SZÜLŐSÉG

Gyerek a kemón, a szülő meg legyen vidám!

2015. augusztus 14., péntek 19:59

Kemoterápia, sugárkezelés, megváltozott külső, barátságtalan kórterem – felnőttként is komoly lelki sérülésekkel jár megélni a daganatos betegségeket, kezeléseket. A nemrég megjelent S.O.S Daganat! című könyv orvosokat, szakértőket, érintetteket szólaltat meg a témában. De mit élnek meg a rákbeteg gyerekek és szüleik?

Az ő nézőpontjukkal Hódi Ágnes pszichológus, gyermek- és felnőtt pszichoanalitikus fejezete foglalkozik. A megjelenés apropóján Hódi Ágnessel beszélgettünk arról, milyen lelki folyamatokat idézhet elő a gyerekekben a kórházi közeg, és hogyan könnyítheti, segítheti a gyógyulást az a szülő, aki közben maga is a poklok poklát járja meg.

Interjúkötet, közösségi tapasztalatok

Az S. O. S. Daganat! című interjúkötet „szerzői” maguk az érintettek, vagyis a betegek és a velük kapcsolatba kerülő orvosok, pszichológusok, dietetikusok, lelkészek és betegjogászok, akik mind arra reflektálnak, amit a betegek mesélnek magukról, a betegségükről, a kezelések és a gyógyulás buktatóiról, megváltozott életükről és énképükről. A párbeszédjelleget a könyv tördelése is hangsúlyozza: a betegélmények és a rájuk vonatkozó szakértői reflexiók egymással szemközti oldalakon kaptak helyet. A könyv nyomán szerveződő, közösségi oldalon az olvasók, kommentelők személyes történeteket osztanak meg gyógyulásukról. (S. O. S. Daganat!, Oriold és Társai, 2014, 312 oldal, 3800 Ft)

A könyvben olvasott interjúkban többször előkerül, milyen nehéz a félelmeinkről, az átélt traumákról beszélni felnőttként. De mi a helyzet a gyerekek esetében? Ők esetleg másként nyílnak meg?

Tapasztalatom szerint a gyerekek távol tartják maguktól a témát, gyakran úgy küzdenek meg az átélt rossz élményekkel, hogy idealizálják a helyzetet. A nyomasztó emlékek elmesélése nem jellemző rájuk, ezek inkább az álmokban térnek vissza áttételesen, ijesztő képek, jelenetek, rémálmok formájában. Nem azok a részletek jönnek elő, amire számítanánk, hanem például olyasmik, hogy milyen volt a leves, lehetett-e tévét nézni.

Egy kisfiú betegem mesélte – aki ugyan nem rákbeteg volt, de hónapokat töltött kórházban totyogó korában, így a legkorábbi emlékei is részben a kórházhoz kötődtek –, hogy milyen jó volt, mert a széles kórházi folyosókon száguldozott a gyerekmotorral.

Vannak persze olyan betegséggel kapcsolatos dolgok, amikről maguktól is beszélnek, a hajvesztés, a fizikai megpróbáltatás például egy gyerek számára sem könnyű. És a rejtett traumák is felbukkannak, de ezek inkább a játék során derülnek ki, vagy abból, hogy a gyerek milyen témákat kerül, illetve a betegség hatására hogyan illeszkedik be a többi gyerek közé, marad-e valamilyen másság érzete.

Gyakran olyan tünetek jönnek vissza, mint az elalvási nehézség, a szorongás, a félelem a szülőktől elválástól. Különböző fejlődési funkciókban való visszalépés vagy megtorpanás is tapasztalható attól függően, hogy milyen életkorú gyerekről van szó. Például lelassul a beszédfejlődés, visszaesés történik a szobatisztaságban, vagy kisebb gyerekekre jellemző félelmek térnek vissza.

