A lányok tudják, hogy régen magyarul beszéltek

Zanza!

Évi 100-200 magyar gyerek kerül külföldi örökbefogadókhoz, azok, akiknek itthon nem találnak szülőket. Az egyik célország Norvégia, ma egy ott élő család mutatkozik be, akik Magyarországról adoptáltak egy testvérpárt.

Mona és férje hatmillió forintnak megfelelő összeget fizettek, hogy örökbe fogadhassanak két, fejlődési gondokkal küzdő óvodás kislányt. Krisztina és Kata azóta sikeresen beilleszkedtek. (A szereplők nevét kérésére megváltoztattam.)

Mondj pár szót a családodról!

Tipikus család vagyunk, anya, apa, két gyerek, akik most hét- és nyolcévesek, kertes házban élünk Norvégia egy csendes vidékén. Én problémás tinédzserekkel foglalkozom terapeutaként, szeretek kötni és lakást díszíteni, a férjem mérnök. Krisztina, az idősebb lányunk makacs, szeretetreméltó lány, szeret kirakózni, olvasni, a szabadban lenni. Kata a mi kis temperamentumos „babánk”, él-hal mindenféle sportért. Mindkét lány iskolás. Három és négy és fél évesek voltak, mikor hozzánk érkeztek Magyarországról. A férjem és én is 43 évesek vagyunk.

Miért fogadtatok örökbe?

Gyereket akartunk. Már a kapcsolatunk elején beszéltünk erről, hogy örökbe fogunk fogadni.

A kép illusztráció
A kép illusztráció

Nem is volt meddőségi problémátok?

Nem tudom, soha nem vizsgáltattuk magunkat. Volt egy műtétem, ami megnehezíthette a teherbeesést, de ezzel sosem foglalkoztunk, nem lombikoztunk, rögtön az örökbefogadást indítottuk el. A férjemmel egyetértettünk, hogy ez a megfelelő a számunkra.

Hogy zajlik az alkalmassági vizsgálat Norvégiában?

Először tagságot kell szerezni kell egy ügynökségnél, három létezik belőlük az országban. Ott kitöltik a jelentkezési lapot, és javaslatot tesznek a jelentkezőnek, hogy melyik országból és milyen korú gyereket fogadjon örökbe. Ezt a jelentkezéssel együtt elküldik a regionális önkormányzatnak. Részt kell venni egy ingyenes felkészítő tanfolyamon.

A gyermekvédelmi szervezet elkészít egy környezettanulmányt, és számos papírt be kell nyújtani: házasságlevelet, erkölcsi bizonyítványt, egészségi igazolást, pénzügyi beszámolót. Ha testvéreket szeretne a pár, ezt jelezni kell, de akkor nehezebb alkalmasságot szerezni. A gyermekvédelem javaslatot tesz, szerintük alkalmas-e a pár, a döntést az önkormányzat hozza.

Ez az előzetes alkalmasság, ezt csak öt év alatti, egészséges gyerekre lehet megszerezni, legfeljebb két gyerekre. Ezután az aktát lefordítják és elküldik abba az országba, ahol örökbe akar fogadni a pár, a mi esetünkben Magyarországra. Ha ezek után kiajánlanak egy gyereket, aki öt évnél fiatalabb és nincsenek sajátos igényei, akkor nincs több teendő.

Ha azonban a gyerek elmúlt öt éves, kettőnél többen vannak testvérek, vagy egészségi gondokkal küzd, akkor egy kiegészítő vizsgálaton kell átesni a házaspárnak, és megindokolnia, miért éppen ezt a gyereket akarják örökbe fogadni, hogy fogják ellátni a szükségleteit. Ha ezt elfogadják, akkor fogadhatják őt örökbe. Az egész eljárás hosszú folyamat, a házaspárt külön és együtt is meginterjúvolják, hogy ugyanazt akarják-e.

Sokan megbuknak?

Ezt nem tudom, de ismerek több párt, akiket elutasítottak akár az előzetes alkalmasságin, akár a kiegészítő vizsgálaton.

Mennyibe kerül a folyamat?

Az örökbefogadás teljes költsége nagyjából 21 ezer euró (kb. 6,3 millió forint) gyerekenként. Ha testvéreket fogadnak örökbe, a második gyereké csak 11 ezer euró (kb. 3,3 millió forint). Ezen felül jönnek a külföldre utazás és ott tartózkodás költségei, ez nálunk 7500 euró (kb. 2,2 millió forint) volt.

