Zanza!

Ha az embernek tizenéves gyereke van, az egyik gyakori hiba, amibe könnyű belefutni, hogy nem veszi észre, ez már nem az a kisgyerek, aki régen volt. Illik másképp kezelni, például ne akarjuk minden titkát tudni, fogadjuk el, van már magánélete, önálló elképzelései, véleménye stb. Csakhogy ott van a másik lehetséges hibaforrás is, ha elhisszük, hogy már-már felnőtté vált a gyerekünk, hiszen olyan nagy már, néha annyira komoly, szinte bölcsebb, mint mi. Ez a tévedés azzal járhat, hogy olyan kérdésben is megpróbálunk rá hagyatkozni, ami nem az ő felelőssége. Ezzel túl nagy, felnőtt léptékű terhet teszünk a vállára.

Lehet, hogy a nagyfiunknak egészen mély már a hangja, egy fejjel magasabb nálunk, felelős feladatokat lát el túravezetőként vagy kortárssegítőként, de akkor is szüksége van a szülői háttérre, támaszra. Kellenek neki a rendezett viszonyok, az, hogy anya és apa legyen az ő szülője, ne pedig fordítva: ő adjon tanácsot és nyújtson támaszt nekik.

Na persze, ha valamihez jobban ért, gyakorlati tanácsot kérhetünk tőle, ezzel mindenki jól jár: számára önbizalom növelő, a szülő pedig büszke lehet a gyerekére, nem mellesleg megoldódik a probléma. De érzelmi kérdésekben, komoly döntési helyzetekben ne tegye át a felelősséget a szülő a gyerek vállára!

shutterstock 107053310

Könnyű ebben becsapni az embernek önmagát. Hiszen mi csak beszélgettünk, mi csak a véleményét hallgattuk meg. Csakhogy vannak kérdések, amikben teher a gyermek számára, ha bevonják őt a szülei, mert ez nem az ő felelőssége, őt ebből ki kell hagyni.

Ilyen például, hogyan oldják meg a szülők a kettejük kapcsolati problémáját. Pláne, hogy váljanak-e vagy sem. Sok felnőtt úgy érzi, őt csak a jóindulat vezérli, mikor megkérdezi a gyermektől, „mit szólnál, ha elválnék anyádtól, apádtól?”. Sajnos ez a kérdés nem kevés családban akár a kisgyereket is megtalálja, de akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha kamaszról beszélünk. Vajon hogyan viselhetné ő annak a kérdésnek a terhét, ami nyilvánvalóan a szülőnek is sok, hiszen épp azért akar – ha tudattalanul is - átrakni belőle a gyerek vállára.

Természetesen a gyerek mindig azt akarja, hogy a szülei együtt maradjanak, de úgy, hogy közben szeretik egymást, és jó otthon a légkör. Azaz érzelmi biztonságot akar. Ha ezt a szülők együtt nem képesek megadni, az ő dolguk keresni a megoldásokat, és dönteni arról, együtt vagy külön. Ha erről a gyereket kérdezzük, azzal burkoltan azt mondjuk, neki is van felelőssége a helyzet megoldásában. És ez nem fair, mert az ő dolga, hogy a saját életét élje: tanuljon, szerelmes legyen, barátkozzon, álmodozzon. Nem pedig a szülei párkapcsolati tanácsadója legyen.

Ez érvényes a könnyedebb kérdésekre is, mikor még csak úgy hangzik el, „szerinted mit csináljak anyáddal, mikor ennyire ideges?”, vagy „apád már megint a haverjaival van, ahelyett, hogy velünk vacsorázna”. Ez csak egy halk megállapítás, de máris bevonta a gyereket a párkapcsolati térbe. Ez anya feszültsége, problémája, neki kell megbeszélni apával, nem a gyermeknek ventilálni.

Van, aki látszólag praktikus kérdésekbe vonja be a gyereket, de hasonlóan romboló, ha olyan teherről van szó, aminek megoldásában nem kompetens. Így aztán csak annyit tud kezdeni a témával, hogy szorong miatta, bűntudata ébred, amiért talán rajta is múlik, ilyen rossz a helyzet. Ilyen például az anyagiak kérdése. Persze, tudnia kell a gyereknek, nagyjából mi fér bele a családi költségvetésbe, és ha ő ausztriai sítúrára menne, miközben erre nincs lehetőség, elmagyarázhatjuk neki, mi a helyzet. De ennek sosem szabad, hogy a szülői feszültség oldása legyen a célja! Érezheti a gyerek, hogy vannak határok az anyagi lehetőségekben, de érezze azt is, hogy a kérdés intézése a szülők feladata. Azaz ne neki sopánkodjunk, hogy egy törvénymódosítás miatt kétharmadára csökkent a családi bevétel, és ez milyen szerencsétlenség, amiből baj lesz! Ez úgy hangzik, mintha tőle várnánk megnyugtatást, nála keresnénk vigaszt. A gyerekre a megoldás tartozik, azaz, hogy a szülők szerint ezzel a változással hogyan lehet a körülményekhez képest a legjobban együtt élni, hogyan lehet azt kezelni.

A testvérrel kapcsolatos nevelési nehézségek sem a gyermek dolgai, ahogy olyan döntések sem rá tartoznak, hogy a kistesónak mit engedjünk meg. Lehet, hogy csak jelezni szeretnénk, mennyire komolyan vesszük őt, aki már nagy, mikor kikérjük a tizenötéves véleményét, hogy a tízéves kistestvér szerinte elég érett-e ahhoz, hogy elmenjen a táborba. Azonban a felelősség teljesen a szülőket terheli, így aztán a döntést is nekik kell meghozniuk.

shutterstock 84264388

Általános szabályként jó irányadó, hogy abban döntsön a gyerek, és annak részleteit osszuk meg vele, amiben a felelősséget is képes vállalni. Ha például megkérdezzük, az eső ellenére vágjunk-e bele a tervezett kirándulásba, együtt fogjuk a döntés eredményét élvezni, vagy szenvedni miatta. Ha azt mondjuk: „elköltheted a zsebpénzed arra a márkás napszemüvegre, de szerintem ne tedd, mert nem marad mozira, és bánni fogod”, akkor nála maradhat a döntés, hiszen ő fogja saját bőrén tapasztalni, jól vagy rosszul tett-e.

Ha túl súlyos kérdéseket akasztunk a gyermek nyakába, akkor egyfajta szülőtársnak fogadjuk, amivel több gond is van. Egyik, hogy becsapás, hiszen más témában –amiben nem esik jól a szülőnek- nem fogja egyenlőként kezelni. Nem fair, ha valakitől egyik nap házassági tanácsadást kérek, másnap gyerekként bánva vele nem engedem, hogy TV-zen. A másik gond, hogy mivel túl nagy a teher, szükségszerűen keletkezik a gyerekben egyfajta kudarcérzés, hiszen nem tudta megoldani a rá mért feladatot. Hosszú távon tehát rombolja az önbizalmát az, ami azonnal talán hízelgőnek tűnik.

Cziglán Karolina
pszichológus 

Blogmustra