Dr. Hódi Ágnes
Dr. Hódi Ágnes

A depresszió a gyásznál is fájdalmasabb – írja a megjelent tanulmányában. Megmagyarázná, mit jelent ez?

A depresszió nagyon üres, érzések nélküli állapot. Inaktívvá inkább a felnőttek válnak ettől, a gyerekeknél inkább egyfajta egykedvű tompaság vagy zavartság, akár túlzott mozgás, felfokozott izgatottság képében jelenik meg.

A gyászban ezzel szemben erős a szomorúság, és az az érzés, hogy valaki hiányzik. A hosszantartó betegség esetében is jelen van a gyász, hiszen valami – egy régi élet, egy korábbi kép önmagunkról, sérthetetlenségünkbe vetett illuzórikus bizalmunk – elveszett. Ám a depresszió kialakulásában nagy szerepe van annak a haragnak, ami nem kifejezhető. Nagyon leegyszerűsítve: a depresszió akkor támad, amikor nagyon sok indulat marad bent.

Lelki szempontból a krónikus betegségben és a rákbetegségben az a legnehezebb – túl az életet veszélyeztető voltán –, hogy itt olyan bántást kell elviselni, amiért hálásnak kell lenni. Nemcsak hogy nem lehet a szokásos módon tiltakozni vele szemben, nem lehet védelmet kérni, ordítozni, elrohanni, hanem még együtt is kell működni. Ez már eredményezheti, hogy a harag bennszoruljon. A gyerekek ugyanakkor a szülőre is haragszanak, mert úgy érzik, nem védik meg őket, és a többi gyerekre is, akik meg nem olyanok, mint ők. Ez a diffúz harag sűrűsödik azokban a gyerekekben, akikkel találkozom. Általában koraérett együttműködést vált ki belőlük, és ezzel együtt fásultságot, megadást, depressziót.

Megvédhetjük valamilyen módon a beteg gyereket a depressziótól?

Egészen hajmeresztő, de Magyarországon nem igazán teszünk azért, hogy ezeket az ártalmakat elkerüljük, sem a szakemberek felkészítésében, sem a kórházi kezelés gyakorlatában nem szerepel kellő súllyal a pszichológiai gondozás. Vannak persze kórházban dolgozó pszichológusok, akik minden tőlük telhetőt elkövetnek azért, hogy a nagyszámú beteggel foglalkozzanak, de munkájukat nem tudják rendszerszerűen, pszichoterápiás igényességgel végezni.

Az általános magyar helyzetet nem tudom megítélni, pontokat látok csak a hozzám járó gyerekeken keresztül. A gyerekpácienseimen keresztül azt látom, hogy ami ma a kórházakban történik, orvosilag kétségtelenül nagyon magas színvonalú, de a pszichológiai szempontoknak csak formálisan és kevéssé felel meg. A papírforma szerint minden stimmel, de sajnos ott, ahol 20-30 beteg tartozik egy pszichológushoz, nem várható el, hogy teherbíró kapcsolatok épüljenek ki. Így gyakorlatilag a gyerekek a benntartózkodó családjuk gondjaira vannak bízva, miközben a szülő sem kap segítséget, magára van hagyva a kórházban.

Ebben a patthelyzetben mit tud tenni a szülő, aki esetleg gyakran hibázik a fáradtság, az elkeseredettség miatt?

A gyereket elfoglaltsághoz kell juttatni, és ez önmagában nagyon nagy feladat egy szülőnek, aki ráadásul azt érzi, láb alatt van a kórházban, mert mindenki úgy néz rá, mintha ő ott egy felesleges, útban lévő bútordarab lenne. Miközben lehetne arra használni, hogy segítsen a gyerek érzelmi viharait megelőzni, leküzdeni. De ha halálra szorongja magát a kórházban, tétlenül bolyong a folyosókon, akkor nem tudja ellátni ezt a feladatot.

