A gyerek bátorításának művészete is tanulható

Zanza!

A szülő egyik fontos szerepe, hogy segítsen feldolgozni a gyereknek a sikert és a kudarcot is. Már sokszor szóba került, nem mindegy, hogyan, mivel dicsérjük a csemetét. Ugyanígy az sem, mit mondunk, mikor rossz élmény érte, valami nem sikerült neki, szomorú vagy csalódott. Az, ahogyan a szülő reagál az efféle helyzetekre, mintaként szolgál: meghatározza, felnőttként majd hogyan viszonyul saját magához, az érzelmeihez, amikor ilyen helyzetbe kerül.

A „boldogság” nagy szó, elérhetőbb célnak hangzik, ha azt mondjuk, jó lenne, ha a gyerek megtanulna önmagával jóban lenni, akkor is, ha nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy szerette volna. Akár így is meghatározhatjuk az egészséges lelkű embert: valaki, aki, ha nem is érte el a célját, ha olyasmi történt vele, ami megalázó vagy csalódást keltett benne, nem fordul szembe magával, hanem képes „jól bánni” önmagával.

Lehet, hogy elhangzik a belső párbeszédben, hogy „ej, de hülye vagyok, hogy ezt elszúrtam”, mégis ottmarad valami alapvető pozitív viszonyulás önmagával kapcsolatban. Ezt a bánásmódot eleinte kívülről, a szülőtől kapja meg az ember (jó esetben), és ha ez megvalósul, idővel bensővé válik. A szülő kezében tehát nagy lehetőség van, mikor a legkisebb kortól elkezdi formálni ezt.

Nem könnyű, mikor valami rossz éri a gyereket. Sok szülő rátesz egy lapáttal, és a gyerek hibáját hangsúlyozza, mert úgy hiszi, így tudja motiválni a csemetét. Más szülő inkább elhessegetné a témát, „ne törődj vele, legközelebb majd jobban sikerül”. Van, aki fél vigasztalni, nehogy belesüppedjen az önsajnálatba, és van, aki szeretné, csak nem tudja, hogyan tegye.

shutterstock 158902820

játszótéren ott volt egy kis barátnője is, akivel nagyon várta a találkozást, a másik kislány azonban szinte levegőnek nézte, mert nagyon egymásra találtak egy harmadikkal, aki most izgalmasabb társaságot jelentett számára.

Ki ne ismerné a helyzetet, senki sem ússza meg az élményt élete során! Lili próbálkozott, aztán feladta, és egyedül játszadozott kicsivel arrébb. Anyuka tipródott, együtt érzett vele, de nem tudta, mivel segít, ha sajnálja őt, vagy ha eltereli a figyelmét. Megpróbálta kérdezgetni a kislányt, hogy szomorú-e (látta, hogy az) és együttérzőnek lenni, simogatta a fejét, és mondta, hogy ez tényleg nehéz helyzet.

Az apa pedig arra terelte a szót, hogy „ugyan már, máskor te nem játszol vele”. Egyik szülőnek sem tetszett a másik stratégiája, apa szerint anya az áldozati érzést mélyíti el, és egyre nagyobbnak tűnik a veszteség, anya szerint apa bagatellizálja a gyerek fájdalmát, aki így egyedül marad vele. Tény, hogy egyikük mondataitól sem lett jobb a hangulat.

Másnap anyának egyszer csak eszébe jutott, hogy valamit még nem említett, pedig gondolt rá: „Te, még nem is mondtam, milyen büszke voltam rád a játszótéren!” Ez rögtön felkeltette Lili érdeklődését... „Ott maradtál és feltaláltad magad! Nem tehetsz róla, hogy Vivi most nem veled foglalkozott, ilyen helyzetbe bárki kerülhet, de te ügyes voltál, elkezdték játszani a főzős készlettel.”

Erre büszkeség csillant meg Lili szemében, láthatóan nagyon jól esett neki, amit anyukája mondott. Persze, ettől még utólag is kapott pár epés megjegyzést a háta mögött Vivi, Lili még haragudott rá kicsit, de érezhetően egészen más volt már a súlya, nem nehezedett úgy a kislányra az élmény. Fontos, hogy ehhez azért kellett az előző napi vigasztalás is, az, hogy volt ideje és tere átélni a szomorúságot. Nem az a cél, hogy megússzuk a rossz érzéseket, hanem, hogy feldolgozzuk az élményt.

Olyan helyzetben, amikor valami ijesztő történik a gyerekkel, akkor is sokat segítünk vele, ha kiemeljük, mi az, amit jól csinált, ami rajta múlt a helyzetben. Egy kisfiú alatt váratlanul elindult a futópad, méghozzá elég gyorsan és hirtelen. Szülei odaugrottak és lekapták, mindenki megrémült. Az apának az jutott eszébe, ha a gyerek nem kezd azonnal futni, hatalmasat esett volna hátra, talán kórházban kötnek ki. Megdicsérte: „nagyon ügyes vagy, hogy elkezdtél futni, most rajtad múlt, hogy nem lett baj ebből!” A kisfiú szemében egy pillanat alatt oldódott a félelem, és büszkén, mint valami legyőzött ellenségre, nézett le a futópadra. Utána is kérdezte boldogan: „Ugye, milyen jól tettem, hogy elkezdtem futni?”

shutterstock 324079568

Joggal merül fel a kérdés: no igen, de mi van, ha épp nem volt ügyes a gyerek? Ha leesett a futópadról, ha sírt vagy dühöngött a játszótéren stb. Akkor is biztosan van olyan eleme a viselkedésének, ami elismerésre méltó. Ha nem egészében, valamilyen aspektusában, és ha nem abban, hogy milyen jó helyzetmegoldó volt, akkor a szándékot lehet kiemelni, még akkor is, ha nem ért célt: azt, hogy a gyerek tett valamilyen erőfeszítést a helyzet megoldására. Amikor nem érezzük magunkat jól egy szituációban, biztosan vannak próbálkozásaink, hogy jobb legyen. Jó, ha ezeket észreveszi a szülő, és hangsúlyozza ezek értékességét.

Az, hogy egy helyzetben siker vagy kudarc ér minket, hogy egy találkozás, egy program jól alakul-e, nem csak rajtunk múlik. Múlik a körülményeken, a többi szereplőn és tényezőn is. Épp ezért nem érdemes mindig a végeredményre helyezni a hangsúlyt. Segítünk a gyermeknek, hogy egészséges önbecsülése alakuljon ki, és jól érezze magát a bőrében, ha megtanítjuk, hogy értékelje a saját erőfeszítéseit, próbálkozásait.

Ha így áll önmagához, kellemetlen helyzetben sem áldozatnak fogja magát érezni, hanem valakinek, aki képes arra, hogy a valami jót hozzon ki a dologból.

Cziglán Karolina
pszichológus 

Blogmustra