Alattvaló vagy török pasa az a gyerek?

Zanza!

Néha feleslegesen túlterheljük a gyerekeket azzal, hogy áthárítjuk rá a felnőtt döntéseket is. Ez kényelmes a szülőnek: így megússza a konfliktusokat és a felelősséget, de rettentő kimerítő a gyerek számára. Viszont vannak terepek, ahol lehet a gyerek a főnök, ilyen például a játék.

Ha megkérdeznénk az idősebb generáció képviselőit, valószínűleg széles körű lenne az egyet értés, hogy manapság a szülők hagyják, hogy a fejükre nőjenek a gyerekek, túl sok mindenben dönthetnek. Vajon igaz-e ez, és van-e, amikor jó, ha a csemete dönt?

shutterstock 482297092
Fotó: Shutterstock

A játszótéren két ötéves egymás mellett hintázott, akkor találkoztak először: egy kisfiú és egy kislány. Aranyosak voltak, ahogy ismerkedő kérdéseket tettek fel, amúgy öt éves módjára. Őszinte kérdések – őszinte válaszok. A kisfiú néhány egyéb kérdés után erről érdeklődik: nektek van kertetek? A lányka feleli: nincs, egyik házunkban sem. Kisvártatva hozzáfűzi: se anyánál, se apánál. Anya elköltözött apától, én még nem döntöttem el, kinél lakjak. Aztán tovább fűzik a szót, megbeszélik, ki mivel szeret játszani, mit szeret enni. Könnyű nyári társalgás.

Ennél szélsőségesebb példát keresve sem lehetne találni arra, mikor baj, hogy a gyerek dönt. (Tegyük hozzá, a szülőket nem hallottuk, tehát lehet, hogy a valóság nem pontosan az, mint a kislány interpretációja, mindenesetre benne így csapódott le a helyzet.)

A válófélben lévő anya és apa jó esetben a gyermek vágyait, érdekeit és velük való kapcsolatát első helyre téve dönt arról, mikor kinél lesz a csemete, de ekkora terhet nem szabad rátenni egy ötéves óvodás vállára, hogy ő mondja ki a végső szót. Egyrészt, nem tudhatja, mert nem is kell tudnia, kinél hogyan fogja érezni magát, másrészt ezzel lojalitás konfliktusba is kerül. Kit válasszon: akit jobban szeret? Aki megbántódásától jobban kell tartani? Akit áldozatnak lát az adott helyzetben, ezért kárpótolni akarja?

A gyerekek nem szokták megfogalmazni, hogy „anyu, apu, ez nekem túl súlyos döntés”. A szülőnek kell észnél lenni, és látni, mi az, ami nem a gyerek felelőssége. Néha megtéveszti az embert az a gondolat, hogy hiszen az ő életéről van szó, ő éli át a következményeket, akkor miért ne ő döntsön. Csak azt felejtjük el, hogy ahogy egyes helyzetekben még egy felnőtt sem látja pontosan, milyen körülmények közt lesz boldog, egy gyerektől még kevésbé várható, hogy az önismeretnek ezen a szintjén álljon. Lehet, hogy x iskolába menne, mert a legjobb barátnő is oda fog járni, és nem szeretne tőle elszakadni, de a szülő talán ismer olyan szempontokat, amik alapján bizton tudhatja, nem az a gyerek érdeke. A szülőséghez tartozik az ilyen sorsdöntő kérdésekben a felelősség vállalása – nem ritka, hogy épp ez alól bújik ki a felnőtt demokráciára hivatkozva.

Előfordul, mikor nem ilyen komolyságú életkérdésekről adja a döntést a gyerek kezébe a szülő, de annyi apróság gyűlik össze a nap során, hogy ettől mégis túlterhelődik a poronty. Jót akarunk a csemetének, mikor reggel elé tárjuk, melyik pólóhoz volna kedve, mikor ő választ ötféle program közül, mikor megkérdezzük, melyik bögrében esne jól a tea, majd felajánljuk, válasszon, inkább gyalog, biciklivel vagy villamossal közelítsük-e meg a helyszínt, és akkor indulunk, akkor jövünk vissza, amikor ő szól, hogy most már szerinte lehetne. De figyelmen kívül hagyjuk, hogy döntéseket meghozni fárasztó – el is terjedt manapság a „döntési fáradtság” kifejezés -, és egy kisgyereknek más, fontosabb dolgokhoz lenne szüksége az energiájára. Például a játékhoz, a világ felfedezéséhez. Nem arról van szó, hogy ne engedjük semmibe beleszólni, hanem, hogy amikor benne fel sem merül az igény a választásra, hadd engedje el magát, és lüktessen együtt az eseményekkel, amik biztonságát a szülő teremti meg.

Van, amikor fontos, hogy átadjuk az irányítást a gyereknek. Ilyen például a játék. A szülő adott esetben talán nem is érti tökéletesen a logikáját, vagy neki nem elég érdekes, nem elég szelíd, nem elég tanulságos stb., de fontos, hogy a gyerek a maga alakította világban hadd legyen főnök, hadd fejezhessen ki mindent szabadon, ami mozog, kavarog benne. Fel lehet kínálni alternatív megoldásokat, például, ha anya, apa azt tapasztalta, üres durvulásba torkollt a történet, de ne vegyük át az irányítást a gyerektől, mert az onnantól kezdve nem játék, hanem oktatás.

Természetesen sok más helyzet előfordul, amikor jó, ha megélheti a gyerek, hogy neki is van szava. Amikor fontos neki a kérdés, vagy amikor érzelmileg érinti a dolog. Mondjuk, mindenképp a kalózos fejkendőben akar menni Laciékhoz, hiszen ő a kalózkolléga, vagy az előző napi szülinapi buliból maradt szívószállal akarja a reggeli tejet meginni, hiszen így felelevenítheti az örömteli élményt.

Vannak helyzetek, mikor a szülő eszközként tudja felhasználni a kontroll egy részének átadását egy fontos cél érdekében. Mint annál a kisgyereknél, aki szívből utálta a körömvágást, ám onnantól kezdve, hogy ő választhatott, mikor melyik köröm következzen, sokkal jobban viselte a procedúrát. Amikor valamilyen más kellemetlenség előtt állunk, például oltásra kell menni, akkor is szerencsésebb azzal „jutalmazni”, hogy utána ő dönthet valamiről, például az aznapi programmal kapcsolatban, semmint tárgyi ajándékkal. Így nem éli meg olyan kiszolgáltatottnak magát, aki csak elszenved egy eseményt.

Néha feleslegesen túlterheljük a gyerekeket azzal, hogy a felelősség megosztása, vagy a konfliktus elkerülése céljából áthárítjuk rá a felnőtt döntéseket is. Fontos azonban észrevenni, mikor tényleg szüksége van a csemetének arra, hogy aktív alakítója legyen az eseményeknek. Jogos szükséglet, hogy az ember hatni, irányítani is szeretne, így képes, ha kell, alkalmazkodni is.

Cziglán Karolina
pszichológus

Blogmustra