Miért akarna valaki pont egy mozgássérülttel táncolni?

Zanza!

A mozgás- és táncterápia terápiás, gyógyító hatásáról már többször írtunk – a táncterápia módszere hasznos lehet autista gyermekek fejlesztésében, a halmozottan fogyatékos fiatalokkal való munkában, illetve egészséges gyermekek érzelmi fejlődését is segíti. A terápiás folyamat és a táncművészet-előadóművészet között többnyire kevés az átjárás: vagy a gyógyulás, vagy az esztétikum érdekében táncolunk.

Ez alól jelent kivételt az ARTman Egyesület, ahol a táncegyüttesek fogyatékos és ép előadókból tevődnek össze, és ahol a terápiás folyamatból művészi értékű színpadi előadások születnek.

De mégis, mi lehet a jó abban, ha az ember együtt táncol egy mozgássérülttel vagy épp egy autistával? Lehet-e szépség a sérülékenységben? Hogyan alakul előadássá a terápia és viszont? Gyulavári Ági pszichológussal, táncművésszel, mozgásterapeutával, az Artman egyesület elnökével beszélgettünk.

Fogyatékkal élőkkel dolgoztok – ez pontosan kiket takar?

Elég tág az egyesületünk spektruma. Tizenöt évvel ezelőtt Bóta Ildikó, az alapítónk súlyos, halmozottan sérült fogyatékosokkal kezdte a munkát, ami mozgássérülést és kommunikációs akadályozottságot jelent – azaz a mozgássérülés mellett ők nem beszélnek, vagy nagyon nehezen érthető a beszédük. Ebből alakult a Tánceánia Együttes, ami a mai napig egy élő, hetente próbáló táncegyüttes.

Ahogy Ildikó elkezdte a módszer kidolgozását, egyre több művész és terapeuta kapcsolódott hozzá, így az évek során különböző egyéb csoportokra is adaptáltuk a módszert: voltak autista és látássérült csoportjaink, jelenleg fut egy értelmileg akadályozott csoport. Ezek közül van olyan csoport, ami évekig futott és jelenleg forráshiány miatt szünetel, és van, amit kizárólag önkéntes erőből tartunk fenn.

Autista csoportunk indulására például jelenleg is sokan várnak, – érintett fiatalok és szülők - , de épp nem nyertünk pályázaton, így most nem tudjuk elindítani.

Mit jelent az, hogy a darabok terápiás munkából nőnek ki?

A művészet és a terápia határmezsgyéjén táncolunk. Vannak olyan csoportjaink, amik zártan, csoportterápiás keretek között működnek. Más csoportokban az alkotás, darabok létrehozása áll a középpontban, és van olyan is, ahol mindkettő. A közös alkotáshoz a terápia és a tánc eszközeit használjuk. Munkánkban az értékek és a sérülések egyaránt fontos inspirációs források. Célunk pedig hosszú távon az, hogy a társadalom elfogadóbbá váljon.

A Tánceánia Együttes munkája úgy indult, hogy sérült és ép emberek együtt mozogtak, táncoltak. Most is fontos része a munkánknak, hogy mindenki megélhesse erősségeit, értékeit és megbékélhessen a sérülékenységével. És ez nem csak a sérültekre vonatkozik: mi azt gondoljuk, hogy az épeknek is van egy csomó akadályozottsága, egy csomó érzékeny felülete.

Nem tánclépéseket, nem kötött koreográfiát használunk, hanem a testet, a mozgást, az érintést és a figyelmet használjuk arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz. A csoportok és az előadások során is gyakran dolgozunk úgynevezett strukturált improvizációval: ez azt jelenti, hogy egy-egy táncban mindenki tudja, hogy kik a szereplők, mennyi ideig tart, milyen zenére, és hogy a térben hol történik a közös mozgás, de a konkrét mozdulatok az adott pillanatban az előadók érzéseiből, kapcsolatából születnek. Nincs jó és rossz mozdulat: az a jó mozdulat, ami hiteles, és ami teljességében kifejezi az ember jelenlegi állapotát.

Ép alkotóink, a táncosok és rendezők közül többen külföldi iskolák módszereit ültetik át fogyatékkal élő emberekre: ilyen a Body Mind Centering, a Laban mozdulatelemzés, a Skinner Releasing Technika és a kontakt improvizáció, illetve a hazai módszerek közül a Pszichodinamikus Mozgás- és Táncterápia eszközeit használjuk.

Abban vagyunk mások a fogyatékosok számára általában elérhető foglalkozásoktól, hogy a közvetlen célunk nem a fejlesztés: nem a képességeiket akarjuk javítani, hanem a közös alkotás során megtapasztalhatják saját teremtő erejüket. Természetesen a munka következménye ugyanúgy lehet a fejlődés, de a közvetlen célja a közös alkotás. Ebben a munkában nagyon fontos, hogy az ép és sérült táncosok sokszor hosszú évekig dolgoznak együtt: bizalomteli, kölcsönös elfogadáson alapszik a munka, enélkül nem megy.

Miért jó mindez az épeknek? Te ép művészként miért dolgozol fogyatékkal élőkkel?