Ha a gyerekek megérkeztek Norvégiába, az állam gyerekenként 10 ezer eurót (kb. 3 millió forint) visszatérít a költségekből. Nekünk nagyjából 20 ezer euróba került összesen az örökbefogadás (kb. 6 millió forint).

Ha jól tudom, Norvégiában a nemzetközi örökbefogadás az egyetlen lehetőség.

A belföldi örökbefogadás nem nagyon létezik Norvégiában, évi 5-10 gyereket adnak örökbe, inkább a nevelőszülős elhelyezés jellemző.

Ti miért Magyarországot választottátok?

Mikor elindultunk, több országot megvizsgáltunk. Magyarország mellett szólt, hogy közel van Norvégiához, ha később a lányok vissza akarnának látogatni. Másrészt sok jót hallottunk Magyarországról, és arról, ahogy ott bánnak a gyerekkel.

Hány magyar gyereket fogadnak örökbe norvégiai családok?

Az elmúlt években évi 10-15-öt.                                                                        

Mennyit vártatok?

Összesen egy év kilenc hónapot a folyamat elindításától kezdve a lányok hazaérkezéséig. Az alkalmasság megszerzése tíz hónap volt, majd pár hónappal később elküldték az anyagunkat Magyarországra, ezután jött a telefonhívás, hogy akarunk-e két kislányt örökbe fogadni, akik 3 és 4 évesek.

Az akta szerint sajátos nevelési igényűek voltak. Mindkettőnél kötődési zavart állapítottak meg, az egyiküknek több területen volt elmaradása, mozgásfejlődésben, kognitív és pszichés területen. A másik lányról azt írták, hogy testileg sérült, de ez nem volt igaz.

Voltak kételyeitek?

Igen. De észrevettük, hogy az anyag régebben készült, és kértünk újabb véleményeket a lányok fejlődéséről. Ezeket gyorsan megkaptuk, és láttuk, hogy mindkét lánynál javulás történt. Beszéltünk pszichológussal, gyerekorvossal, és eldöntöttük, hogy vállaljuk őket.

Milyenek voltak az örökbefogadás idején?

Mindkettőnek kötődési problémái és fejlődési elmaradásai voltak, az egyik lánynál fokozottan: gondjai voltak a járással, beszéddel, nem tudott játszani.

És hogy vannak most?

Nagyon jól! Kata teljesen utolérte a korosztályát, vele semmilyen gond nincs. Krisztina a figyelemzavar és az autizmus tüneteit mutatja, ami nem ritka azoknál a gyerekeknél, akiket kicsi korban elhanyagoltak. Fejlesztésekre jár, és szépen halad.

Nem aggódtatok, hogy birkóztok meg a nehézségekkel?

De, és még most is aggódunk. De megtesszük, ami tőlünk telik, minden fejlesztést megkapnak, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőlük, és olyan boldogok legyenek, amennyire csak lehet. Mindig elmondjuk nekik, mennyire szeretjük őket, és örökké a szüleik maradunk.

Hogy készültetek? Tanultatok magyarul?

Nem volt sok időnk felkészülni. Pár szót tanultunk magyarul, mint köszönöm, igen, nem, de nagyon nehéznek találtuk a nyelvet. De pár tippet kaptunk másoktól, akik már voltak Magyarországon, az ügynökség is ellátott tanácsokkal, és Magyarországon a barátkozás alatt végig segített minket az ügynökség egy magyar munkatársa, elkísért hivatalos helyekre és bármikor felhívhattuk. Ő norvégül nem tudott, de angolul megértettük egymást.

Milyen volt a tartózkodásotok Magyarországon? (A külföldi örökbefogadók egy pár napos barátkozás után általában egy hónapra egy bérelt lakásba költöznek Magyarországon, majd ezután költöznek haza az országukba.)

Tetszett az ország. Minden tiszta volt, mindenki kedves és udvarias, nagyon jó benyomásunk volt a hatóságokról, és a nevelőszülők is nagy szeretettel gondoskodtak a lányokról. A lányokat az összeszokás alatt nem volt szabad túl sok ingernek kitenni, így többnyire otthon maradtunk a bérelt lakásban, és a kötődés meg a napirend kialakításán dolgoztunk.

Ha kimozdultunk, többnyire autókázni mentünk, ezt nagyon szerették. Pár hét után már rövidebb, 1-2 órás programokkal is próbálkozunk. Ami nehéz volt, szinte senki sem beszélt azon a vidéken németül vagy angolul, így sok mutogatással kellett megoldani a bevásárlást.

A kép illusztráció
A kép illusztráció

Ti hogy boldogultatok a gyerekekkel, akik szintén csak magyarul tudtak?

