A családok egy részében egészen elfoglalta a mese helyét a képernyő. Van, ahol emögött kényelmességi ok áll: azzal ott lehet hagyni a gyereket, míg a meséléshez a szülő is kell. Van, aki azt hiszi, így adja a legtöbbet a csemetének: a videón lejátszott mesének profi a képi világa, színészek mondják a szöveget, míg neki a fejből való mesélés gondolatától is borsózik a háta („Mit mondjak, nem jut semmi eszembe?”), de olvasni sem szívesen olvas, mert úgy véli, ahhoz sincs meg a tehetsége. És van, aki bedől, mikor azt tapasztalja, hogy a gyerek sokkal szívesebben választja a mesefilmet, mint a szülői mesét, és megadóan azt mondja: „Hát, ha jobban szereti, mit erőltessem rá a mesélésemet.”
Nem célom a mesefilmek üldözése, de egy biztos: nem pótolják az olvasott vagy fejből mondott mesét! Igaz, hogy a legtöbb gyereket sokkal hamarabb lázba hozza a mesefilmnézés lehetősége, mint hogy anya, apa mesélni fog, de ez hasonló, mint hogy a legtöbb gyerek bizonyára édességet választana rendes ebéd helyett: ebből sem vonjuk le azt a következtetést, hogy a szervezetének elegendő a csokitorta.
A párhuzam arra is vonatkozik, hogy a gazdagon kidolgozott, ingerekben dúskáló videó azonnali élvezetet nyújt, akár csak a gyorsan felszívódó cukor. Ezzel szemben, ahogy belekezdünk egy szóbeli mesébe, még nem tudjuk, mi sül ki belőle, fokozatosan vonódunk be, a végére áll össze valami, aztán tovább érlelődik. Élvezetet ad, de meg is dolgoztatja a gyereket.
De hogy miért is olyan fontos a mese, arról érdemes beszélni. A jó mese legfőbb előnye, hogy érzelmeket mozgósít, szorongást old, mondhatjuk: gyógyít. Nem a didaktikus okosságokról van szó, hanem az elsősorban népmesékben, de minden jó mesében megjelenő szimbólumokról, amik megragadnak valamit a gyermek tudattalan félelmeiből, vágyaiból, az alapvető emberi kérdésekből, témákból. Így kimondatlanul, és szájbarágás nélkül találkozik a gyerek a mesében az őt legmélyebben foglalkoztató dilemmákkal, és valamiféle megnyugtató választ kap rájuk.
Például, amikor meghal a szerelmespár, de virág nő a sírjukon, amelyek összekapaszkodnak, akkor az valamiféle felelet arra, „mi lesz, ha meghalunk?”. A mese nyelvén arról beszélünk, átalakulunk, az addigi életnek vége, de kezdődik egy új élet, és az addig létjött kötelék, szeretetkapcsolat örökérvényű. Igaz válasz ez hívőnek és ateistának is, mert ebben az új életben a természet körforgása is megjelenik: elpusztulnak élőlények, de részben belőlük újak jönnek létre.
Nem minden mese egyformán jó, a szülő dolga, hogy ne csak gagyit kínáljon fel. De ha jó is a mese, kérdés, mikor jött el az ideje. Ebben a gyerekre bízhatjuk a választást, amit újra kér, és ami leköti, az megszólította őt, és valami fontosat kap belőle. Gyakran felmerülő szülői félelem, hogy nem fog-e neki ártani egyes mesék brutalitása. Van, aki épp azért választ egy kedves mesefilmet, mert abban senki hasát nem vágják fel, senki levágott testrészeivel nem etetnek madarat, senkit sem kínoznak éveken át a féltestvérei, hogy aztán megmérgezze a mostohaanyja stb. De a gyerek számára ezek teljesen mást jelentenek, mint a felnőttnek. A felnőtt fejében ott van az a tudás, hogy hasonló szörnyűségek történnek a valóságban, összekapcsolja az olvasottakat a betegségekről, rendőrségi hírekről való élményeivel, és átéli az élet borzalmaival szembeni kiszolgáltatottságot. A gyerekhez mindez a szimbólumok nyelvén szól: bizonyos szempontból kevesebbet ért, más szempontból sokkal többet, mert a lényegi tartalom jut el hozzá.
A mese másik legnagyobb ajándéka, hogy különleges módon kapcsolódik benne szülő és gyermek. A mesélés és mesehallgatás bensőséges élmény, amiben a szülő átengedi magán az ősi tudást, a gyerek szinte elrévedt állapotban befogadja azt. Valami különleges dolog történik kettőjük közt. A fejből mondott mese mindig a szülőből is jön, akkor is, ha az alaptörténetet nem ő találta ki, így még személyesebb. Benne van a mese, de benne van ő maga is. (Persze, ahogy olvassa, azért abban is benne van.) Aki fél, hogy nem tud elég jót kitalálni, induljon ki egy ismert meséből. Aztán hátha kedvet kap, hogy alakítson rajta. Van, akinek kedvenc meseélménye, mikor apja a három vándort a három testvérről nevezte el. Ha apa mesélt, mindig ezt kérték tőle. Egyébként csak egy egyszerű kis mese volt, de a közös összekacsintós cinkosságtól lett ez maradandó emlék.
A mesének elengedhetetlen jellemzője a szabadság. A gyerek fantáziájában képződik meg a jelentés, nem a meseíró vagy a szülő szabja meg, számára miről szól. Van, aki még azt sem javasolja, hogy képekkel illusztrált könyvet vegyünk, mert az is beszűkíti a fantáziát. De az biztos, hogy a mesét nem kell magyarázni, levonni a tanulságot. Sőt: ne tegyük semmiképp! Tiszteltjük és óvjuk a belső munkát, ami elindul ilyenkor a csemetében, és ne zavarjuk meg az intellektualizálásunkkal! Ha ő kérdez, ő akar beszélgetni, az persze más, akkor behív minket a feldolgozásba.
Meséljünk, ahogy nekünk is jól esik: ha könyvből, akkor úgy, ha fejből, akkor úgy. Ha a szülő felkínálja a kedvenc meséjét, és a gyerek vevő rá, nagy élmény lesz együtt nevetni, mosolyogni vagy meghatódni azon, amit a szülő már kisgyerekként is átélt.
Cziglán Karolina
pszichológus