Hogy egy konkrét példát mondjak: rákbeteg kis páciensemet, amikor újra kórházi elhelyezésre volt szüksége, nem az izgatta, hogy mi fog majd történni vele az újabb kemoterápiás blokk alatt, hanem azon szorongott, lesz-e ágya az anyjának.

Ennyire nem általános az, hogy Magyarországon partnerként kezelje a kórház a beteg gyerekét ápolni akaró szülőt?

Nem erről van szó. Minden uniós országban elemi joga a szülőknek, hogy a gyerekkel benntartózkodhassanak a kórházban, ez az összes kórházi osztályon érvényes, de a hematológiai, onkológiai osztályokon talán a legfontosabb. Van is ágy, csak éppen nem ott, ahol a gyerek fekszik. A szülők között verseny zajlik, hogy ki lesz az, aki megkaparintja azokat az ágyakat, ahol a gyerekkel együtt tudnak lenni.

Hozzáteszem, ezek olyan korú gyerekek, akik simán elmennek táborba, nem arról van szó, hogy az anyukájuk nélkül már nem tudnak kimenni a WC-re. Maga a betegség és a kórházi közeg hatására azonban úgy viselkednek, mint egy sokkal kisebb gyerek, ebből adódóan az, hogy az anyjuk ott legyen, nem luxusigény, hanem a betegségükből, a regresszióból adódó következmény.

Egy 8-9 éves gyerek otthon réges-régen egyedül alszik, de amikor bent van a kórházban, és csepeg az infúzió, szüksége van az anyjára. Viszont van olyan kórház, ahol nem tudják mindig biztosítani a közös szobát, így azon kell a gyereknek és a szülőnek szorongania, hogy egyáltalán együtt lehetnek-e.

A partnerség pedig... A szülők sokszor nem érzik azt, hogy be lennének vonva a kezelési folyamatba. Kérniük kell a tájékoztatást, a figyelmet, a türelmet is. Nem lehetnek partnerei a kezelőknek abban, hogy pontosan mire van szüksége a gyereküknek, és természetesen nem is bírálhatják felül a kórházi személyzet kezelést illető döntéseit. De jobban el tudják fogadni azokat, ha értik is, mi miért szükséges, a gyereküket pedig – a szokásaikat, az érzékenységeiket, hogy milyen eszközökkel megnyugtatható, és mi az, ami dacot, ingerültséget vált ki belőle – egyértelműen ők ismerik jobban. A partnerség fogalma feltételezi, hogy a szülők is hozzá tudnak tenni valamit a közös sikerhez.

A szorongás hogyan hat általában a szülő és a beteg gyerek kapcsolatára?

A gyereket a kórházban is szórakoztatni kell, de egy depressziós (vagy félelemben élő, bizonytalan, otthon maradt gyerekeiért izguló, hosszas betegállománya miatt munkahelyét éppen elvesztő) szülő egyáltalán nem szórakoztató.

A gyermekpszichoterápiás képzésben résztvevő hallgatók rendszerint megdöbbenve számolnak be a kórházi megfigyelés tapasztalatairól. Azt látják ugyanis, hogy a szülők többsége a telefonjába kapaszkodva beszél, folyamatosan a külvilággal próbálja felvenni a kapcsolatot. Pedig ebben semmi meglepő nincs. A szülők is izolálódnak a kórházban, a legtöbb helyen csak a kertbe tudnak kimenni egy picit sétálni, nincs egy hely, ahol sírni tudnak, ahol beszélni tudnak, ahol fel tudják rakni a lábukat, vagy ahol le tudnak feküdni, és ki tudják fújni magukat.

Nincs lehetőségük minimális privát élményt szerezni. Ebből az következik, hogy többségük reggeltől estig a telefonján beszél. És végül szülőként nem tölti be azt a szerepet, amiért ott van.

Ebben a helyzetben tehetnek valamit a családtagok, a barátok?

