Olyan, mint egy Bounty-reklám: tíz hónap Ázsiában - az interjú első része.
Két olyan dolog van, amikor nagyon megismered a másikat, az egyik az együtt lakás, a másik a közös utazás. Ez elég kritikus pont, még a legjobb barátok is képesek összeveszni egy egyhetes út végére.
V.J.: Igen, bár mi együtt éltünk előtte is, meg azóta is.
K.L.: Volt bennünk kis félsz, hogy akár rá is mehet a kapcsolatunk, de szerencsére jól alakult.
V.J.: A végén meg is kértem Luca kezét, mert azt gondoltam, ha ezt túléltük, akkor olyan túl sok meglepetés már nem érhet.
Nem is rátok gondoltam, hanem ott, a többi turistára.
V.J.: Igen, azt éreztük. Nehéz volt összeegyeztetni az igényeket, mindenki mindig mást akart, más ritmusban.
K.L.: Szerencsére ezzel nekünk nem volt bajunk, a feladatokat is egészen jól sikerült megosztanunk. Én előre elolvastam az útikönyvet, kitaláltam, hogy hova lenne jó menni, Janó volt az operatív megvalósító. Ő az, aki nagyon jól alkuszik, ő küzdött meg a szállásokért, a riksásokkal.
V.J.: Azért minden elég fárasztó, semmit nem tudsz elfogadni egyből, se egy üveg vizet, se szállást, se fuvart. Hónapokon keresztül ez fárasztó.
Egyfolytában le akarnak húzni, ha látják, hogy turista vagy?
V.J.: Soha nem fizetsz annyit, mint egy helyi, ez teljesen biztos. Ha mondjuk tíz napig vagy egy helyen, és mindig megteszed ugyanazt a távolságot riksával, és tudod, hogy nagyjából mennyit vagy hajlandó érte fizetni, akkor is, a sokadik napon is elkezdi hétszer annyiról. Általában már én mondtam, mennyit adok, döntse el, és még így is öt perc, mire felfogja, hogy tényleg tudom, mennyit ér meg. Meg az is fárasztó, hogyha sétálsz, azt egyszerűen nem hagyják. Folyton odajönnek, hogy el akarnak vinni, ha elvisznek, végig arról beszél, hogy mi a következő programod, megvár, legszívesebben egész nap téged vinne.
K.L.: Megpróbálnak becsábítani mindenféle boltokba, amiről persze kiderül, hogy a haverjáé, megy az árukapcsolás. Szereted a sálakat? Persze. És vettél már sálat? Nem, ebben a faluban még nem. Ó, hát akkor van egy nagyon szép bolt...
V.J.: Ki lehet tapasztalni két hét után, de akkor is fárasztó, hogy mindig próbálkoznak. Ez Kínában nem volt meg Malajziában. Nepálban sem volt olyan durva.
K.L.: India után minden sokkal pihentetőbbnek meg egyszerűbbnek tűnik. Ott van a legnagyobb káosz és őrület, folyamatosan történik valami. Este, amikor bemész a kis szobádba, leülsz az ágy szélére, és zúg a fejed. Egész nap üvöltöznek a füledbe, hihetetlen.
De mégis ott voltatok legtovább.
V.J.: Igen, mert ott voltak a legizgalmasabb dolgok is. Például motorozni az óriási hegyek közt nagyon jó volt, és ott azért kevesebb az ember. És ezek a hegyi népek nem is annyira indiaiak. Inkább, mint a tibetiek, főleg ezekben a kis falvakban, ugyanaz a vallásuk, mint a kínai oldalon. Úgy is viselkednek, egész nap pörgetik az imamalmot, akkor szólalnak meg, ha nagyon muszáj.
Velük hogy tudtátok megértetni magatokat?
