
A Nemzeti Táncszínház egy évtizedes évfordulója alkalmából december elsején az intézményben tíz napon át tartó ingyenes programsorozatot indítanak, amelyek – egy kivételével – mindenki számára nyilvánosak. A programban szerepel pódiumbeszélgetés Marozsán Erikával és Bozsik Yvette-tel, tánctanítás 10 tánctanárral 10 különböző stílusban, olyan művészek vezetésével, mint Zsuráfszky Zoltán, a Honvéd Táncszínház művészeti vezetője, Román Sándor, az ExperiDance vezetője, Somi Panni, valamint Finta Gábor, a Szegedi Kortárs Balett tagja.