Engem alapvetően nagyon érdekel művészként a sérülékenység, mint téma. Azt tapasztaltam, hogy ebben a munkában a saját sérülékenységemet sokkal könnyebb elfogadnom, és megtalálni a kifejezés formáját, művészi alkotássá alakítani. A sérülések vagy fogyatékosságok hatása a testre létre tud hozni olyan formákat, újszerű, érdekes, a maguk módján nagyon szép mozdulatokat, ami engem személy szerint nagyon inspirál és elindítja, táplálja a kreativitásomat.

Táncosként sokszor az új formákat, új mozdulatokat keressük, és sokszor egy mozgásában akadályozott test természetesen hordozza ezeket. Vagy például egy autista ember önkifejezése is hihetetlenül izgalmas és újszerű tud lenni.

Például ha valakinek egy agyi sérülés következményeképpen nagyon merevek az izmai, az sokszor szokatlan formákba rendezi a testét, és ezt a túlfeszített minőséget mozgásban nagyon szépen tudja megjeleníteni. Amin egy ép táncos esetleg évekig küzd – hogy mozgás közben az egész teste egyformán feszes legyen – az neki természetéből adódik. Vagy vannak olyan művészek, akik repetíciókra, ismétlésekre építenek fel egy-egy koreográfiát, ezt pedig nagyon nehéz ép táncosként hitelesen csinálni, úgy, hogy benne legyél és ne und meg, míg egy autistának épp ez lehet a hiteles, a természetes.

Hogyan alakulnak a csoportok, mennyire befogadóak?

Ez valamennyire forrásfüggő, most épp dolgozunk azon, hogy megnyíljon az egyik csoportunk újak számára: bizonyos időszakonként lehet csatlakozni, illetve keressük a lehetőségeket, intézményeket ahol ennek tud kerete lenni.

Legrégebbi együttesünk, a Tánceánia együttes tíz és húsz közötti taglétszámú, fele-fele arányban sérült és ép, elsősorban fiatal felnőttekből áll. Ahhoz hogy új csatlakozók felé és új célcsoportok felé tudjunk nyitni, szükségünk lesz plusz forrásra. Most épp az autizmus irányába mutatkozna nagy igény, ez pedig nagy szakemberigényű csoport.

Nagyon szeretnénk nyitni gyerekcsoportok felé is, ez egy fontos szakmai célunk a közeljövőben: egy fenntartható, integrált gyerekcsoportot szeretnénk, ahol sérült és ép gyerekek együtt táncolhatnak, alkothatnak, együtt tapasztalhatják meg ezt a munkát.

Hol léptek fel előadásaitokkal?

A Trafótól minden évben kapunk meghívást, itt egy est erejéig régi és új darabjainkkal mutatkozunk be. Április 11-én a Marczibányi téren két régebbi darabunkat egy érzékenyítő előadás keretében mutattuk be – általában esti darabjaink vannak, de ezt most kifejezetten diákok és iskolák számára, délelőttre terveztük, összekötve az alkotókkal történő beszélgetéssel.

Úgy gondoljuk ugyanis, hogy az Egyesület munkája olyan helyzetben mutatja meg a fogyatékkal élőket, amire egyébként kevés lehetőség van: itt kiemelt helyzetben, ép művészekkel, táncosokkal egyenrangú előadókként jelennek meg. A nézők, a diákok számára mindez új fényben tünteti fel a sérülékenységet.

Vannak érzékenyítő előadásaink iskolai helyszíneken is, illetve rendes színházi előadásaink, és konferenciákon, szakmai rendezvényeken is gyakran megjelenünk, mint kulturális program. Az aktuális előadások időpontjai a Facebook-oldalunkon vagy a honlapon mindig megtalálhatóak. 2016. november 20-án a Trafóban lesz egy szakmai napunk, ahol az érdeklődők workshopokon és közös improvizáción keresztül ízelítőt kaphat munkánkból.

A Trafóban zajlott estünk idén picit más struktúrájú volt az előző évekhez képest, most nem közvetlenül terápiás munkából nőttek ki a darabok, hanem rendezői koncepciókra (rendezők: Gyulavári Ági, Jobbágy Bernadett, Mészöly Andrea) történtek a felkérések. Két premiert és egy régebbi darabot mutattunk be: a Távolról Áttetsző című darab egy autista lány köré épült, a SEJTelemben két látássérült is táncol, a Beszélj rólam! pedig két súlyos, halmozottan sérült táncos, egy színész és egy táncosnő interakcióira épül.

Hogyan támogathatnak titeket?

Most lehetőség van „örökbe fogadni” csoportokat adott időre, azaz egy-egy csoport munkáját határozott ideig támogatni. Önkénteseket is szívesen látunk, nem feltétlenül a tánccsoportunkba, hanem akár üzleti területről: jelenleg elsősorban művészek, terapeuták működtetik a szervezetet, míg a marketinghez, forrásteremtéshez, pénzügyi stratégiákhoz, grafikához, informatikához értő szakemberek hiányoznak. Nekünk nagyon nagy kincs lenne egy-egy ilyen szaktudással rendelkező önkéntes.

Természetesen az adó 1%-ával is lehet minket támogatni, tárgyi adományként pedig jelenleg leginkább egy használható számítógépre lenne nagy szükségünk.

Vannak támogató partnereink, akik, ha nem is mindig anyagilag, de nagyon fontos segítséget nyújtanak: a Trafó például minden évben lehetőséget nyújt előadásokra, amelyek mindig teltházasak, idén is 30 embert haza kellett küldeni, mert már nem fértek be.

Blogmustra