K.L.: Mindenki beszél egy pár szót angolul. Kivéve Kínában, ahol mi voltunk kénytelenek megtanulni pár szót kínaiul, mert ott még a taxis sem ért annyit se, hogy airport. Mikor állunk a nagy táskákkal Pekingben, és indultunk volna haza, a harmadik taxisnak sikerült elmagyarázni, hogy a repülőtérre megyünk. Megsértődtek, hogy mi plusz erőfeszítést jelentünk számukra. Máshol mindenhol elboldogultunk. Bár Indonéziában inkább indonézül próbálkoztunk, de az könnyű és élvezetes. Vicces nyelv, nagyon egyszerű és tényleg ragad az emberre.
V.J.: Indiában meg voltunk lepve, azt hittük, jobban fognak beszélni angolul. Nem igazán, de tíz szót mindenki tud. Soha nem mondják azt, hogy nem. Valamit csinálnak, nem mulasztja el, hogy adjon valami szolgáltatást, csak lehet, hogy teljesen máshova visz.
K.L.: Hiába mutatsz térképet, az kiderült, hogy sokan nem is tudnak olvasni. De ez szerencsésen is elsülhet, így találtuk meg az egyik legjobb éttermet, hogy teljesen máshova vitt a riksás.
Egyszer sem lett annyira elegetek valamiből, hogy azt mondtátok, lehet, hogy haza kéne menni?
V.J.: Olyan nem, hogy haza, inkább, hogy el innen. És ez Indiában történt a leggyakrabban. Például a hivatalokban is nagyon korlátoltak és idegesítőek, nem hajlandók segíteni.
K.L.: Illetve az információ sem mindig jut el, például az Andamán-szigeteken összesen egyszer mondták be a rádióban, mikor megy a hajó, és azt nem hallottuk. Szerencsére azt a jegyet sikerült visszaváltani.
A komfortigényeit mennyi idő alatt adja alább az ember?
K.L.: Elég gyorsan. Ha nem akarsz sok pénzt költeni, és nekünk nem volt túl sok pénzünk, akkor viszonylag hamar kénytelen vagy megszokni, hogy nincs külön fürdőszobád, és csak hideg víz van.
V.J.: Úgy tűnt, hogy mindenkinek más a fontos. Nekünk az volt a szempont, hogy ne legyen nagyon büdös a szoba, ne legyen penészes, mert az gyakori, és hogy legyen pakolófelület. De az, hogy a fürdőszobát meg kellett osztani, nem volt vészes. Az meg, hogy angol wc vagy nem teljesen mindegy, mert az angol wc úgyis undorító, akkor már jobb, ha messzebb van egy lyuk. Ezt könnyű volt megszokni.
Kajára viszonylag sokat költöttünk, mert az érdekelt minket. Főleg az elején kicsit meg voltam őrülve ezzel kapcsolatban és mindent berendeltem, volt, hogy el se fért az asztalon. Ezen nem annyira spóroltunk, de szálláson igen. Meg utazáson, mert ott általában van több opció. Ezek a busz-utak Indiában meg Nepálban borzasztó kényelmetlenek. Volt, hogy 48 óra lett egy 12 órás útból...
... a fejed fölött élő csirke...
V.J.: Igen, a csomagtartóban béget a bárány, addig nem indul a busz, amíg az utolsó centi hely nincs tele. Minden meg van tömve, a folyosó is, irtózatos por száll fel, nincsenek ablakok, nyitva az ajtó, soha nem takarították a buszt... Csak ha sálba betekered a fejed, akkor lehet kibírni, úgy is nehezen. Olyan földutakon megy, hogy verődsz ide-oda, mindehhez még iszonyatosan félsz, elképesztően vezetnek, iszonyatos utakon.
K.L.: Főleg a hegyi szerpentineken, meg amikor levágja a kanyart a sofőr, elindul lefelé a tömött busszal a domboldalon, 5000 méteres hegyek közt.
V.J.: És látszik a tekintetén, hogy fanatikus, és látod közben a buszokat a szakadékban kiégve. Szóval az sem igaz, hogy soha nincs baleset.
K.L.: Igen, de minden busz tükréről lóg valami isten szobor, és ők valahogy abban bíznak, hogy megvédi őket. Mintha azt gondolná, hogyha kellőképpen vallásos, akkor nem kell betartania a közlekedés alapvető biztonsági szabályait, hanem mehet bárhol. Sajnos nem mindig védik meg őket.
