A család több, mint pusztán tagjainak összessége. A családot közös hiedelmek, szokások, rituálék kötik össze, sajátos, visszatérő mintázatok figyelhetők meg, amik időről időre lejátszódnak a tagok között. Az is jellemezhet egy családot, mennyire elégedettek az életükkel, hogyan gondolnak magukra: mint egy biztonságot nyújtó közegre, vagy mint áldozatokra, mártírokra, esetleg olyanokra, akiket mindig szerencsétlenség ér. Ezek a hiedelmek annyira magától értetődően ott vannak a levegőben, és beszivárognak a mondatokba, a döntésekbe, hogy az ember belülről észre sem veszi.
A gyerek természetesnek veszi, amibe született. Kamaszkorban sokaknak kinyílik a szeme egyes furcsaságokra, arra, hogy erről vagy arról más családokban másképp gondolkodnak, de sosem tudunk teljesen objektíven nézni a saját családunkra, a hiedelmek egy részét mindenképp továbbvisszük anélkül, hogy tudnánk róla. Vannak építő, erőt adó hiedelmek is, például, hogy „mi mindent megoldunk”. Ám biztos mindenki fel tud idézni olyan családot az ismeretségi köréből, akik meg vannak róla győződve, hogy szerencsétlenek, hogy szenvedniük kell, mert... És itt jön az érdekes kérdés, ki milyen magyarázatot tesz mellé.
Nagyon sokféle elméletet kitermelhet a családdinamika, hogy „miért rossz nekünk”. Valójában mindegyik mögött az áll, hogy valami racionálisnak tűnő magyarázatot kell adni arra, miért diszfunkcionális a család, miért nem tud úgy működni, hogy abban jól érezzék magukat. Ezek sosem a valós indokok: ha azt találnánk meg, akkor változtathatnánk, orvosolhatnánk a problémát. Ha feszült a légkör, rossz a közérzet, kell valami ok, ami ezt magyarázza, hogy ne kelljen szembenézni a valódival. Van néhány gyakori ál-ok.
Bűnbak a családban
Nagyon jellemző, hogyha egészében nem működik jól a család, kineveznek egy főbűnöst. Ennek finomított változata, ha egy problémást, beteget neveznek ki. A lényeg, minden jobb lenne, ha: ha a kamasz nem viselkedne ennyire kibírhatatlanul, ha a kisgyerek nem volna magatartászavaros, ha Danika rendesen tanulna, és nem kellene a szülőknek amiatt ijedezniük, hogy meg fog bukni.
Ha rossz a közérzet egy családban, annak sosem egy oka van, sosem egyvalaki a hibás. Amikor úgy érezzük, tulajdonképpen jó is lehetne, ha ez az egy ember megváltozna, akkor ébredjen fel bennünk a gyanú! Problémák mindenhol vannak, de ez nem magyarázza, hogy miért kellene mindenkinek szenvedni.
Még az igazán drámai helyzetekben, például, ha van egy súlyosan beteg ember a családban, akkor is működhet jól, sőt vidáman a család, hordozva a nehézségeket. Ha anya és apa úgy hiszi, itt egyvalaki miatt nem lehet nyugodtan aludni, egyvalaki miatt kínlódás az élet, akkor minden bizonnyal bűnbakképzéssel állunk szemben.
A bűnbakot kitermeli a családi dinamika. Például egy kamasszal normális, hogy vannak nehézségek. De ha a szülők elkezdik ezt tragédiaként kezelni, fókuszba állítják, és egyre inkább a probléma „megoldása” (valójában elmélyítése) köré építik az életüket, akkor már többről van szó: a mögöttes motiváció elterelni a figyelmet más, kínosabb problémákról (leggyakrabban a szülők saját kapcsolati problémáikról).
Ezekre a szülőkre jellemző, hogy bár általában felfújják a gondot, következetlenek, más alkalmakkor éppen hogy kimentik a gyereket az alól, hogy vállalja a felelősséget. Kilátásba helyeznek egy büntetést, majd megszánják a csemetét. Tehát, igazából bátorítják, hogy ne hagyjon fel a problémás magatartással.
Amikor a külvilág a bűnös
A másik legjellemzőbb mód a feszültségek magyarázására, ha a családon kívül: emberekben vagy körülményekben találják meg a hibást. Vannak ennek ártatlanabb módjai, mikor azért vagyunk áldozatok, mert tisztességesen ebben a világban nem lehet boldogulni, tehát mi vagyunk, akiket kihasználnak, akik a rövidebbet húzzák.
A durvább megoldás, ha meg is nevezzük a bűnöst, például egy etnikai csoportot, egy politikai oldalt, a főnököt a munkahelyen, a lakókörnyezetet, és nem ritkán valakit az együtt élő családon kívüli rokonságból.
Például attól szenvedünk, hogy anyósék mindenbe beledumálnak, anyagi eszközökkel sakkban tartanak, és nem hagynak élni. Holott, ha reálisan nézzük, anyósék ugyan lehet, hogy tényleg kellemetlenek, de mégis a család jó működésén múlik, tudja-e kezelni az ilyen helyzeteket. Tehát ha az anyós undok megjegyzésén egy hétig kell rágódni, akkor a család valójában már használja ezt a problémát, hogy eltakarjon vele egy vagy több másikat.
Gyakori hiedelem az is, hogyha gazdagabbak lennénk, ha elköltözhetnénk, ha munkahelyet válthatnánk, akkor minden sokkal könnyebb lenne.
Ha az ember észreveszi, hogy ürügyeket keres arra, miért nem jó a családjában élni, akkor ennek felismerése önmagában már nagy lépés. Elsőre talán ijesztő lehet, hogy nem is a főnökkel, a szomszéddal, az egyik kiszemelt családtaggal van baj, hanem velünk, egészében.
Ijesztő, hiszen kellemetlen érzelmekkel kell szembenézni, és ahhoz, hogy jobb legyen, változni is kell. Ez macerásabb, mint a hibáztatás, ám ez a mi kezünkben van, szemben a korábban felsoroltakkal. Ha tehát vállaljuk a kockázatot, hogy másképp nézzünk a családunkra, és elismerjük, hogy ahhoz, hogy jobb legyen, mindenkinek változnia kell (nem pedig egy bűnös van), akkor kinyílik az út egy élhetőbb családi légkör kialakítása felé.
Cziglán Karolina pszichológus