Kifestőkönyv a kórházról

A Mosolygó Kórház Alapítvány gondozásában jelent meg magyarul az a foglalkoztató füzet, amely lépésről lépésre vezeti végig a gyerekeket a rájuk váró folyamaton, a kórházba kerüléstől a benntartózkodáson át egészen a távozásig. A Kórházba megyek című kifestő kitér a kórházban szükséges holmik összeválogatására, de bemutatja az egyes vizsgálatokat, orvosi eszközöket is.

A kifestőkönyv magyar változata 20 ezer példányban jelenhetett meg, így hamarosan Magyarország legtöbb kórházába eljut, segítve a beteg gyerekeket és szüleiket. A kifestőkönyvet a Mosolygó Kórház Alapítványnál és az alapítvány által látogatott kórházakban kereshetik. 

Főleg a szülőt segíthetik, a gyerekeket inkább zavarják. Nem akarok általánosítani, sokféle igény van, de a gyerekeknek nem jó, ha beözönlenek hozzájuk. A szülőnek viszont jó lenne, például arra, hogy egy órára el tudjon menni, hogy egy kicsit ki tudjon szakadni, hogy valakivel tudjon beszélni személyesen is, és fel tudjon töltődni.

Ezen a ponton főként az önkéntesek segíthetnek sokat, akik egy-két órácskára jó minőségű elfoglaltságot tudnak biztosítani a gyerekeknek. Nagyon sok gyerekkórházban van játszószoba, ahol még játékok is vannak, mert a szabályozás előírja, csak éppen gyerekek nincsenek ott. A játszószobák bizony gyakran üresek. Helyette viszont sok gyerekkórházi szobában reggeltől estig megy a zárt láncú televízió, amit üveges tekintettel néznek a gyerekek, válogatás nélkül mindent, amit a felnőttek „mesének” neveznek.

Pedig sok gyereknek lenne igénye a mozgásra és a játékra. Ez az önkéntesek szerepére irányítja a figyelmét, akik járják a házat, és hol egyéni, hol csoportos foglalkozásokat tartanak azért, hogy a gyerekek ne szakadjanak el teljesen azoktól a dolgoktól, amikkel körül vannak véve az életében. Úgy gondolom, az ő képzésükre és kiválasztásukra is érdemes volna nagyobb gondot fordítani, és többet áldozni, mert például egy közös kézműveskedés vagy mesehallgatás jó értelemben „kizökkentő” hatású a kórházi monotóniában, ráadásul a gyerekeket és az anyukákat is képes összehozni, akik különben ebben a közegben még a szokásosnál is nehezebben lépnek egymással kapcsolatba.

Mit él át eközben az egészséges testvér?

Nagyon súlyos bűntudatot érezhet. Ha beszélhetünk a túlélők bűntudatáról, ami mára eléggé ismert fogalom, akkor az egészséges testvér bűntudatáról is beszélhetünk. Borzasztó nehéz. Sokszor felnőttkorban is viseli valaki a nyomát annak, hogy gyerekként ő volt az egészséges.

Ahol egy gyerek beteg – akár mozgássérült, értelmi fogyatékos, rákbeteg, szívbeteg –, ott a szülők összes figyelme rá koncentrálódik, ezzel párhuzamosan az egészséges testvér lesz hivatott beváltani a szülők minden rejtett reményét. Ez hatalmas teher. Vannak nagyon jó kezdeményezések, egy példát nevesítenék is, igaz, nem rákbetegség, hanem autizmus kapcsán. A Cseperedő Alapítványnál évek óta külön csoportot vezet egy pszichológus a testvérek számára, hiszen esetükben ugyanolyan preventív munkáról van szó, nem mindegy ugyanis, mit visznek át a felnőttkorba. Ha ez általános lenne, az a csúcsot jelentené.

