Tai-chi-teszt reloaded: relax helyett kőkeményen bűnhődtem

Zanza!

Lassan egy hónapja, hogy jókora ribilliót sikerült kavarnom itt a blogban egy gyújtó hangvételű, a tai chit "leszóló" poszttal. A kialakult vitába maga a Magyar Kung-fu Egyetem is beszállt, méghozzá egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Meghívtak a saját edzésükre, hogy az első fiaskó után végre megtudjam, igazából miről is szól ez a sport.

Egy ideig még az olasz kenyeret voltam kénytelen tesztelgetni ezután, de amint tudtam, meglátogattam a Magyar Kung-fu Egyetemet, hogy levezekeljem bűnömet. Életem második taiji (mert ők így írják) órája szinte csak nyomokban emlékeztetett az elsőre. Itt ásítás és légzőgyakorlat helyett kemény "munka" folyt: rúgtunk, ütöttünk, spárgáztunk és erősítettünk, ki hogy bírta. Szem nem maradt szárazon. A háttérzene viszont itt is megvolt. Az igazság a taijiról a hajtás után.

Persze kicsit késve indultam el az órára, ezért a 76-os troliról leszállva nyomban futásnak eredtem a kínaira fazonírozott bejárat irányába. Mint kiderült, jól tettem, hiszen mikor odaértem, már folyt az óra, viszont ők is éppen bemelegítő futással kezdték, tehát nem maradtam le semmiről. Az, hogy itt nem a stresszkerülő relaxáció lesz a középpontban, azt már akkor sejteni kezdtem, amikor pár perccel az érkezésem után már rég az erősítő gyakorlatokat nyögtem. Hiába, a sporthoz izom kell, azt meg relaxációval és meditálással még a legnagyobb mesterek se tudnak növeszteni maguknak - hát még én. Csodák nincsenek, a fekvőtámasz kínaiul is fekvőtámasz.

Akinek bejönnek a spárgázni tudó férfiak, azoknak mindenképpen tetszene egy ilyen taiji óra (vagy legalábbis annak oktatói). Szegény kezdők persze - még - nem tudtak csak úgy lehuppanni szétterpesztett lábaik közé, ezért a foglalkozás első fele az erősítés mellett valami félelmetes mennyiségű nyújtásból és lazításból állt. Hát nem ez volt a kedvenc részem az órából. Jártam én egyszer néhány hónapig modern balettre is, de nekem jópár év távlatából úgy tűnik, hogy ott se kellett ennyit nyújtani.

A foglalkozás második fele jelentette csak az effektív taijizást, amit ezzel az igen kemény tornaórával kellett kiérdemelni. Ekkor következtek csak az ősi, egyre bonyolultabb, tökéletesre komponált mozdulatsorok, amik azokat a jellegzetes, lopakodó lépéseket és furcsa kézmozdulatokat tartalmazzák. És itt jön be a relax meg a meditáció. Egy ilyen "formát" ugyanis nem lehet csak úgy lendületből meg erőből megcsinálni, mint mondjuk egy cigánykereket. Mivel a mozdulatsor aprólékosan kidolgozott, az embernek végig valamennyi porcikáját uralnia kell tudni, ez pedig roppant erős koncentrációt igényel. Amit az első óra mint relaxációt és ásításra késztető magunkbamélyedést mutatott be, az itt a gyakorlat legnehezebb részét jelentette, a tökéletes belső összeszedettséget.

A feljebb már emlegetett balettóra ugyanígy vette igénybe az embert, hiszen egy komplexebb tánc a fizikai igénybevétel mellett szintén roppant összpontosítást is igényel. A modern tánc és a taiji közötti hasonlóságot tovább fokozta, hogy itt is tükrökkel és rudakkal felszerelt teremben kínoztuk magunkat, az viszont hatalmas különbség, hogy bár a taijin is szólt a zene, a gyakorlatokat mindig attól függetlenül végeztük. Különösen furcsa volt ez, amikor az ugrásokkal, rúgásokkal tűzdelt mozdulatokhoz a jellegzetes andalító muzsika után pezsdítő, erősen ritmikus, csak ütősökkel előadott zenére váltottunk. Kifejezetten vigyáznom kellett, hogy a mozdulataim nehogy átvegyék a zene ütemét.

Az óra vége után személyes útbaigazítást is kaptam, mint mindenki (sőt, még egy kis zöld teát is). Nagy Károly, az óra vezetője csak megerősítette, amit már sejtettem: a taiji nem igazán élvezetes, nem "fun". Ehelyett kemény és megerőltető és csak lassan lehet haladni benne. Nem is igazán várják az iskolába az olyanokat, akik úgymond "divatból" szeretnének taijizni. Ilyesmibe az fogjon, aki komolyan gondolja, mert a többieknek végül nem fog tetszeni, csalódni fognak és pár óra után otthagyják az egészet.

Őszintén: fizikai igénybevétel szintjén rendkívül jól esett az óra, kellemesen hullafáradt voltam utána, megvolt másnap a rendes izomláz, stb. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy nagyon jót tenne a testemnek, ha alávetném legalább egy ilyen órának hetente. Viszont meg kellett állapítanom, hogy a többséghez hasonlóan nekem is kicsit több motivációra van szükségem ahhoz, hogy rendszeresen ilyen teljesítményre legyek képes sarkallni magam. Talán a mozdulatok szépsége nem bilincsel le eléggé, talán a csak távoli jövőben elérhető taiji-tudás nem vonz megfelelő mértékben, de ha én valamibe ennyi energiát belefektetek, akkor azt várom, hogy ennél több jöjjön vissza belőle, méghozzá most azonnal. Hogy legyen valami jó is benne, ha már ennyit szenvedek. Hiába, ezek szerint velőmig a modern nyugati kultúra gyermeke vagyok. (Ha megengedhetnék magamnak ilyen igénytelenséget, akkor itt a végén egy szomorú szmájlival zárnám a posztot.)

Blogmustra