Több pszichológus tett már kísérletet arra, hogy összegyűjtse az ember legfőbb szükségleteit. Talán azok a legteljesebb elméletek, amik az emberi kapcsolódás, a megismerés és az alkotás igénye mellett azt is megfogalmazzák, időnként szükségünk van az ingerektől való visszavonulás lehetőségére is. Szülőként nem mindig jut az ember eszébe, hogy nemcsak a szükséges alvásmennyiséget kell biztosítani a gyereknek, de az ébren töltött időben is lehet, hogy valami túl sok, túl közeli, túl intenzív számára. Igénye lehet a porontynak az egyedüllétre, a kevesebb zajra, de akár a kevesebb testi kontaktusra vagy kommunikációra is. Sokféle árnyalata van ennek, lényeg, hogy már a kisgyerek is jogosan igényli, hogy neki is legyen hatása arra, mikor mennyi ingert, közelséget kap.
A visszavonulás egyik fontos terepe a testi kontaktusok korlátozása. Ha a gyerek nem kér puszit, ölelést, simogatást, gyömöszölést, akkor tartsuk ezt tiszteletben! Nem is olyan egyszerű feladat ez, hiszen könnyen lehet egyfajta játék, hogy „deee, csak azért is elkaplak és megölelgetlek!”. Vegyük észre, amikor már csak mi vagyunk benne a játékban, a gyerek valójában nem élvezi.
Nem utálatosság, önvédelem
Vannak olyan helyzetek, mikor a család nem érti, hogy miért zavaró a csemetének az érintkezés, és utálatosságnak tekintik, hogy nemet mond. De attól még, hogy a szülőt nem zavarja, ha közös pohárból isznak, és nem érti, miért ne kérhetné meg a porontyot, hogy lekenje a hátát ott, ahol ő már nem éri el, elfogadhatja, ha ezek a csemetének kellemetlenek. Előfordul, hogy a gyerek visszautasító viselkedése azzal függ össze, hogy a szóban forgó felnőttet nem érzi annyira közel magához. Például, hiába van kevés hely a vonaton, lehet, hogy nem szívesen ül a félévente egyszer látott nagymama ölében az út alatt.
Hasonló a helyzet a sokaknál gyakori konfliktusokat okozó kérdéssel: a köszönéssel. A felnőttnek ez rutin, és semmit nem mond arról, a másikat közel érzi-e a magához. A kisgyerek viszont egyfajta kapcsolódást él meg a köszönésben, és a többség nem szívesen köszön, amíg nagyon idegennek érzi a másikat. Kell valamiféle bizalom, egy kis otthonosság hozzá. A szülő persze szeretné, ha mindenki látná, az ő csemetéje jól nevelt, kínosnak érzi, hogy a szomszédnak csak ő köszön vissza. De anya és apa is jól jár vele, ha megvárja, amíg elmúlik ez az időszak, idővel a gyerekek is könnyebben köszönnek: látják, hogy mindenki azt teszi, és oldódik ez a gátlás. De főként akkor, ha nem erőltetjük!
Kipiheni a külvilágot
Ha több gyerek van, nehéz kielégíteni az egyedülléthez, egyedül játszáshoz fűződő igényt. Lehet, hogy külön szoba nincs, de azzal is sokat segítünk, ha biztosítunk egy külön kis kuckót, sarkot a csemetének, ha igénye van az elvonulásra. Lehet az egy kis sátor: néhány szék egy takaróval leterítve. Rendszerint a nagyobbnak lenne igénye elvonulni, a kicsi pedig azt akarja, mindig játsszon, foglalkozzon vele. A szülőnek nem dolga ebbe folyton beavatkozni, és rendezni kettőjük ügyét, de legalább a nap egy részében próbálja meg biztosítani az egyedüllétet számára. Gondoljunk bele: a szülő sem bírná, ha az összes ébren töltött órájában a gyerekekkel kellene foglalkoznia, de neki segít a másik szülő, a nagyszülő, a babysitter. A gyereket az oviban vagy iskolában rengeteg inger érte, érthető, ha szeretne egy kicsit elvonulni, nem pedig egészen lefekvésig a kistesóval játszani (aki persze alig várta, hogy hazaérjen).
Feldolgozza a fantáziáit
Egyes szülőket irritál, hogy amikor együtt van a család, miért nem kapcsolódik, beszélget a gyerek. „Hagyjál, most gondolkodom!” – hangzik a válasz, mikor anya, apa valamit kérdezne. Sokan ezt egyszerűen szemtelenségként értékelik. De vajon a felnőtteknél nincs olyan, hogy valamin fantáziálnak, elmerengenek, és rosszul esik nekik, ha kizökkentik őket? Az óvodáskorú gyereknek rendkívül élénk, életszerű a fantáziavilága, és szüksége is van rá, hogy használja ahhoz, hogy feldolgozza az őt érő élményeket. Nem lehet (nem is kell) mindig kifelé létezni, jó, ha valakinek gazdag a benső világa és szívesen visszavonul oda néha. Ennek ráadásul vannak kifejezetten előnyös oldalai is, például nem kell mindig szórakoztatni, el tudja űzni a saját unalmát. Tehát, ha a gyerek az úton üveges tekintettel bámul kifelé az ablakon, nem dolgunk mindenáron bevonni valamilyen interakcióba.
Az is a visszavonulás egyik formája, ha az embernek titkai vannak. Tekinthetjük úgy a titkokat, mint egy otthonosan berendezett belső kis szobát, ahova csak neki van bejárása, olykor azoknak, akiket ő önszántából beenged. Félreértés, ha a szülő bizalmatlanságnak vagy tiszteletlenségnek, esetleg a kettőjük közötti távolságnak címkézi, hogy a gyerek valamire azt mondja: „titok”, vagy „nem mondom meg”. Sokszor nem is az a lényeg, hogy mit nem mond el, hanem hogy meg akarja élni, hogy neki is lehet titka. Jó érzés, ha megkapja annak a szabadságát, hogy ő is megválogathatja, mibe vonja be a környezetét, mibe nem.
Ő nem én vagyok
Szülőként különösen akkor nehéz „békén hagyni” a gyereket, ha nem azonos a temperamentumuk, például, ha a társasági ember anyának, apának introvertált a csemetéje. A másik problémás helyzet, ha a szülő bizonytalan a kompetenciájában, és mindig visszajelzést szeretne a gyerektől arra nézve, hogy ő jó szülő. Számukra fájdalmas elutasítás lehet, mikor a gyerek visszautasítja a közeledést. Ilyen helyzetekben különösen fontos tudatosítani, hogy nincs baj: csupán egy természetes emberi igényről van szó.
Cziglán Karolina
pszichológus