Egyelőre azonban még arra is megoldást kellene találni, hogy minden testvér látogathassa a beteget. A látogatás ugyanis életkorhoz kötött, így sajnos van olyan gyerek, aki több hónapig nem találkozik a testvérével. Csoda-e, ha utána több hónapig nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni? Mert az egészséges gyerek sem nagyon tudja, mi történik akkor, amikor a testvére a kórházban van, leginkább annyit érzékel, hogy eltűnnek miatta a szülei, és neki ilyenkor a nagymamához vagy a szomszéd nénihez kell mennie.

A bűntudat a szülőt is mardossa. Hová vezethet, ha nem tudják kezelni ezt az érzést?

A szülőknek rengeteg bűntudatot kell valahogy félretenniük. Elkezdik keresni, hol hibáztak, még akkor is, ha kitanulták és intellektuálisan megértették, hogy az, ami történik velük, nem rajtuk múlik. Az önvád és a bűntudat is depresszív jellegű tünet, ha nincs senki, akivel meg lehet osztani ezeket az érzéseket, az nagyon komoly kárt okozhat az együttműködésben, abban, hogy a szülő a gyereket tovább segíthesse a gyógyulásban.

Nagyon megváltozik a szülő és a gyerek viszonya abban a pillanatban, hogy ezek a homályos gondolatok körvonalazódnak. A szülő pontról pontra, kockáról kockára kezdi visszafelé pörgetni az eseményeket, és keresi, mi az, amit ő csinált rosszul. Elsősorban azért érzem fontosnak a szülőkkel való munkát és együttműködést, mert ahhoz, hogy a gyerekkel meg tudják őrizni a természetes viszonyt, föl kell szabadítani ezeket a gondolatokat. És ez nagyon nehéz munka.

Találkoztam olyan családdal, ahol lelki szempontból harmonikus közegben éltek, mégis jöttek a nehézségek, amint ez a sérelem megtörtént. A betegség felzaklatta az idillt, nem tudták feldolgozni, hogy ez velük megtörténhetett, és ez sok feszültséget okozott a szülők és a gyerekek között egyaránt.

Észreveszik egyáltalán a szülők, hogy pszichológiai szempontból maguk is segítségre szorulnak?

Nagyon nehezen leírható lelkiállapot az, amikor egy szülő értesül a gyereke betegségéről. Akkor tényleg csak az orvosi lépések foglalkoztatják, és nem időszerű a pszichológiai munkára felhívni a figyelmét. Iszonyú rémület van bennük, hiszen olyan hirtelen, váratlanul és banális dolgokon keresztül derül ki a baj. A lelki segítség iránti szükséglet később jelenik meg. Nem ez jut először eszükbe, ahogy nekem sem ez volna az első gondolatom. Ezért is kellene az egészségügyi hálózatnak biztosítani a pszichológiai segítségnyújtást.

Több országban működik az a gyakorlat, ha a kórház ajtaján belép egy család, akkor egy pszichológus alapképzettségű kolléga megismerkedik velük, és amíg el nem hagyják a kórházat, mellettük van, segít nekik. Ez azt jelenti, hogy ő a híd a személyzet és a beteg között, ő mutatja meg, hogyan fognak működni az orvosi eszközök, ő az, aki felváltja a szülőt, ha szükséges, ő az, aki előre eljátssza a gyerekkel az operációt, ami meg fog történni, és ő járja ki a szülő táppénzre kerülését, mert dolga az ügyintézés is. Szerepe személyre szabott, nagyon intim,egyszerre befogadó és cselekvő, bizalmi, mégis kívül marad a család privát szféráján.

Most lett volna lehetőségünk bekapcsolódni egy ilyen szakembereket adó nemzetközi képzésbe, de túl későn értesültünk. Mire az adminisztráció végére értünk, letelt a jelentkezési határidő. Ez is mutatja, hogy Magyarország még a szakma körforgásában sincs benne. Ugyanakkor nagyon kedvező jel, hogy a nemzetközi törekvések és előírások nyomán a téma egyre nagyobb teret kap, és hogy az orvosok között szép számmal akad, aki már nem lenézően biggyeszt, ha meghallja, hogy „lélek”, hanem beépíti a pszichológiai szempontokat a napi munkájába.