De azért ezen kívül nagyon veszélyes helyzetbe nem keveredtetek.
V.J.: Ázsiában az a jó, hogy úgy tűnt, nem agresszívak az emberek. Csak egy szintig kicsit erőszakosak, de semmiképp se bántanának.
K.L.: Csak kiabálnak, győzködnek. Az mondjuk elképesztő volt, hogy nem lopnak egyáltalán, hiába van rengeteg szegény ember. A boltos bácsi otthagyja kipakolva a boltját és átmegy a szomszéd kifőzdébe ebédelni. Ott hagy mindent nyitva egy órára és semmi nem tűnik el. Fel se merül senkiben. Ez jó volt, amikor nekünk is várni kellett buszra, és a tömött pályaudvaron nem kellett figyelni a csomagjainkat. Egyértelmű volt, hogy nem fog eltűnni.
V.J.: Vagy Bangkokban is, akkor voltunk ott, amikor volt az a nagy tüntetés. Bementünk a tüntetési területre, minden be volt zárva, és a luxushotelek meg a bevásárlóközpontok előtt csak egy-egy biztonsági őr állt. Egy kirakatot se törtek be, tiszta kemping hangulat volt.
K.L.: Vagy mint egy fesztivál, kivonultak, főztek. Mázlink volt, mert pont előtte pár héttel volt lövöldözés, utána pár héttel meg benyomultak a katonák.
V.J.: De ezt lehetett tudni, mikor lesz, úgyhogy viszonylag veszélytelen volt odamenni nappal. Nagyon szerencsénk volt időjárásban is, több helyen, ahol jártunk, utána árvizek lettek meg földcsuszamlás volt. Volt, ahol iszonyatos polgárháborús állapotok alakultak ki, például Kasmírban, vagy Nepálban is komoly tüntetések voltak. Mindenhol jó ütemben voltunk, szerencsénk volt. Nem veszett el semmink, egyszer akarták ellopni a cuccainkat Kínában, azt is megúsztuk. Ott mondjuk késsel fenyegettek, de az is megoldódott. Ez volt az egyetlen kellemetlen incidens.
Betegek nem lettetek?
K.L.: Néhányszor volt hasmenésünk, de komolyabb bajunk nem. Szerintem rendesen megfázva sem voltunk.
V.J.: Előtte kaptunk minden oltást, amit javasoltak. A hasmenés azért ott néha nagyon durva tud lenni, nem olyan, mint itthon. Volt, hogy egy hétig el sem tudtuk hagyni a szobát. És kicsit aggasztó, amikor nem használ rá semmi, de akkor helyi gyógyszereket szereztünk és az bevált.
A hegyekben mennyire volt hideg?
V.J.: A hegyekben még a legelején voltunk, augusztus, szeptember, aztán folyamatosan jöttünk dél felé. A végén Kínában voltunk még nagyon magasan júniusban, a kettő között viszont végig az egyenlítő környékén. A hegyekben maximum -5°C volt, annál lejjebb nem ment. De le is zárják szeptember 15. után Ladakhot, csak addig biztosítja a katonaság az utat. Addig meg veszélyesen hideg nincs, tényleg minimum cuccot vittünk.
K.L.: Egy jó polárpulcsival és széldzsekivel el lehet lenni, nem kellett óriási kabátokat vinnünk magunkkal.
Mennyi csomaggal utaztatok?
V.J.: Fejenként egy nagy hátizsák meg kis hátizsák.
K.L.: Változott, mert mindig vettünk szuveníreket, rengeteg sálat, sapkákat, ilyesmit, amiket időnként hazaküldtünk. 12-13 kilóról felmehetett 20-ra is, amikor nagyon megtelt.
Most mivel foglalkoztok?
K.L.: Én épp munkát keresek, közgazdász vagyok, de nem szeretnék multinál dolgozni, inkább civil szervezetnél, csak nekik meg most elég rosszul megy. De bízom benne, hogy hamarosan sikerül.
