Két gyerek után 3.5 kilométer: bődületes izomláz

Zanza!

Ennek is eljött a napja: voltam futni. Az első két jógaórában a nyújtást éreztem meg, amikor sorvadófélben lévő izmaim új utakat fedeztek fel, most viszont tényleg meg is lettek dolgoztatva: tegnap a margitszigeti futópályán jártam. Kismama edzésnapló, 2. rész.

(Első rész: Szültem két gyereket, és most edzeni fogok!)

Fotó: Kováts Dániel
Fotó: Kováts Dániel

Úton a Margitszigetre, leendő megpróbáltatásaim helyszínére, átvettem magamban, mi is vezetett oda, hogy én most majd futok. (Mert erre két gyerek mellett elég durva háttér és önsanyargatás szükséges.)

Mindig is utáltam futni

Egész, hm, korábbi életemben utáltam futni. Bár mindig sportoltam, és azokhoz hozzátartozott a heti minimum egy edzés az atlétikapályán, én garantáltan a csapat azon részébe tartoztam, akik megpróbáltak futás közben annyit lecsapni a sarkokból, amennyit csak lehetett. Aztán jópár évvel később nekiláttam az edzőtermi sportolásnak.

Nálam alap, hogy futással melegítek be, de ezt az elvet majdhogynem feladtam, amikor az első edzőtermi látogatáskor a harmadik perc körül leestem a futógépről. Nem béna voltam – nem bírtam. A gépre megsértődve irányultam egy areobikóra felé, ahonnan kisvártatva távoztam is: nem volt nekem való az ott folyó divatbemutató, és be kell vallanom, képtelen voltam megjegyezni a lépéseket.

Úgyhogy feladtam a megsértődést és a következő alkalommal már magam felé irányuló elvárások nélkül léptem fel a futógépre. De attól még utáltam. Egészen a harmadik alkalomig, amikor váratlanul jól esett a dolog. Már a futás. Fura egy érzés volt, nem is hittem neki elsőre. De valami megváltozott.

Biztos jó lesz, biztos jó lesz

Na erre a jó érzésre próbáltam koncentrálni, miközben sétáltam befelé a Margitszigeten, körülöttem csupa sportos figurával, akik bizonyára negyven éve a maratonra edzenek. Én meg a híd alatt halok majd meg, az első fordulóban. Sebaj, ott valahol úgyis ki van írva, hogy R.I.P.

Fotó: Kováts Dániel
Fotó: Kováts Dániel

Az elmúlt négy év komoly nyomokat hagyott a testemen. Oké, mások is szültek, sportoltak is utána, de én mondjuk nem feltétlen Kim Klijsters belga teniszezőnő példáját akarom követni, aki tíz évvel fiatalabb nálam. De azért durva, hogy az elmúlt négy évben  az átlagsúly 62-63 kilóhoz képest voltam 78 és 55 is... KÉTSZER.

Én ugyanis fogytam a szoptatás alatt (nem sport, genetika), ami jól hangzik, addig, amíg a férjed azt nem mondja rád, hogy etióp. Viccből mondta, de az tény, hogy új nadrágokat meg cuccokat kellett vennem, mert minden leesett rólam (még szerencse, hogy a Malév elhagyta a bőröndünket és megszponzorálta az új ruhatár egy részét).

Nincs izmom

Erre gondoltam, miközben a bemelegítő nyújtógyakorlatokat csináltatta velem Zsuzsa, a Margitszigeti Atlétikai Centrumban működő futóklub egyik trénere. Mert hát igen, egyedül nem mentem volna fel a Normafához futni, illetve felmennék, de annak csak rétesevés lenne a vége. Úgyhogy megkerestem, hol működik futóklub hozzánk közel, és itt volt.

A futóklubokról még egy barátnőm mesélt, aki rendszeresen velük futott, és jó ötletnek tartottam, hogy rögtön segítsen is valaki az első bébilépések megtételében. Itt ugyanis nem csak futások vannak esténként, amelyekhez bárki csatlakozhat, hanem edzők is, akik segítenek a felkészülésben. (Nem nekem: bárkinek.) Jó. Itt vagyok. Hajrá.

Bár előre azt mondták, vannak kezdők is, azért nem úgy nézett ki a banda. Aztán szerencsémre beesett még két srác, akik nagyon az elején voltak a futókarriernek, és akkor megnyugodtam. Egészen a nyújtásig, ami a legeleje. Akkor jöttem rá, hogy franc, itt aztán nincs visszaút.

Ma tényleg futni fogok

Zsuzsa, a futóklub egyik edzője az elején mellém állt, és első blikkre megmondta, milyen hibák vannak a futásomban. Az enyémben?! És tényleg: fura lábtartás - régi bokasérülés. Túlmozgó váll - kulcscsonttörés. És még a lábam is túl erősen csapom a földhöz. Ahogy arra figyelek, hogyan kéne futnom, egy picit elfelejtkezem arról, hogy levegő után kapkodva feladjam az első sarkon, ahogyan magamnak jövendöltem. Sőt. 3.5 kilométert futok elsőre, 24 perc alatt, ami nem egy nagy dolog – másnak. Nekem az. Kilogisztikáztam a két gyereket, itt vagyok, izzadok, és jól érzem magam.

Egy picit felszabadulok

A végén, nyújtás közben Zsuzsa még magyaráz nekem és a többieknek akik futottak. Az agyam egyik fele raktároz, a másik viszont már messze jár. Vajon ettek? Alszanak? Nyugi volt? Hiányoztam? Fenéket. Viszont jól éreztem magam, és ezen a felszabadulás-érzésen még a másnapi bődületes izomláz sem tudott eluralkodni.

Úgyhogy jövök még. (Azt hiszem.)

Blogmustra