Lassan szerencsére divattá válik az „interdiszciplináris team”, és bár valószínűleg ennek a divatnak sem mi leszünk a fővárosa, vélhetően azért előrelépések várhatók a szakemberképzés és a kórházi mentálhigiéné területén is.

Nemzetközi irányelvek a gyerekkórházi ellátással kapcsolatban

Az EACH (European Association for Children in Hospital – Európai Szervezet a Kórházban Kezelt Gyermekekért) egy olyan ernyőszervezet, amely összefogja mindazokat a társaságokat, amelyek felelősséget éreznek a gyermekek jólétéért kórházi tartózkodásuk során, illetve az azt megelőző és követő időszakban. Eddig 22 európai ország és Japán csatlakozott hozzá. Az EACH CHARTA tíz pontban foglalja össze a nemzetközi irányelveket a gyerekkórházi ellátásra vonatkozóan.

1.cikk: Gyermek csak akkor kerüljön kórházba, ha olyan ellátásra van szüksége, amely otthon vagy nappali kórház keretein belül nem biztosítható.

2.cikk: A gyermek joga, hogy szülei vagy a szüleit helyettesítő személyek vele lehessenek a kórházi tartózkodás egész ideje alatt.

3. cikk: Elhelyezést kell felajánlani minden szülőnek és ösztönözni kell ennek igénybevételét. Nem lehet a szülőket további kiadásokkal vagy a bevételeik csökkentésével terhelni. A szülőket tájékoztatni kell az osztály napirendjéről, és biztatni kell őket az aktív részvételre.

4. cikk: A gyermekeknek és szüleiknek egyaránt joguk van a koruknak és értelmüknek megfelelő tájékoztatáshoz.

5. cikk: A gyermekek és szüleik joga, hogy kellő információ birtokában részt vehessenek minden, egészségügyi ellátásukkal kapcsolatos döntésben. Minden gyermeket óvni kell a felesleges vizsgálatoktól és kezelésektől.

6. cikk: Gyermeket azonos szükségletekkel rendelkező gyermekekkel kell együtt ápolni és nem szabad őket felnőtt kórteremben elhelyezni. Ne legyen a látogatók életkorára vonatkozó korlátozás.

7. cikk: A gyermeknek lehetőséget kell biztosítani az életkoruknak és állapotuknak megfelelő játékhoz, kikapcsolódáshoz és tanuláshoz, ehhez megfelelően tervezett, berendezett és felszerelt környezetre, és hozzáértő személyzetre van szükség.

8. cikk: Olyan speciálisan képzett személyzet foglalkozzon a gyermekekkel, akik tisztában vannak fizikai, érzelmi és fejlődési szükségleteikkel, és tudják hogyan viszonyuljanak hozzájuk és családjaikhoz.

9. cikk: A kezelés során biztosítani kell az állandóságot.

10. cikk: A gyermekeket tapintattal és megértéssel kell kezelni és a magánéletüket tiszteletben kell tartani.

Az irányelvekről részletesen ezen a linken olvasható magyarul.

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2015.08.14 20:47:16wmiki

    Kemoterápia
    A tudomány nevű szekta megoldása a "gyógyítás"ra:
    Ha valaki beteg, adjunk neki még több mérget, biztosan jobban lesz...
    Abban van a pénz....

  • 2015.08.15 16:46:32Hörömpő cirkusz világszám

    Te vajákoshoz mész, ha beteg vagy, esetleg a tévéből küldenek neked gyógyító energiát, netán a földre fekszel, hogy a föld szívcsakrája meggyógyítson?

