Miért haragszunk a tinire?

Arról sokat beszélünk, hogy a kamasz olykor pökhendi, konfliktusokat gerjeszt akkor is, mikor nem lenne indokolt, hogy változékony a hangulata, egyszer kedves, másszor a szülő orrára csapja az ajtót. Szinte úgy beszélünk, mintha a megnövekedett indulatokért csakis a serdülő lenne felelős: az ő hormonjai tombolnak, ő követel túl nagy szabadságot stb.

Ez úgy hangzik, mintha a szülő felől béke és nyugalom lehetne otthon, csak a gyerek kelti folyton a feszültséget. Ez így azonban nem teljesen igaz. A kamaszkor a felnőtt lelki életét is megpiszkálja, és olykor ő is lehet a felesleges drámák gerjesztője.

shutterstock 216791050

De vajon miért lenne ingerült az anya, az apa, ha egyszer nem benne dúl a nagy változás: a gyerek teste alakul át, nem a szülőé, a gyereknek kell felnőnie, nem a szülőnek. Csakhogy a szülői szerep is nagyban átalakul. Van, aki ezt nehezen fogadja el, még ragaszkodna hozzá, ami abban az értelemben, ahogy régen volt, már nem lehetséges. Számos konfliktus forrása, ha anya vagy apa továbbra is a gyerek legfőbb bizalmasa, példaképe, a titkok tudója, és minden feltétel megszabója szeretne lenni.

Az igazságosság kedvéért szülőkről, illetve „anyáról és apáról” beszélünk, de az igazat megvallva ez a helyzet inkább az anyáknak nehéz. Nem mindig, de általában az anyák szerepei között központibb helyet foglal el a szülőség, nagyobb változás számukra, ha kevésbé számítanak rájuk ebben a minőségükben, mint korábban. Az apákat inkább az szokta zavarni, hogy már nincs akkora szavuk, hogy „nem tiszteli” őket a gyerek, és annak a disszonanciája, hogy noha a támogatására (elsősorban anyagi támogatására, néha egy-egy dolog elintézésére) továbbra is igényt tart a fiatal, a szabályokat nem tartja be, és egyáltalán nem úgy beszél velük, mint aki hálás.

Minél fontosabb volt valaki életében a szülői szerep, és minél kevesebb terület van, ami hasonló jelentőségű, annál érzékenyebben érintik a kamaszkori változások. Ebből a szempontból azok az anyák, akik háttérbe szorították vagy feladták a hivatásukat a családért, különösen nehéz helyzetben vannak. Olyan ez, mintha valakinek mondjuk 35-40 évesen nyugdíjba kellene vonulnia. Igaz, részmunkaidőben még számítanak rá, de az már nem ugyanaz.

Az ember már nem érzi magát pótolhatatlannak, elkezdi megélni, hogy bizonyos helyzetekben felesleges. Talán már nem is olyan fontos a szülinap otthoni megünneplése – na jó, elnyammogja a tortát, de azért igazán a barátokkal való bulit várja. Kiderülhet, hogy a nyarat sem a családdal tervezi. Ha szomorú, vágyik vigaszra, de nem feltétlenül a szülőtől, és az is rosszul eshet anyának, hogy mikor ő dicsérte, milyen jó volt az iskolai darabban, vállat vont, bezzeg amikor a barátok vagy a párja, az egészen felvillanyozta. Ilyen élmények hatására azt érezheti a szülő, hogy láthatatlanná vált, ő már nem is számít, rá nincs is szükség.

A másik, nehezen feldolgozható változás, hogy már nem lehet úgy hatni a gyerekre. A korábban bevált büntetések, szigorú nézés, lelki ráhatás veszít erejéből, sok minden nevetségesnek hat, ami addig működött. Szerencsés eset, ha először a szülő veszi észre, ezeknek lejárt az ideje, nem a gyerek forrázza le vele, hogy csak nevet ezeken.

Nehéz alkalmazkodni az új felálláshoz. Magában a helyzetben rejlik a feszültség és a disszonancia, ami kitörhet a szülőből: még sokban rá támaszkodik a gyerek, ha baj van, neki kell megoldania, ő vállal érte felelősséget, és mégsem hallgat rá, nem hat a szigor, megfakult a tekintély. Oldja a helyzet feszültségét, ha anya és apa nem az „amíg az én kenyeremet eszed...” típusú érvelésre épít (amiben ugyan van igazság, mégsem hatékony), hanem a közös együttélés mindenki által betartandó szabályait fekteti le. A gyereknek egy szava sem lehet, hogy tőle is várnak bizonyos házimunkát, hiszen a szülők is elvégzik a magukét. Nem lehet egy szava sem, hogy van határa a zajongásnak, hiszen a szülők is tekintettel vannak rá, és így tovább.

Az is nehéz, hogy az anyában és apában most tudatosul, lezárult annak az időszaka, mikor érdemben formálhatták a gyereket. Változások még várhatók, hiszen fog még érni, és a felnőttkor beköszöntével talán a vele való konfliktusok is csökkennek, de nagyjából már látszik, mit ért a nevelés. Látszik, van-e erkölcsi tartása a fiatalnak, vannak-e mély emberi kapcsolatai, kitart-e egy-egy cél mellett, tesz-e erőfeszítést azért, ami fontos neki.

shutterstock 362826437

Igaz, sokaknak van olyan élménye, hogy később, a kamaszkor után komolyan változott a személyiségük, de a hatás jellemzően már nem a szülőktől származott. Azaz a tizenévesnél már lemérhető a nevelés eredménye. És ha a szülő nem azt látja, amit el szeretett volna érni, az veszteség, komoly kudarc.

Hogy ezeket a változásokat hogy viseli a szülő, többek közt azon múlik, készült-e arra, hogy egyszer csak véget ér a szülői szerepnek az az intenzív formája, ami a gyerekkorra volt jellemző. Fontos, mennyire ápolták a szülők a kettőjük közötti kapcsolatot: már csak szülőtársak, vagy megmaradtak párként is?

Sokkal könnyebb annak a szülőnek, akinek van társa a szó igazi értelmében akkor is, mikor kirepül a gyerek. Az is lényeges, hogy vannak-e komoly barátságok, és olyan tevékenység, ami a szülőségen kívül sikerélményt nyújt. Lehet, és érdemes előre gondolni arra az időre, amikor elkezd eltávolodni a fiatal.

Cziglán Karolina
pszichológus

Oszd meg másokkal is!
Mustra