V.J.: Én is közgazdászként végeztem, most is ezen a vonalon dolgozom.
Mióta vagytok itthon?
K.L.: Június közepén jöttünk haza egy esküvő miatt.
V.J.: Gondolkoztunk, hogy jöjjünk vagy ne, tudtunk volna még egy kicsit utazgatni, de azt gondoltunk, hogy őszre teljesen pénz nélkül hazajönni rosszabb, mint nyáron, még egy kis tartalékkal. Ezért lett végül csak 10 hónap.
Nehéz volt érkezés után az itthoni életbe visszaszokni?
K.L.: Nem, nekem nem, végül is Budapesten világéletünkben több időt töltöttünk, mint bárhol máshol. Ami szörnyen megdöbbentő volt, hogy egy éven keresztül gyakorlatilag öt pólóm volt, és mikor hazajöttem, megláttam, hogy mennyi ruhám van. Nem tudtam vele mit kezdeni, a bőség zavara volt, elszoktam ettől. Viszont az nagyon jó volt, hogy lehetett újra főzni, mert azt nagyon szeretünk, és nagyon hiányzott, de ott mindig csak egy kis szobánk volt, konyha soha, enni meg olcsón lehet.
V.J.: Meg a barátok nagyon hiányoztak. De jó visszagondolni, hogy egy éve még az egész előttünk volt, milyen helyeken voltunk és milyen jó volt...
Akkor az előzetes várakozásaitokat teljesítette az út.
K.L.: Felül is teljesítette, sokkal macerásabbra számítottunk. Az gondoltuk, hogy sokkal rosszabb körülmények lesznek. A kényelmetlenségekhez elég gyorsan hozzászoktunk, cserébe viszont gyönyörű helyeken jártunk és annyi érdekes dolgot láttunk, csináltunk. De itthon lenni se olyan rossz.
V.J.: Sehol nem merült fel bennünk, hogy itt élni lehetne. Budapestet jobban értékeljük, mint valaha.
K.L.: Igen, és olyan kicsinek tűnik, miután voltunk Delhiben meg Szingapúrban. Budapest kellemes, lehet sétálni az utcán, van járda, nem akarnak elütni. Ázsiában gyakorlatilag sehol nincs járda, esetleg az út szélén próbálsz életben maradni valahogy.
Ott a városokban próbáltatok motorozni?
V.J.: Igen, de a városokban az őrület. De azon kívül sokat motoroztunk, mindenhol kell, mert úgy tudsz csak eljutni bizonyos helyekre, anélkül, hogy másokhoz kellene alkalmazkodni. Olcsóbb is, és a kocsibérlés sem jött szóba. Érdemes úgy menni, hogy erre készülsz, jogosítványt meg nem kérnek sehol.
Van valami, amit ha újra elindulnátok, máshogy csinálnátok?
V.J.: Nem. Volt olyan hely, ahol nem éreztük annyira jól magunkat, mint máshol, de azokat is meg akartuk nézni. Például Indiában a nagyon turistás helyek.
K.L.: Utólag tudtunk értékelni egy csomó dolgot. Indiában sokszor a hátunk közepére kívántuk az egészet, a folyamatos küzdelmet, aztán megérkeztünk Malajziába, ahol légkondizott, kényelmes busz vitt be sima utakon a városba, minden nagyon fejlett és gusztusos, de aztán pár hét múlva elkezdtük ezt unni. Egy-két hónappal később már azt vettük észre, hogy visszavágyunk Indiába, hogy az mennyivel kalandosabb meg érdekesebb volt. Jó volt így, ahogy volt, jobban megtanultuk értékelni a dolgokat. Meg változatos volt, mindenfélét csináltunk, voltunk városban, hegyekben, kis falutól óriási metropoliszig mindenféle településeken.
V.J.: Szóval érdemes, ha be tud az ember iktatni egy ilyet, életre szóló élmény.
mindjartottvagyunk.blogspot.com
Az utazás alatt készült fotókból október 25-én nyílik kiállítás az Ötkertben.