  • 2015.08.15 17:50:35Alick

    wmiki: valószínűleg száz év múlva már csak hümmögni vagy mosolyogni fognak a mai orvosi protokollokon... de egyelőre csak erre a szintre jutott el az alkalmazás.

  • 2015.08.15 18:00:51közép dunántúli régió

    Hörömpő: wmiki igen közismert troll, rendkívül komoly problémákkal küszködik minden tekintetben. Kár vele foglalkozni.

  • 2015.08.16 10:17:12murray

    a húgom 29 évesen halt meg rákban. másfél évig hordtam a kemóra az Uzsokyba. végig ott voltam vele mert anyámék otthon feküdtek lenyugtatózva. részleteket inkább nem írnék.

    nekem is ott maradt a fiatalságom a folyosón a padon ülve . a kemón egy teremben ültek a betegek mindenkinek ott folyt le a taxol és egyebek. sokat ismertem, sztem ők már elmentek ..

    volt olyan fiatalasszony akit a férje bedobott a kórházkapun hogy ő inkább nem jön be. én egész nap ott ültem köztük és aki kért vízet vagy a büféből valamit annak mindig hoztam.

    egy forró nyári szombat délelőttön egy soron kívüli kemón amikor közölte a fiatal doktornő hogy vége, nincs több esély, megkérdeztem tőle: "doktornő mi a fa.t keresünk mi itt? " mindenki a strandon van mi miért vagyunk itt? " elsírta magát , kiment. hát igen.

  • 2015.08.16 14:48:04Androsz

    Jó ez az írás. Jóval szókimondóbb, jóval több konkrét tapasztalatot mond el, mint a sokszor inkább csak sajnálkozó, és valamilyen körvonalazatlan megoldásban reménykedő más írások. "lelassul a beszédfejlődés, visszaesés történik a szobatisztaságban, vagy kisebb gyerekekre jellemző félelmek térnek vissza", ezeken nincs mit magyarázni, ezek konkrét ismeretek olyantól, aki aztán ezeket szokta helyretolni, amennyire az sikerülhet. A pszichológus hölgy szavait jó lenne sok ilyen kórházi esetekkel foglalkozó szakorvosnak, még inkább az osztályok vezetőinek megmutatni.

    Persze valószínűleg jönne a reflexszerű válasz: nincs rá pénz, idő, kapacitás. Pedig úgy tűnik, hogy néhány egyszerű változtatással lényeges mértékben lehetne javítani a helyzeten. Ha pedig még önkéntes is jelentkezik, hogy megtegye ezekért a szerencsétlen gyerekekért és szerencsétlen szülőkért, amit tud, azt legalább hagyni kellene.

  • 2015.08.16 14:55:29Androsz

    ...
    Felnőttek számára üzemelő kórházakban én is tapasztaltam már azt az elszigetelődő hozzáállást a gyógyító személyzettől, mint amiről itt is esik szó. Jön a nagyvizit, a Főorvos Úr körbesétál, jobb esetben néhány kissé lekezelő hangú kérdést tesz fel a betegnek, akik előzőleg gondosan vigyázzba lettek ültetve, az orvos arcán enyhe undor sejthető, az alárendeltek kisdiákként loholnak utána, a beteg pedig ott marad, anélkül, hogy kiderült volna számára, hogy akkor most mi van. És mi lesz.

    A gyerekkórházakban, láttam már többször, ennél azért jófejebb orvosok és nővérek vannak, bár a nővérek ott is tudnak már gorombák lenni, gyaníthatóan kimerült, elfáradt állapotuk hatására. De ez: "A szülők sokszor ... Kérniük kell a tájékoztatást, a figyelmet, a türelmet is", ez nem pénzkérdés, hanem nagyon rossz, ősi beidegződés. Mindenki tapasztalhatta már, hogy ha valamilyen tőle független zűrbe keveredik, akár csak a vonata nem jön már jó ideje, vagy egy csoportos baleset résztvevője vagy tanúja, hogy mennyire tud hiányozni az, hogy valaki elmondja már végre, hogy mire számíthat. Hogy csak némi használható, elvárható sűrűséggel frissített információ, sőt, a bajba kerültekkel való törődés látható jele milyen sokat segít egy kellemetlen helyzet elviselésében. Hát akkor elképzelhetjük, hogy egy szülő, aki tudni szeretné, hogy a gyereke mikor hal meg, mennyire sokat kaphat azzal, ha mindig elmondják neki, hogy hogy áll a szomorú mérkőzés.
    ...

