A játékgyártók csak röhögnek

Szemet vetett a gyerek a Játékra, aztán, ahogy megneszelte, hogy közeledik a névnapja, elkezdte következetesen kívánni. Reggel-este mondogatja, hogy mennyire szeretné, sőt, milyen nagy szüksége van rá. Álmodozik róla, és sztorikat talál ki, én meg tudom, hogy nem fogja megkapni. Van egy kis baj ugyanis a Játékkal: harmincezer forintba kerül.

shutterstock 584053753
Shutterstock

Direkt nem mondom meg egyébként, hogy konkrétan miről van szó, mert akkor mindenki a Játékot kezdené el megítélni, és nem a szituációt: sosem venne a gyereknek ilyet, hülyeség, vagy a legjobb játék, minden pénzt megér, szóval maradjunk annyiban, hogy nagyjából tök mindegy, hogy mi az. Képzeljenek csak el egy játékot, akármit. A gyereknek úgyis más szempontjai vannak, mint egy felnőttnek, különben ez a cikk egy kubai nyaralásról szólna, és nem egy fröccsöntött szarról. Egy harmincezer forintos fröccsöntött szarról.

Szóval, a gyerek vágyakozását látva kezdtem meginogni, ej, nem is olyan nagy pénz ez a kisfiam öröméért. Aztán belegondoltam, mennyit kell dolgozni ennyiért, és mi mindent lehetne vásárolni harmincezer forintból, aminek értelme is van. Mondjuk kaját egy hétre. Teljes tavaszi ruhatárat, mert néhány hónap alatt persze mindent kinőtt. Átmeneti cipőt mind a két gyereknek. Igaz, Kubába pont nem mehetnénk el belőle, de egy hétvége Sopronban, egy szerényebb szálláshelyen simán kijönne belőle négyünknek, ilyenkor tavasszal, úgyis verhetetlen a környék.  Végül már ott tartottam, hogy bármi, minden fontosabb és értelmesebb, mint a Játék, amivel mondjuk, nem is állok túl távol a valóságtól.

Csak hát egy perc múlva már el is szégyelltem magam: micsoda anya vagyok én, aki ilyen racionalitásokkal jön, ahelyett, hogy azt nézné, hogy a gyerek minek örül. Mert hát a szeretet definíció szerint az, amikor az ember azt adja a másiknak, amire neki szüksége van. 

Nos, itt is van egy kis bökkenő, mivel egyáltalán nem gondolom, hogy a gyereknek szüksége van a Játékra, mivel lassan el sem fér a szobájában a sok bizbasztól, de hát ezen a körön már túl vagyunk, szerinte meg igen, nagyon is szüksége van rá. Mert szeretné. 

Ezen a ponton éreztem, hogy el kell távolodni a dologtól, és meg kell próbálni kívülről nézni. Mennyire normális dolog, hogy emberek kiadnak harmincezer forintot egy műanyag játékért? Vajon a realitásérzéknek melyik fokán helyezkedik el az a felnőtt, aki szerint tök oké megvásárolni harmincezerért egy fröccsöntött, és teljesen haszontalan akármit, azért, mert a gyerek arra vetett szemet?

Egyébként meg persze, hogy arra vetett szemet, mert az a legnagyobb, a legbulibb, azzal lehet igazán nagyot durrantani. Jól ki vannak ezek találva, fel van építve a kínálat, legalább úgy, mint az autóknál: lehet kapni kicsit és olcsót is, de hát mindenki nagyot szeretne, minél nagyobbat, ami csak a költségvetésbe belefér, meg még azon is túl.

A reklámban pedig mindig a legnagyobbal és legdrágábbal rambóznak, ezért nyilván arra az élményre vágyik a gyerek is, mert az az igazi. A többi meg csak gyenge próbálkozás. 

Persze, eltilthatnám a gyereket a tévétől meg a youtube videóktól, hogy ne lásson reklámokat, meg a jól szituált családban élő kishaveroktól is, akiknél szintén drága játékokat lát, hát, gratulálok hozzá annak, akinek ez bejött.

GettyImages-453041824
Gerhard Joren / Getty Images Hungary

Meg próbálhatnék érvelni azzal, hogy a kisebb, olcsóbb is pont olyan jó, ugyanazt tudja, csak hát a gyerek nem hülye, nem veszi be. Az olcsóbb cucc, mondjuk húszezerért, legfeljebb arra jó, hogy csalódjon, rossz esetben egyenesen szegénységtudata legyen (húszezerért!): nekünk nem telik arra, amit szeretne, csak gyengébbre. És ez megint nem megoldás. Ennyiért meg pláne nem!

Aztán elkezdtem magyarázni a fiamnak az értékekről és arányokról, holott Douglas Adams óta tudjuk, hogy az arányérzék egy ekkora Univerzumban megengedhetetlen luxus egy gondolkodó lény számára. De azért próbálkoztam: Kisfiam, a névnap egy olyan ünnep, amire normálisan egy könyvet kap az ember ajándékba. Esetleg egy kis doboz Legót. 

Mondanom sem kell, nem hatotta meg az érvelésem.

Félreértés ne essék, a gyerek nem követelőzik, ordít és toporzékol, szó sincs róla. Egyszerűen csak látom, hogy ez a szíve vágya, mert mesél a Játékról, és az ő, racionalitásokkal meg nem zavart kis gyerekfejében már úgy állt össze a dolog, hogy meg fogja kapni, csak mert vágyik rá. Sőt, úgy érzi, már a kezében is tartja.

Hát nagyjából itt feneklettem meg a dologgal: ő szeretné, és nyilvánvalóan csalódott lesz, ha nem kapja meg a Játékot, másrészt viszont hatalmas lúzerségnek érezném, ha ennyi pénzt kiadnék egy ilyen izére.

Persze tudom, ez csak picsogás, ha villanyszámlára vagy kenyérre kellene ez a pénz, fel se merülne a kérdés, nem is lenne min gondolkozni.

Egyébként röviden megszondáztam a közvéleményt (na jó, a kolléganőket), és az derült ki, hogy akinek nincs gyereke, vagyis tiszta fejjel, érzelmektől mentesen tud gondolkozni a dologról, már a felvetést is hülyeségnek, teljesen abszurdnak tartotta. Akinek meg van gyereke, csak lemondóan legyintett: majd megtudod, csak egyszer nézzen rád nagy, vágyakozó bociszemekkel a gyereked!

Alighanem ezt használják ki a játékgyártók: ha megtehetik, akkor is megveszik a szülők a még drágább játékot is, még akkor is, ha pontosan tudják, hogy semmi értelme. Úgyhogy, ha ettől a cikktől nem is vagyunk beljebb, mert a megoldást még mindig nem tudom (elkényeztetett kis majom vs. csalódott gyerek), legalább már megvan a felismerés: ennek sosem lesz vége. 

És ön mit csinál, ha a gyerek a racionális értékhatáron kívül eső játékra vágyik? És ha nagyon-nagyon vágyik, még az ölébe is bújik, és cuki fejjel mesél róla önnek? 

Oszd meg másokkal is!
Mustra