Nem elég egymás mellett élni

Zanza!

Szerencsére sok felnőtt komolyan veszi, hogy a gyereknek árt, sőt, betegíti, ha feszült, agresszív otthon a légkör, ha a szülők rendszeresen veszekednek, kiabálnak egymással, nem beszélve arról, ha pofonok is elcsattannak. Csakhogy úgy tűnik, van egy általánosan elterjedt félreértés, amiről fontos beszélni: az, hogy az agresszió hiánya és a viszonylag nyugodt légkör már elég is lenne ahhoz, hogy a gyerek biztonságban érezze magát.

A gyereket nemcsak az agresszió, hanem az üresség, a szülők közötti kötelék és érzelmi szövetség hiánya is megsebzi. Nem jó cél, amit sokan megfogalmaznak valahogy úgy, hogy „Mi már nem igazán szeretjük egymást, de együtt maradunk a gyerekek kedvéért, nekik jó lesz így, mert nem szoktunk veszekedni, elviseljük egymást valahogy.” Igaz, külön ágyban alszunk, igaz, nem osztjuk meg egymással érzéseinket, gondolatainkat, igaz, már kedvünk sem lenne délután egyet sétálni kettesben – folytatható a gondolat.

Ezeknek a szülőknek a gyerekei felnőttként elmesélik a rendelőben: nekik nem volt szörnyű gyerekkoruk, ha összehasonlítják a helyzetüket más osztálytársakéval, hát, ott durvább történetekről számoltak be, ezek szerint ők szerencsésnek kell, hogy mondják magukat.

És mégis, valahogy nem képesek elköteleződni, nem tudnak igazán igent mondani egy párkapcsolatra, attól félnek, nem csinálnák jól, vagy nem tudnák azt érezni, amit ilyenkor az emberek érezni szoktak. Azaz valahogy hiányosnak, nem egésznek élik meg magukat. És ami a legrosszabb: nem találják a kapaszkodót, hogy mi lehet ennek az oka, hiszen az ő normális életükhöz képest másokkal sokkal durvábbak történtek gyerekként.

shutterstock 571980004

Egy tapasztalt családterapeuta fogalmazta meg egyszerűen: „Sajnos nehezen értik meg a szülők, hogy is van az, hogyha ők többet szexelnek, akkor meggyógyul a gyerek.” Pedig kis túlzással így van. Persze, a szex csak kifejeződése annak, hogyha a szülőknek újra köze lenne egymáshoz - jelentsen ez érzelmi és szexuális szövetséget, azt, hogy igazán benne vannak a kapcsolatban, nem pedig csak vegetálnak otthon, és a családon kívül élik meg a fontos élményeket-, tehát ha ez változna, akkor a gyerek is jobban érezné magát, és adott esetben a pszichés és pszichoszomatikus tünetei is csökkennének.

Jogosan felmerülhet a kérdés, miért is baj, ha anya és apa már csak szülőtársként funkcionál, ha egyszer a gyerekkel mindketten rendesen foglalkoznak. Amikor ezt kérdezzük, elfelejtjük, hogy a család nem kétszemélyes kapcsolatok halmaza, azaz nemcsak az hat a gyerekre, hogy hozzá hogyan szól a szülő, hogy vele hogyan bánik, hanem ugyanennyire fontos, hogy az egész egység mennyire élő, mennyire érthetők és átláthatók benne az érzelmi viszonyok, mennyire igaziak és erősek a kötelékek. Nem kevésbé fontos a csemetének, hogy a szülei egymással milyen kapcsolatban vannak, mint hogy vele milyen a viszonyuk.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, a legritkább esetben létezik olyan, hogy két ember, akik valaha egy párt alkottak, semlegesen, minden sérelem és csalódás nélkül jutnának oda, hogy együtt élnek, de nincs közük egymáshoz. Hiszen valaha vártak egymástól valamit, vonzódtak egymáshoz, értékesnek és izgalmasnak látták egymást. Egyes kapcsolatok szenvedélyesebben indulnak, mások kevésbé, de mindenki azt érzi, van valami köze a másikhoz, hiszen máskülönben nem kötnék össze az életüket.

Amögött, hogy valahány évvel későbbre „békés” egymás mellett éléssé alakul a kapcsolat, meghúzódik számtalan élmény, amikor úgy érezték, nem kapták meg a másiktól, amire szükségük lett volna, a másik egyedül hagyta őket, nem értette meg őket, visszautasításban részesültek. Ezeket az élményeket lehet letakarni egy elhatározással, hogy maradjanak együtt, még ha el is hidegültek egymástól. De a csendes mindennapok mögött fel nem dolgozott feszültségek lapulnak, amik megoldásáról már lemondtak a szülők. Ha így fogalmazzuk meg, talán nem is olyan meglepő, miért nem virul a gyerek sem ebben a közegben.

Félreértés ne essék: nem kell, hogy tökéletes legyen a szülők kapcsolata. Élőnek kell lennie. Élő kapcsolat az, amiben az ember társként, szövetségesként tekint a másikra, a másikat egészében, nemiségével együtt fogja fel, amiben az ember a sérülékenységét és vállalja a másik előtt, tehát nemcsak a biztonságos területekre szűkül le a kapcsolat: azokra, ahol nem érezzük magunkat sebezhetőnek.

De arról szó sincs, hogy mindennek ideálisnak kellene lennie. Ellenkezőleg: az igazán élő kapcsolat az, amiben az ember látja a másik hibáit, ám - hol könnyebben, hol nehezebben - elviseli azokat, és hálás, mert a párja, házastársa is elviseli őt. Élő kapcsolat, amiben vannak hiányok, és ezek olykor fájnak is, hiszen nincs partner, aki minden igényünket és szükségletünket kielégítené, de ezzel együtt is értékesnek érezzük őt, és a vele való szövetséget. Ha ez így van, még az is belefér, hogy a gyerek lássa, néha idillibb a szülei viszonya, néha pedig morognak egymásra, a lényeg, hogy a köztük lévő érzelmi kapcsolat nem inog meg, így számára is biztonságot ad.

Cziglán Karolina
pszichológus 

Blogmustra