Zanza!

Császár Babett főállásban matematika tanár, három gyermek édesanyja és nem utolsó sorban lelkes gyöngyfűző. Neve, ha itthon nem is cseng ismerősen, a Londoni Ékszerhéten sokat emlegették: pazar nyakéke az idei Swarovski nemzetközi ékszerversenyen dobogós helyezést ért el. A mindig mosolygós gyöngyvadászt geometriáról, térlátásról és a nemzetközi elismerésről kérdeztük.

Matematika után a gyöngyfűzés, hogyan jött össze a kettő?

Hat-hét éve egy Swarovski karkötővel kezdődött minden: anyukámnak akartam venni egy gyönyörű ékszert, de nagyon-nagyon drága volt. Aztán megnéztem közelebbről, és arra gondoltam, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. Megvettem a karperec építőelemeit, és megcsináltam, és annyira megtetszett ez az egész, hogy a gyöngyök azóta is elkísérnek.

Egyszerűen lemásoltad az eredetit?

Majdnem. Ha pontosan nem is, de nagyjából láttam, hogyan kell elkészíteni.

Gondolom, ilyenkor is jól jön a matek...

A térlátás és a logika nagy segítségemre vannak. Amióta tanítom a gyöngyfűzést, látom, hogy sokan vannak, akik csak síkban tudnak dolgozni, nincs térlátásuk.

Félig matematikatanár, félig ékszerkészítő

Császár Babett félig matematikatanár, félig ékszertervező és készítő. Kezdetben hobbiból, később a családnak és a barátoknak készített ékszereket. Munkái a képző és iparművészeti lektorátus által zsűrizett egyedi alkotások, amelyek kiváló minőségű japán és cseh gyöngyökből, Swarovski kristálygyöngyökből valamint féldrágakövek felhasználásával készülnek. Kizárólag kézzel és különböző fűzési technikákkal készül minden darab. Neve az idei London Jewellery Week kapcsán ismertebbé, ahol az általa készített ékszer ezüstérmet kapott.

Milyen alapanyagokból készülnek az ékszereid?

Legtöbbször Swarovskit és japán gyöngyöt használok, mindkettőt elsősorban a precizitásuk miatt szeretem. Ezeket ötvözöm aztán féldrágakövekkel, ásványokkal, nemezzel, kerámia gyönggyel.

Természetesen nem lehet mindent mindennel kombinálni. Míg a Swarovski egy nagyon csillogó-villogó kristály, addig a nemez puha, meleg, üti egymást a kettő. De a nemez-japángyöngy kombináció már nagyon szép. Valójában azonban ez mind szubjektív, az alapanyagokat, színeket általában úgy választom ki, hogy mi az, amit én szívesen felvennék, vagy szívesen látnék más nyakában.

Van olyan alapanyag, ami vonz, de még nem próbáltad?

Mostanában a bőr az, ami befészkelte magát a fejembe, a vásárokon nagyon sok férfival találkozom, akik szeretnének maguknak ékszereket, ők is keresik a szépet. A gyöngy azonban nem nekik való, túl nőies, nem úgy a bőr. Most ezzel kísérletezgetek és próbálom kitalálni, hogy a férfiaknak milyen ékszereket lehetne készíteni.

Hogyan áll össze a fejedben egy ékszer?

Mindig tudom, hogy mit szeretnék csinálni, vagy mit szeretnék használni. Például ha rátalálok egy fekete ovális kőre, tudom, hogy az lesz a főszereplő, és azt akarom gyöngyökkel kombinálni. Aztán egész egyszerűen csak elkezdem fűzni, a többi pedig már jön magától. Mindig munka közben alakul, mit hogyan lehet megoldani. Ilyenkor teljesen felpörgök, jár az agyam.

Fontos, hogy ismerd azt a személyt, akinek az ékszert készíted?

Jó, ha láthatom, hogy milyen az arca, a mimikája, az öltözködési stílusa. Így könnyebb elképzelni, hogy mi lehet az, ami neki jól állna, amit szívesen hordana. De ha találkozni nem tudunk, akkor kifaggatom a megrendelőt, hogy kinek készül az ajándék: milyen külsőre, milyen színvilágú ruhákat visel, de segítség az is, ha láthatom, hogy milyen ékszereket szokott hordani.

Egy kolléganőm például a lányának szeretett volna valami igazán különleges darabot rendelni. A lánnyal soha nem találkoztam, mindössze annyit tudtam róla, hogy nagyon extra, feltűnő külsejű és szereti a pirosat. Neki például egy hatalmas buzogány fülbevalót készítettem, amit tűzpiros kristályokból fűztem fel. Telitalálat lett.

Gondolatban szoktál azzal játszani, hogy kinek milyen ékszert készítenél?

Igen, gyakran, főleg az utcán, amikor olyan embereket látok, akik egyből elindítják a fantáziámat. Sokszor például úgy látok hozzá egy ékszerhez mintha neki készíteném, és bár ilyen esetben megrendelő nincs, ezek az ékszerek szinte kivétel nélkül megtalálják a gazdáikat. Vásárokon gyakori, hogy valaki csak felpróbál egy darabot, ami aztán színben, méretben, anyagban is tökéletesen illik rá.

Van olyan ékszer, amivel elakadsz, amit nem tudsz befejezni?

Előfordul, hogy nem boldogulok egy-egy darabbal, de azt mindig félreteszem, nem foglalkozom vele egy-két hónapig, aztán vagy befejezem, vagy lebontom az egészet.

Nem úgy a díjnyertes nyakékkel, ami százhetven pályamű közül lett ezüstérmes Londonban.

Azért az sem ment könnyen. Ennél a nyakláncnál is voltak olyan fázisok, amikor elakadtam, visszabontottam és nem tudtam, hogyan folytassam. Előbb ugyanis a nyakék egyes részleteit készítettem el, a végén pedig az volt a kérdés, hogy hogyan tudom összekötni őket. Komoly kihívás volt úgy összecsatolni ezeket a darabokat, hogy megfelelően álljon, hiszen egy merev ékszerről van szó.

Mi fogott meg a pályázatban?

Már maga a téma nagyon tetszett, Éjszakai nagyvárosok és fények volt az alapgondolat, de az előírt színek, (sötét, csillogó, kék, fekete, szürke, lila) és persze a geometrikus formák is vonzottak. Mivel a Swarovski gyár versenyéről beszélünk, kikötés volt, hogy amit lehet, azt az ő gyöngyeikből kell megoldani. Sokan pont emiatt is estek ki: olyan köveket használtak ugyanis, amelyekhez hasonlóak a híres kristálygyár termékpalettáján is megtalálhatóak, ők mégsem ezekkel dolgoztak. Én a nyaklánchoz a Swarovskin kívül japángyöngyöket és kisebb kásagyöngyöket választottam.

Aztán a nyakék képét feltöltöttem a világhálóra, ahol másfél hónapon keresztül közel százhetven ékszerre lehetett voksolni. A zsűri az első ötven képből választotta ki azt a húszat, amit aztán bekért a londoni Ékszerhétre, a kiállítás végén pedig döntött a dobogósokról. Második helyezett lett Az A Night with Squares.

Mit jelent számodra ez a siker?

Nagyon jó érzés úgy elismerést kapni, hogy azt nem az elfogult család, barátok adják. Ez a díj egy teljesen független zsűri elismerése, egy komoly visszaigazolás, hiszen én a gyöngyfűzést soha nem tanultam.

Fotó: Kováts Dániel
Blogmustra