Testbeszéddel, mimikával, mutogatással. A lányok roppant gyorsan szedtek fel norvég szavakat, és mi is tanultunk pár magyar szót. Ez nem igazán volt probléma, inkább szórakoztató. Például a lányok egy olyan rajzfilmet akartak nézni, amit ők „nemjó”-nak neveztek (Nemo), jót mulattam, mikor megtudtam, ez mit jelent magyarul.

Titeket, mint szülőket könnyen elfogadtak?

A lányok rám vitték át a nevelőanya iránti érzéseiket, a férjemet viszont az első hetekben elutasították. Mindent nekem kellett csinálnom, ő még egy pohár vizet sem tölthetett nekik. Az első hetekben mindkét kislányt cipeltem, 18 kilót az egyik karomon, 11-et a másikon. A férjem ezalatt takarított, bevásárolt. Ez lassan változott, ma mindkettőnkhöz normális a viszonyuk. Hozzám fordulnak, ha szomorúak vagy megütötték magukat, és a férjemhez, ha megijednek valamitől.

Az első 7-8 hét néha rémálom volt. A lányok gyászoltak, eltűnt az addigi életük, minden, ami biztonságos volt nekik, Mama és Papa (a nevelőszüleik). Ehelyett új szülőket kaptak, akik furcsán beszéltek, idegen volt az illatuk, új ház, új ágy, új ruhák, másféle étel… Ordítottak, visítottak, köpködtek, ütöttek, rúgtak… minden nap, néha napi több órát.

Mindig az aznapi napot próbáltuk túlélni és építettük a bizalmat. Ragaszkodtunk a napirendhez és lassan megnyugodtak. Ugyanakkor a két lány követelte az ölelést, puszit, figyelmet és nagyon örültek minden mókának. Szóval egyfelől kimerítő volt, másfelől sok szeretetet követeltek és adtak. Intenzív időszak volt.

Miért nem találtak a lányoknak Magyarországon családot?

Ezt nem tudjuk, de nagyon hálásak vagyunk, hogy hozzánk kerültek. Nem tudom, mióta vártak, annyit tudunk, hogy két és fél éve éltek a nevelőszülőnél.

Hogy zajlottak az első hetek, miután hazaérkeztetek Norvégiába?

Folytattuk a megkezdett napirendet, az átállás nem volt túl nehéz. Továbbra is főleg otthon maradtunk és védtük a külső ingerektől a lányokat.

Megtartottátok a lányok eredeti keresztnevét?

Igen. A kezdeti szakaszban gondolkodtunk, hogy megváltoztatjuk, de mikor megláttuk a fényképüket, ez nem merült többet fel. A nevük magyar kiejtését is megtartottuk, noha a norvég verzió természetesebb lett volna itt. Utólag sajnálom, hogy nem adtunk nekik mi is egy keresztnevet. Nekem ez személyes veszteség, hogy nem neveztem el a gyerekeinket.  A lányok szempontjából azonban az volt a helyes, hogy megtartottunk a régi nevüket, ma is nagyon szeretik a magyarországi becenevüket.

Mikor tanultak meg norvégul a gyerekek?

Kata, a kisebb már pár hónap után folyékonyan beszélt. Krisztinának több idő kellett, de ő a magyar beszédfejlődésben is el volt maradva, mikor megismertük. Ma logopédushoz jár, jó eredményekkel, és az iskolában is kap külön segítséget.

Mikor mentek oviba?

Fél évvel a hazaérkezésünk után, de először csak heti két nap, pár órában. Itt az óvoda utolsó éve előkészítő az iskolára, ezt Krisztina a megérkezésünk után egy évvel kezdte, Kata egy évvel később. Majd hatévesen mentek mindketten iskolába.

Hogy zajlanak a hétköznapok nálatok?

Szerintem nagyon hasonlóan, mint más családokban. A lányok iskolába járnak, aztán különórákra. Otthon leckét írunk, programokra megyünk. Mindkét lány tanul úszni. Kata emellett tornázik, Krisztina lovagol, ő heti kétszer gyógytornára és egyszer logopédiára is jár. Hétvégén zsúrokra mennek, a barátaikkal találkoznak, néha elutazunk a telekre, vagy a szüleimhez, vagy barátok, rokonok jönnek hozzánk látogatóba.

Beszélgettek az örökbefogadásról? Értik a kislányok, miért élnek Norvégiában?

