Valahányszor iskolával kapcsolatos témáról írunk, a kommentekben mindig kétféle vélemény alakul ki: az egyik szerint a tanárok rosszindulatú, kontraszelektált és kiégett lúzerek, akik végtelenül sok kárt okoznak a gyerekeknek minden nap. A másik álláspont szerint viszont igenis kiteszik a lelküket, és ők tartják egyben, miattuk működik még egyáltalán a roskadozó oktatási rendszer.
Nagyon érdekes blogposztra bukkantunk, ami éppen ezt járja körül: az üzleti szférában dolgozók véleménye csap össze egy ex-tanáréval. Persze csak gondolatban. Nagyon tanulságos, olvassák!
"Kedves Fiúk a Vonatról!
Rögtön mentegetőzéssel kezdem: az egész az én hibám, hallgatóztam, bár ezzel nem kéne dicsekednem. De hát másokkal ellentétben, akik inkább bedugnak a fülükbe valami zenét, én szeretem hallani, ami körülöttem történik. Krónikus megfigyelő vagyok. Azt hiszem, a „másokra figyelés” is lehetne egy hit.
Na mindegy, belőlem ennyi is elég, beszéljünk a srácokról.
Hallak téged, te kibontott nyakkendős, aki Rolexet viselsz, igen, te, ahogy a szép öltönyös haverodnak beszélsz a harmadik barátotokról, Josh-ról, aki épp nincs ott. Valahogy így:
- Haver, ez soha nem megy sehová. Soha. Olyan, mint egy remete.
- Tudom, mindig úgy tesz, mint aki marhára elfoglalt. Tanár, b***meg, harmadikban. A napjának háromkor vége, muhaha.
- Az. Bár tudná, hogy mit jelent a való életben dolgozni, csak egy napig. Azt hiszi, hogy az ő munkája nehéz!
(felröhögnek)
- Ja, és ő a legnagyobb sóher, amióta befejeztük a sulit.
- Komolyan. Próbálj meg vele élni. Mondjuk nem is számíthat olyan fizura mint a miénk, mi kidolgozzuk a belünket egész évben. Neki meg mindjárt itt az őszi szünet, aztán a hálaadás, meg a téli szünet, amikor hetekig nem dolgozik. És neki van nehéz dolga?!
- Pf, ha tudná!
- Ja. (csekkolja a telefonját) Megiszunk egy sört? Taylor most írt rám, hogy beülnek valahova.
- Hogyne, benne vagyok!
Aztán ti leszálltatok, én pedig ott maradtam a gondolataimmal. És minél többet gondolkoztam rajta, minél többször ismételtem át magamban ezt a beszélgetést, annál biztosabb lettem benne, hogy írnom kell nektek.
Nem ismerem a haverotokat, Josh-t, de nyilvánvalóan nem olyan menő, mint ti, srácok, akik szerda este tízkor sörözni mentek Taylorral, akárki is legyen.
Abból, amit hallottam, úgy tűnik, tele van a tökötök a tanár barátotoktól, zavar titeket, hogy szerényen él, hogy korán megy aludni, és hogy sok szabadsága van.
Az a helyzet, hogy közbe akartam szólni, de visszafogtam magam, és nem zúdítottam rátok, amit gondolok.
Mostanáig.
Tudjátok, szeretném nektek elmondani, hogy néhány évig tanár voltam, elsősöket és hatodikosokat tanítottam. Azért hagytam fel vele, mert egyszerűen nem bírtam tovább, még úgy sem, hogy naponta kétszer antidepresszánst szedtem.
Meg akartam kérdezni tőletek, hogy futottatok-e már napi nyolc órát egy éppen túl gyorsra állított futópadon, mert ez az egyetlen, amivel le lehet írni azt a fizikai igénybevételt, amit a tanítás jelent.
Ki akartalak javítani benneteket: rosszul gondoljátok, hogy Josh munkanapja véget ér délután háromkor. (Mint egykori tanár, a választ nem súghatom meg, de itt egy mini lecke: a tanárok jóval a sulikezdés előtt érkeznek, és a vége után még sokáig bent is maradnak. Megszámlálhatatlanul sok órát töltenek este, éjjel, hétvégén és különösen a „hosszú szüneteikben” azzal, hogy óravázlatokat készítenek, dolgozatot javítanak, jellemzést írnak a gyerekekről, találkoznak a szülőkkel, vagy telefonon beszélnek velük, feladatsorokat állítanak össze, osztályoznak, szemléltető eszközöket készítenek, kellékeket vásárolnak a tudományos kísérletekhez (annak érdekében, hogy a tanulás szórakoztató legyen, és reménykednek, hogy tényleg sikerül), felkészítik a gyerekeket különböző versenyekre és felvételikre, díszítik és rendezik a tantermet, elvégzik az adminisztrációt, elrendezik a speciális igényű gyerekekkel kapcsolatos teendőket, továbbképzésekre járnak, stb. Hát így.
Itt van nektek egy kihívás: csináljatok végig egy munkanapot úgy, hogy nem mehettek el egyszer sem vécére, hogy zacskóból ebédeltek kevesebb, mint hét alatt, és maradjatok végtelenül türelmesek, miközben huszonvalahány diák akar feltétlenül mondani nektek valami rendkívül fontosat, miközben csak egy emailre szeretnétek válaszolni.
Azt is szeretném elmagyarázni nektek, hogy Josh miért él olyan takarékosan, és azt is, miért olyan elcsigázott mindig, amikor bulizni sem jár. Diákonként és tanóránként fillérekért teszi ki a lelkét, hogy a diákjai ne csak tanultak legyenek, hanem kedvesek és bátrak is, és úgy érezzék, biztonságban és szeretve vannak.
Szerettem volna beszélni nektek a tanteremben töltött időről, és azokról a diákokról, akiknek az iskolán kívüli sorsa éjszakánként nem hagyott aludni, és arról az érzelmi teherről, amit ez rám, és a házasságomra rótt.
Azt akartam, hogy gondolkozzatok el a saját, és az ő munkája közti különbségen, de attól félek, kifutottunk volna az időből. Elég, ha annyit mondok: ti lehettek fáradtak és másnaposak a munkahelyeteken, de Josh-nak abban a percben teljesen ott kell lennie, amikor reggel megérkeznek a gyerekek az iskolába.
És még azt is el akartam mondani nektek, ha nem tudnátok, hogy a tanárok nem töltenek ki költségelszámolást minden hét végén: ők mindent zsebből fizetnek. És csak a Josh-hoz hasonló srácok elég menők ahhoz, hogy feláldozzanak egy korsó sört, hogy megvehessék azt az ollót a harmadikosoknak.
Akartam nektek adni egy csomó ötletet, hogy hogyan támogathatnátok Josh-t, és az önzetlen munkát, amit választott magának.
Elismerem, hogy a munkátok valószínűleg szintén kemény, de finoman emlékeztetnék arra is, hogy titeket legalább elismernek és megfizetnek érte. A tanárok nem kapnak sem bónuszt, sem fizetésemelést a jó munkáért. Ők azért szeretnék a legjobban csinálni, mert helyén van a szívük, és tudják magukról, hogy kicsodák.
Én már a „való életben” dolgozom, ahogy ti fogalmaztatok, és ez csak megerősített abban a régi hitemben, hogy a tanároké a világon az egyik legnehezebb, legfontosabb, ugyanakkor a legkevesebbre értékelt és legalulfizetettebb munka a világon.
Tisztelettel,
egy ex-tanár a vonatról, (és a világ összes Josh-ának a szószólója)."
És ön mit gondol, kinek van igaza?
