Az anorexia nervosa szó szerinti fordításban az étvágy idegi eredetű hiányát, elvesztését jelenti. Az anorexia kóros lesoványodással járó evési zavar, melyet nehéz eltitkolni, hiszen a jelentős fogyásra felfigyel a beteg közvetlen környezete. Tünetei között szerepel az elhízástól való félelem, a testképzavar – extrém fogyás után is kövérnek látja magát a beteg –, a legalább 15%-os súlyhiány, valamint nők esetében a menstruáció elmaradása.
A modern anorexia és bulimia
Az anorexiás személyisége is megváltozik: indulatos, akaratos lesz; a családban az étkezések miatti veszekedések mindennaposokká válhatnak. A kezelés során nem elég a gyógyszerszedés, a beteg pszichoterápián is részt vesz – nagymértékű fogyás esetén a kórházi ellátás is indokolttá válik.
A bulimia nervosa szintén evési zavar, amelyet farkaséhségként fordíthatunk. A betegség túlevési rohamokkal és önhánytatással jár, viszont az anorexiával ellentétben gyakran nem veszi észre a beteg környezete. Általában fogászati vizsgálat során derülhet rá fény, mivel az állandó hánytatással feltörő gyomorsav roncsolja a fogzománcot. A bulimiás beteg falási rohamot követő önhánytatással, hashajtózással, extrém testedzéssel igyekszik kontrollálni testsúlyát. Sem a bulimia, sem az anorexia nem új keletű betegség, igaz, régen nem a kívánt súly elérése volt a cél, mint manapság.
Evési zavarok a múltban
A legkorábbi történeti feljegyzések azokról az emberekről, akiknél a mai étkezési zavaroknak megfelelő tünetek jelentkeztek, az ókorból származnak. Ez idő tájt azonban nem a súlyvesztés volt a cél, hanem a megtisztulás; a fizikai szükségletek és az anyagi világ tagadásán keresztül jelent meg kulturális témaként.
A bulimiához hasonló tünetekkel járt az a tisztítási gyakorlat, amit az ókori egyiptomiak, görögök és rómaiak is előszeretettel alkalmaztak.
Az önhánytatással az élelmiszerek okozta betegségeket igyekeztek megelőzni, vagy a túlevés okozta kellemetlen tüneteket kívánták enyhíteni; néhány korai római császárról találunk olyan feljegyzéseket, amelyekben leírják, hogy ha a császár túl sokat evett, hányással könnyített magán. Számos történész ezt a bulimia nervosa korai változatának tekinti, anélkül, hogy a cél a soványság lett volna.
Anorexiára is találunk példát már az ókorban is: egy felsőbb osztályhoz tartozó, húszéves római lány halálra éheztette magát, hogy megtisztuljon a lelke.
A középkorban is megfigyelhető volt a szélsőséges böjt, amely gyakran halállal végződött: Sziénai Szent Katalin például 33 évesen hunyt el, miután sokat és hosszan böjtölt, majd a böjtidőszakok után is egyre kevesebbet evett. Úgy hitte, elegendő számára az oltáriszentség magához vétele.
Anorexia a megváltásért
Az ételmegvonást ebben a korban tehát spirituális gyakorlatnak tekintették, a nők szó szerint kínozták magukat a lelki üdvösség reményében. Épp ezért egyes kortárs szerzők ezeket a böjtölési szokásokat „szent anorexiának” nevezik. Úgy tűnik, hogy a középkori böjtnek a motivációja nem a soványságra való törekvés, ahogyan a mai evészavaroké. Ennek ellenére sokan úgy gondolják, hogy ugyanarról a rendellenességről van szó, pusztán a szociokulturális klíma alapján eltérő okok indukálják.
Az anorexia nervosát az 1800-as évek végére fogadták el pszichológiai rendellenességként, majd 1952-ben étkezési zavarként kapott helyet a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve (DSM) első kiadásában.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
