Túl nyitott és túl zárt családok, és az arany középút

Zanza!

A pszichológusok régóta tudják, hogy a családot nem lehet úgy tekinteni, mint pusztán csak néhány ember csoportját: a család sajátos rendszer, ami több, mint az „elemek”, a családtagok összessége. Leírható a rendszerek különféle tulajdonságaival, például, hogy mennyire zártak vagy nyitottak.

Zárt család az, amelyik ragaszkodik a saját elképzeléseihez, külső impulzusokat, ötleteket nem fogad be. Ha az ovis társ anyukája felveti, náluk valami másképp szokás, például nem kádban fürdetik a gyereket, hanem zuhanyozzák, vagy nem az esti alvás előtt van mese, hanem délután, akkor az automatikusan hülyeségnek minősül, vagy meg se hallják. Úgy jó, úgy van kőbe vésve, ahogy ők megszokták. Vendégek lehetőleg ne jöjjenek, ha jönnek, legfeljebb egy színházi előadást láthatnak a tökéletes családról, a normál, hétköznapi életbe aligha nyernek betekintést, a család a bizalmába aligha avatja be. Külső személyeket segítőként sem fogadnak szívesen, a babysitter puszta felvetése is szentségtörés: a gyereknek az anyja mellett a helye, de ha valaki segít, az csakis rokon lehet.

shutterstock 95194951

A nyíltság is túlzásba vihető. Ha olyan a lakás, mint egy átjáróház, ha nincsenek meghitt, közös pillanatok, amik csak a családéi, nincsenek biztonságot adó, ismerős szokások, akkor az otthonosság vész el. Fontos, hogy a két véglet között megtaláljuk azt a középutat, amiben senki sem sérül, ami mindenkinek a legnagyobb szabadságot adja.

A nyíltsággal, illetve zártsággal szoros összefüggésben van, mennyire rugalmas a család, mennyire képes változni, alkalmazkodni új helyzetekhez, például konfliktusokat rugalmasan kezelni. Bizonyos betegségekkel, például pszichoszomatikus zavarokkal küzdő gyerekeknél gyakran találták a kutatók, hogy a családok, amikben nevelkednek, az átlaghoz képest rugalmatlanabbak, merevebbek, zártabbak. A gyerek csak a tünetein keresztül tud kiáltani: valami itt nem jól működik!

Honnan vehetjük észre, hogyha nem vagyunk eléggé nyitottak? Például, ha fenyegetőnek éljük meg, ha valaki valamilyen változást szeretne eszközölni a szokásainkban, a rituálékban. Mondjuk eddig minden vasárnap a nagymamánál ebédeltünk, de most szeretne kirándulni a gyerek, és kihagyni a látogatást. Erre nem volt példa a megszületése óta, mi jöhet ezek után?! Esetleg, ha felmerül, idén karácsonykor ne hal legyen, hanem töltött káposzta. Ha erre kétségbe esünk, mert már gyerekkorunkban is hal volt, sőt, anyánk gyerekkorában is, akkor sejthető, hogy rugalmatlanul működik a család.

A szokásoknak, hagyományoknak, rituáléknak van helye. Ezek hozzájárulnak ahhoz az érzéshez, hogy ez a mi családunk, nem egy tetszőleges család, van közös identitásunk, mi vagyunk, akik... Akik hétvégén diavetítőznek, akik ősszel mennek szüretelni, akik ágyba viszik a szülinapos reggelijét, akiknél a nagypapa öltözik be mikulásnak stb. A ritmus, az ismétlődés és ismerősség fontos a kisgyereknek különösen, de a felnőttnek is biztonságérzetet ad. És ezek töltik meg tartalommal, hogy mégis mit jelent a mi családunkba tartozni.

Csakhogy ez addig tápláló, élő, míg a tagok jóérzését szolgálja, amíg nem önmagáért van, úgy, hogy az már nem is komfortos senkinek. Ha valakinek már nem jó, mert neki megváltoztak az igényei, akkor a családnak elég rugalmasnak kell lennie, hogy változtasson. Ez az igény leggyakrabban a gyerek növekedésével, új életszakasz beköszöntével függ össze, esetleg azzal, hogy valaki belép a családba. 

shutterstock 388443226

Ha a szülők elzárkóznak a külső személyek, vélemények beengedésétől, az általában azért van, hogy ne kelljen szembesülniük külső hatásokkal. Ha például jön egy babysitter, lehet, hogy kiderül, bizonyos helyzetekben ő másképp rendezi a konfliktusokat, másképp intézi a hétköznapi teendőket, és azok néha jobban működnek. A rugalmatlan szülő ebből nem azt látja, az ő élete is könnyebb lesz, ha átvesz ezekből valamit, hanem fenyegetést, hogy változni kéne. Az ő gyerekét persze a barátnő családja is hiába hívja, hogy nyaraljon velük, vagy akár csak egy éjszakára maradjon ott: talán nem is tudja magának megindokolni, miért, de nem szívesen engedi. Valójában azért nem, mert akkor új szokásokat, igényeket hozhat haza.

A merevséggel, zártsággal az a probléma, hogy olyan kereteket erőltetünk, ami már egyre többeknek kényelmetlen. Magyarán, kevésbé elégedettek, kevésbé boldogok a családtagok, mintha tudnánk változni. A másik gond, hogy a külvilág óhatatlanul ellenség lesz. Ha mi tudjuk, mi hogyan helyes, akkor a többiek ugyebár hülyék. Ha ezt így nem is mondjuk, érződik a hangsúlyból, ahogy meséljük: „képzeljétek, Amandáéknál úgy szokás, hogy...”. Persze, azért meséljük, hogy elhatárolódjunk tőle, és megerősítsük, ahogy nálunk van, úgy jó. Végül pedig: sok lehetőségtől megfosztjuk magunkat. A változatlanság felülírja a praktikussági szempontokat, azt, hogy valami másképp jobban működne. De ha másért nem, hát azért érdemes rugalmasnak lenni már a csemete kiskorában, mert legkésőbb kamaszkorban úgyis ki fogja kényszeríteni a változást, és ha addig nem gyakoroltuk, akkor hirtelenjében fájni fog.

Cziglán Karolina
pszichológus 

Blogmustra