Beszélünk róla, és mindig biztosítjuk őket, hogy már örökre együtt maradunk. Tudják, hogy nem az én hasamban voltak kisbabák, és hogy csak a születésük után találkoztunk. Tudják, hogy Magyarországon születtek és egy más nyelvet beszéltek. Ma nagyon viccesnek találják a magyar szavakat és gyakran akarják őket hallani, amelyeket ők is használtak régen. Teljesen elfelejtettek magyarul. Kata semmire nem emlékszik Magyarországról. Krisztina halványan emlékszik, hogy egy másik házban lakott egy másik nővel, „aki nem te voltál, Mama”.

Van kapcsolatotok a magyar kultúrával?

Közvetlenül nincs, de próbálunk életben tartani pár szokást, mint hogy kiteszik a cipőjüket az ablakba december 6-án, vagy a magyar zászlót. Magyar családokat nem ismerünk, de sok olyan családot igen, akik szintén Magyarországról fogadtak örökbe. Van egy zárt Facebook-csoportunk érintett családoknak, 120 taggal. Évi egy találkozót is tartunk. Ha a lányok nagyobbak lesznek, majd Magyarországra is visszalátogatunk velük.

Okozott valami meglepetést?

Azt hittük, felkészültük, de valójában fogalmunk sem volt, mi vár ránk. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de sejtelmünk sem volt, mennyire. Tudtuk, hogy a gyerek indulatos lehet, de azt nem, mennyire. Tudtuk, hogy az életünk azonnal megváltozik, de azt nem, hogy ennyire. Tudtuk, hogy beleszeretünk majd a lányokba, de azt nem, hogy ez milyen gyorsan és természetesen történik. Mi őket nem az „örökbefogadott lányainknak” tartjuk, csak a lányainknak.

Sok mindenre felkészültünk a hazaérkezés után: kötődési gondok, elutasítás, visszafejlődés, gyász… Viszont nem készültünk kis dolgokra: hogy mindent a szájukba vesznek és mindent megfognak. A lányok regresszáltak, újra kézzel ettek, megint meg kellett őket tanítanunk az evőeszközök használatára. Nagyon ragaszkodók voltak. Az első évben nem tudtam úgy leülni, hogy ne akart volna egyik vagy mindkettő az ölembe ülni. Az első másfél-két évben csak a kezemet fogva tudtak elaludni, így én köztük feküdtem, és a két kezem után kétfelől nyúltak.

Milyen volt egyik pillanatról a másikra anyává válni?

Furcsa. Egyik pillanatban még csak a férjemmel voltunk ketten, aztán egy négytagú család lettünk. És nem két kisbaba szülei, hanem két kész személyiségé. Ők nem ismertek minket, mi nem ismertük őket. Emlékszem, milyen bizonytalan voltam. Ha sírt az egyik lány: vajon segítséget kér, fáj valamije, vagy hisztizik? Ha egy gyerek sír, a szülő rögtön tudja, mi baja. Az első időkben én nem tudtam. De aztán idővel megjött a tudás. De rögtön szerettük őket. A férjem azt mondta, ő „instant” megszerette őket, ahogy meglátta. Én akkor azzal voltam elfoglalva, milyen rémültek a lányok, és mit csináljak, hogy megnyugtassam őket.

Az, hogy problémás tinédzserekkel foglalkozol, előny volt az örökbefogadásnál?

Abban igen, hogy testvéreket is kaphattunk. Testvérek vállalásához feltétel, hogy legyen tapasztalata gyerekekkel a jelentkezőnek. A lányok érkezése után pedig hatalmas előny volt, hogy tisztában vagyok a gyerekeket érő traumák természetével és kezelésével.

A kép illusztráció
A kép illusztráció

Romák a lányok?

A legtöbb Magyarországról örökbefogadott gyerek igen, ők nem, bár mi is erre készültünk. Világos, de könnyen barnuló bőrük van, egyikük sötétszőke, a másik sötétbarna hajú.

Kirínak a családból?

Nem. De ha így is lenne, a környékünk multikulti. Mindenféle bőrszínű, vallású és nemzetiségű gyerek előfordul az iskolában, ismernek egy és kétszülős családban nevelkedő, nevelőszülőnél élő és örökbefogadott gyerekeket. 

Az emberek mit szólnak, hogy örökbefogadottak a kislányok?

Még sosem találkoztunk negatív reakcióval. Néhányan kíváncsiak, érdeklik őket a részletek, milyen gyorsan tanultak meg norvégul a lányok, mit tudunk a vér szerinti családról, mennyi ideig tartott a folyamat, ilyesmiket kérdeznek. De mindenki pozitív. Azt mondják, szerencsések vagyunk. Ezt mi is így gondoljuk.

Még több történet az örökbefogadásról az https://orokbe.hu/ oldalon olvasható.

Blogmustra