  • 2015.08.16 14:59:05Androsz

    ...
    És igaz, a szülő egy kihasználatlan erőforrás marad. Akinek végtelenül sok baja van – és ebből az írásból is ráébredhettünk olyanokra, amiket még nem is szoktunk hozzávenni –, de ezt el tudja viselni a gyereke kedvéért, csak segítsenek neki abban, hogy mi az, amit neki tennie érdemes. Tegyük fel, hogy a beteg gyerek végül felépül, de akkor borzasztóan nem mindegy, hogy a lelkéből mennyit sikerült megmenteni a küzdelem hónapjaiból. Ez nem pénzkérdés, és nem is szükségszerűen nemtörődömség, ez egyszerű és megbocsátható tudatlanság, amin viszont lehet segíteni. Az ilyen információgazdag, nagy rutinról árulkodó tanácsok, mint amiket itt olvashattunk, nagyon sok segítséget jelenthetnének. Brutális ízléstelenségnek tűnhet itt, de ahogy a gyerekek szexuális felvilágosítását mostanában legalább igényelni kezdte a társadalom, úgy a szülők felvilágosítása is elmarad egyelőre, pedig különösen nagy szükségük lenne rá ilyen szélsőségesen nehéz időkben.

  • 2015.08.16 18:28:55Vakmacska

    Androsz, jókat írsz, és igen, a poszt is fontos és jó.

    Betti, kár hogy a saját blogod nincs (nincs?) már meg, mindig szívesen olvastalak.

  • 2015.08.18 10:59:27gyvgyj_gtm

    Ez egy nagyon jó írás. Remélem, sok szülőnek tud segítséget nyújtani. Több olyan történést világít meg érthetően, melyről néha még beszélni is tabu.

  • 2015.08.18 12:04:19pimpo

    Simoncini római kirurg, aki évtizedekig gyerekek agydaganatait mütötte, kiváncsi lett egyszer, hogy a daganat miért fehér színü? Megnéztek elektromikroszkóppal, s kiderült, hogy fonal-gombából áll!
    Persze azonnal kirugták az állásából, s most egész Európa ott tolong a lakásán. Ismerek svéd orvosokat is, akik ugyanezt állítják, persze azóta nincs munkahelyük, csak a szomszédos országokban. Malmöi kis rendelömnek vannak sikerei, amire büszke vagyok. Ha kérdése van, nagyon örülök, ha válaszolhatok: istvan@zervital.se

Blogok, amiket olvasunk

FOODY A világ 10 leggazdasabb séfje

A világ leghíresebb séfjei sokkal többek, mint szakácsok, ôk már márkák. Na de ki vezeti azt a listát, ahol Nigella csak az utolsó helyet tudta megcsípni?

ZEM 8 tanács kezdő futóknak, hogy ne hagyd abba a harmadik héten

Bárki elkezdheti, majdnem bárhol végezhető, és egy jó cipőn kívül semmi sem kell hozzá. Adunk néhány tippet, hogyan találhatod meg benne az örömödet, azaz hogyan nem fogod abbahagyni a futást pár hét után.

GADGETSHOP Így válassz okoskarkötőt

Az értékesítési adatok alapján az okoskarkötők az idei év slágercikkei lehetnek. Én is az okoskarkötők szerelmese vagyok, így elárulok néhány titkot, hogy tudj választani a több száz elérhető fajtából.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta