A munkámban profi, otthon egy igényes csecsemő vagyok

Zanza!

Amikor az élet olyan nagyon félelmetessé válik, akkor mindig kell az embernek egy olyan terület, amire befolyással lehet. Búzás Tünde szerint erre kiválóan alkalmas a képzőművészet.

A segítő szakmákban nem ritka a kiégés, ezt tudjuk, és művészetterápiáról is hallottunk már. Talán ritkább, hogy egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező gyógypedagógus saját magát „művészetterápiázza”, és ennek következtében szinte véletlenül ismert festőművész lesz belőle.

IMG 4647

Búzás Tünde 56 éves korában, két évvel ezelőtt kezdett festeni, és ugyan nem világhírű, de több kiállítása is volt már, és online galériákban rendszeresen felbukkannak a képei. Tavaly pedig egy Németországban élő festőnő kereste meg, hogy részt venne-e egy „Outsider Art” kiállításon New Yorkban, így 4 képe elindult a tengerentúlra. Búzás Tündével művészet és gyógypedagógia metszeteiről beszélgettünk.

Mióta festesz és miért?

Két éve, 56 évesen kezdtem festeni. Van egy festőművész ismerősöm, akivel egyszer egy baráti csoportban voltunk, ő pedig adott egy feladatot mindenkinek. A feladat az volt, hogyválasszunk ki egy csakrát, arról írjunk egy verset, és készítsük el grafikusan is valahogy. Én a gyökércsakrát választottam és azt a verset írtam, hogy „a múltam szövetét / jelenné gombolyítva / varrom meg a felfeslett jövőt”. Ehhez aztán rajzoltam. És onnantól kezdve nem volt megállás.

Milyen stílusban alkotsz?

Ha címkézni kell, akkor self-taught, az art brute-höz is hasonlít, de pontosan nem illik bele (art brute = szó szerint durva, nyers művészet, eredetileg ide sorolják a pszichiátriai betegek képeit. Egyes művészettörténészek a primitív népek, a rabok alkotásait, de még egyes gyermekrajzokat is belevesznek.)

Az én képeimben nagyon sok a szín, az értelem, figuratív, elbeszélő, inkább a naiv festészethez hasonló.

A Sopron melletti Brennbergbánya mellett laksz egy pár házból álló településrészen, gyakorlatilag az erdő közepén. Hogyan kerültél az isten háta mögül egy new yorki galériába?

Az volt a koncepcióm, hogy nagyon sok festőművészt, akit ismerek, Facebook-on is bejelöltem - így az idővonalam gyakorlatilag egy magángaléria. Ez volt a tanulóidőszakom, így sok ismeretség alakult ki, sokat tanultam tőlük. Az egyik galériatulajdonosnak nagyon megtetszettek a képeim és ő gondolta, hogy kiviszi, de sajnos ez nagyon sokba kerül, szóval hosszabb távon finanszírozhatatlan. De számomra is teljesen meglepő, hogy a képeimet csak úgy meghívják ide-oda. És néhány saját kiállításom volt Bükön, Sopronban, Brennbergbányán, Szakonyban, Jánossomorján.

tünde1

Én egyébként abszolút reálisan látom a saját képemet. Látom a különbséget a régebbi és mostani képek között is. Sok szakmai elismerést kapok, a sok festő valódi- és Facebook-ismerős visszajelez jót is, rosszat is. Gyermekkorom óta egyfajta ájult áhítattal nézek minden művészt. A művészet isteni adománynak tűnik nekem, most is ezt érzem, és néha csak úgy megyek az utcán, és egyszercsak euforikusan belém dobban, hogy jé, én tudok festeni! És nagyon boldog vagyok tőle. Persze, van, ami nem úgy sikerül, vagy másként képzeltem, de alapvetően nem kínlódás az alkotás.

Lehet kapni a képeidet bögrén, szoknyán is, az hogy alakult?

Nagyon egyszerű, van egy angol cég, egy honlap, ahova az ember feltölti a festményeket, és akkor ők elkészítik, és meg lehet rendelni. A szoknyák olyan jók, nem? Mondjuk közel a hatvanhoz lehet, hogy nem kéne miniszoknyát hordanom.

Mik a témáid, mi ihlet meg?

Gesztusok, mozdulatok. Meg a nő. Meg a kapcsolat.

Befolyásol, hogy egy erdei környezetben élsz?

Nekem azért urbánus témáim nemigen vannak. Madár, fa. Városi környezetet nem, vagy ha igen, akkor elrettentően.

Hogyan függ össze a munkád, a gyógypedagógia és a festés? A gyerekek, a mesék ihletnek?

Szerintem inkább a személyiségem az, ami összeköti a kettőt. Alapvetően infantilis vagyok, kíváncsi, és nagyon nem szabálykövető. Ezért aztán tökéletesen megértetem magam a gyerekekkel. A nyitottságot, kíváncsiságot őrzi mindkettő. Nem akarom kikutatni az élet lényegét a festészettel sem, inkább játszani akarok, jól akarom érezni magam.

Mostanában döntően óvodás és iskolás beszédfogyatékos gyerekkel foglalkozom, meg hát van, akinek egyéb problémái is vannak. Már végigjártam nagyjából a gyógypedagógia minden területét, dolgoztam súlyos értelmi fogyatékosokkal, idősekkel is.

tünde4

Tudod, én vagyok az a diszfunkcionális terapeuta, aki a munkahelyen profi, otthon meg egy igényes csecsemőként viselkedik. Ami a kiégést illeti, persze, több időszak is volt és van, amikor elegem van, de a festészet most átvitt a legnagyobb krízisen.

Egyébként most arra gondoltam, hogy személyre szabott társasjátékokat fogok készíteni. Tudod, a szülőket mindig borzasztóan nyomasztja, ha valamit nem tudnak, többnyire tele vannak szorongással, és sokszor tényleg csomó mindent nem tudnak. Adunk egy témát a játéknak, mondjuk „mi kell az esti fürdéshez?”, és addig mennek körbe-körbe a táblán, amíg mindent össze nem gyűjtenek, együtt a szülő és gyerek. Vagy az óvodai beszoktatásról. Együtt játsszák szülők és gyerekek, de olyat is lehet csinálni, ami csak apának és anyának készül. A lépegetős bábok is lehetnek egyediek, külön megrendelhetőek. Nagy bábuk lesznek, esztergált fából, amit normálisan meg tud fogni a gyerek. Lesz egy alaplap, nagyjából a „ki nevet a végén” mintájára, amin még nincs info, külön kártyákon lesznek a különböző témák, azokat kell csak hozzá megvenni. De saját igényű kártyacsomagot is szívesen csinálok, ha valakinek speciális problémája van, és azt szeretné „körbejátszani”.

Művészetterápiával is foglalkozol?

Elkezdtem tanulni, nem végeztem, de állati sok jót tanultam, főként szemléletet. Ami nagyjából arról szól, hogy mindenki tud alkotni, mindenkinek módjában áll, hogy valahogyan könnyítse ezzel a saját életét. Csak meg kell találni azokat a médiumokat, amin keresztül ez nála működik. Minden alkotásunk egy projekció: ha valamit belül nem nagyon tudunk megoldani, nem találjuk rögtön a megoldást, akkor kihelyezzük egy képbe, egy ruhadarabba, egy párnába.

Amikor az élet olyan nagyon félelmetessé válik, akkor mindig kell az embernek egy olyan terület, amire befolyással lehet. Ott csak én vagyok, én meg a művem.

És mindenféle alkotás alkotás. Számomra meglepő volt amikor Pécsett, a képzésen hallottam ezt az elméletet: hogy el kell fogadni, hogy az autókerékbe beültetett virágok is alkotási folyamat eredményei. Innentől sokkal elfogadóbb vagyok a számomra esetleg kevesebb művészi értékkel bíró alkotások iránt. Látom benne az embert, akinek ezek voltak az eszközei ahhoz, hogy megpróbálja megteremteni a vágyott harmóniát.

Hova kerülnek a képeid? Gyerekszobákba vagy felnőtt helyszínekre?

Nálam fel a falra. Az otthon lévő képeimet állandóan átrendezem, idetámasztom, oda. Nem statikus képek. Szeretem a képeimet, addig csinálom, amíg azt nem érzem, hogy most már szeretem.

Többnyire felnőttekhez kerülnek, egy képem volt, amit egy elsős kisfiú vetetett meg. Nem is egy könnyed kép volt, az volt a címe, hogy Az utolsó baracklekvár, az anyukájától kérte, hogy ezt hozza a Télapó. Általában nők veszik a képeimet, a színesség és a letagadhatatlanul sok érzelem a nőkre jobban hat. Azért is nagyon színesek a képeim, mert szinesztéziás vagyok, a betűket a számokat is színekben látom. Egyébként imádom a minimalista stílust, annyira ingergazdag környezetben élek a gyerekek miatt, hogy sokszor vágyom a vizuális inger hiányára. De természetesen soha nem lesz minimalista lakásom.

Attól, hogy szeretem a képeimet, könnyen megválok tőlük: mindig úgy érzem, hogy aki megveszi a képet, az azért veszi meg, mert ő akkor ott megtalálta a képben, amire neki szüksége van. Akkor az a kép jó helyre került. Sose bántott, hogy valamelyiket megvették, egyik képemről sem érzem azt, hogy elveszett volna az életemből. Nagyon könnyen el is ajándékozok képet, nem jó pénzt kérni olyasmiért, amit ennyire szeretek csinálni.

Milyen irányba indulsz ezután?

Nagyon szeretem az abszurd irodalmat, az abszurd helyzeteket, Hrabalt, Capeket, Örkényt. Ingázom a munkahelyemre, és annyi ilyen abszurd szituáció adódik az utazás során. Azt az érzést, amit akkor érzek, amikor valami abszurdat látok, azt még nem tudtam megfesteni.

Blogmustra